Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-12-29 / 52. szám
10 új ifjúság ÜJból dermesztő csend zuhant a sötétben álló három emberre. — Jegyezd meg, hogy bennünket elutasítani nem olyan veszélytelen dolog. Ha nem fogadod el ajánlatunkat, két nap alatt olyan bűntényt varrunk a nyakadba, hogy az isten sem ment meg az életfogytiglani börtöntől. — Semmivel se lesz kisebb piszkosság, mint a müncheni eset. Ne fél], Cheops XXT, nem menekülök el az oesmány terveid elől. Itt fogom bevárni a letartóztatást. Úgysem tudok mit kezdeni az élettel. — Gondold meg Jól, holnap este tízig még gondolkozhatsz, mielőtt döntenék Még egyszer eljövök hozzád, de utána biztos lehetsz: legördül a függöny előtted mindörökre. — Fölösleges a strapa, nem olyan ember vagyok én, aki az életbevágó döntéseket órák hosszat latolgatom. Ha olyan lettem volna tizenhat évvel ezelőtt, akkor ma igazán nem lenne okod betolakodni ebbe a házba. Az idegenek szó nélkül a kijárat felé siettek, azután csendben becsukódott mögöttük az ajtó. Dániel rövid kacaja törte meg a csendet. Olyan kacaj volt ez, amitől az ember háta megborzong. Felkattantotta a villanyt. Lassan, tempós mozdulatokkal vetkőzött. Különös szokása volt, hogy minden holmiját szétdobálta a hallban, csak alsónadrágban ment a hálószobába, onnan a fürdőszobába nyitott, és langyos, Inkább hideg, mint meleg zuhanyozással, fogmosással végezte a napot. Ágyba feküdt, rögtön el is aludt. Dániel Harway horkolva, mélyen a- ludt. Nem, az ilyen ember nem ébred fel apró neszekre, az ilyen egyfolytában végigalussza az éjszakát. Pedig az e- meleti helyiségekben halk lépteket lehetett hallani. Dánielt ez még akkor sem érdekelte volna, sőt észre se vette volna, ha történetesen ébren van, de az utóbbi években oly nagy mennyiségben használta- az altatótablettákat, hogy nem csoda, ha reflexei kissé tompábbak voltak. Másnap reggel tántorogva kelt fel az ágyból, újból lezuhanyozott, és lassan, kimérten magára vette a kopott sötétszürke öltönyt, fejébe nyomta az ldomtalan nyúlszőrkalapot és épp az ajtó felé indult, amikor megszólalt a bejárati csengő. A postás volt: — Uram, ebből komoly bajom eredhet. Kérem, vegye át a pénzt. Uram, nekem ebből bajom lehet — és nyújtotta felé a nagy köteg utalványt, a másik kezében pedig a pénzt. — Már ezerszer megmondtam: hagyjatok békében... — Akkor kissé alaposabban szemügyre vette a fiatalembert. — De uram, ebből megint bírósági ügy lesz, mint két évvel ezelőtt. A pénzzel el kell számolnom, érti? Én egy egyszerű kis postás vagyok. — Harway körülnézett. Az utca közepén egy nagy szürke Citroen közeledett: — Na rendben van, átveszem, de csak úgy, ha ezt a pénzösszeget megtartod magadnakl A postás elsápadt. Nem tudta, mitévő legyen. Daniel Harway megveregette a vállát: — Légy szíves, mond meg Cheops XXT-nek, hogy engem ilyen primitív eszközökkel nem lehet behálózni. A postással, az igazival, már rég letárgyaltuk, hogy a pénzt az utalvánnyal együtt a Dower melletti aggok házába irányítja, ott ugyanis felhatalmazásomat hagytam, hogy á pénzzel szabadon rendelkezhetnek. Te bizonyosan újonc vagy és nem is tudod, hogyha én történetesen kezembe veszem ezt a pénzköteget, abban a pillanatban a halál fia vagy. Csak azért, hogy engem rablőgyilkosság ürügyén börtönbe dugjanak, vagy rákénysze- rítsenek még egy néhány piszkosságra. A fiatalember lassan, remegő lábakkal letántorodott a járdára. A szürke Citroen hirtelen megállt, aztán megfordult és távozott. Daniel arcán, az « számunkra már Jól ismert, szenvtelen mosoly tanyázott és esernyőjét most is megpergette ujjal között. A rakpart irányába vette útját. Jó ideig buszon haladt, aztán gyalog sétált le a dokkokra. Péntek volt és kivételesen szép, napos idő. Hosszú ideig figyelte a Kereten nevű hatalmas svéd teherha- Jót, hogyan fészkeli be magát a rakparthoz. Később a Sypacusa bömbölte tele a kikötőt olaszos bőbeszédű dudáival. Néhány nyugalmazott hajóssal állt össze kellemes kis beszélgetésre Daniel. Szerette a tenger munkásait s tenger ismerőit. Tréfásan meg is Jegyezte: — Ha egyszer módomban lesz, veszek egy közepes hajót, és összegyűjtöm rá az összes nyugalmazott matrózokat, hajóskapitányokat, biz’is- ten, így teszek! Nagyot nevettek rajta: — Fiatalság, bolondság. 2. Dél felé Járt az idő, amikor Daniel a négy öreg matrózzal benyitott a Punch Club nevű kis csapszékbe. I- lyesmi még nem történt Daniel Harway életében. Hogy ő valakivel asztalhoz üljön, ő is italt rendeljen. Az öregek viszonzásul apró sült halat hozattak és régi tengerészdalokat é- nekeltek. Délután már majd mindenki kifogyott a meséből. Akkor Dániel úgy mellesleg megkérdezte az öreg Tron- tont, a mindig más hajón szolgáló első gépmestert, hol volt, mivel foglalkozott a háború ideje alatt. Glasgowban, Dublinban, de főleg Liverpoolban éldegéltem. Londontól menekültem, mint a fűztől. Nem szerettem az éjjeli bombázásokat... Csak kétszer Jártam erre. Egyszer egy rozoga, régi kimustrált iskolahajőt vezettünk le Belfastból Ide, Southend- be. Valami régiségkereskedő vette meg. Úgy hallottam, egy évre rá ki is úszott az Északi-tengerre a kicsinosított rossz teknő. Amikor másodszor Jártam itt, akkor meg az ípswi- chi komphajókat vontattuk fel Hul- lig. Ez valami gyanús dolog volt, mert a komphajók alapjában véve még újak voltak, nem értek meg a darabolásra, de ez nem tartozott ránk ... Daniel Igen nagy érdeklődéssel követte az öreg tengeri farkas meséjét. Újabb korsó söröket rendelt és mellé Jamaica rumot, ő pedig szokásához híven portéit fogyasztott, de valamivel bővebb mennyiségben, mint különben. — Mi volt az iskolahajő neve? Emlékszik-e rá? Tronton vakargatni kezdte a sza- kállát és gondolkodott. — Megáll az eszem. Egyszerre az az érzésem, hogy annak a hajénak nem is volt neve. Erre az egész társaság felnevetett. — Elpárolgott a te emlékezőtehetséged, öreg cimbora — mondta Dyx torn, az öreg fedélzetmester — dehogynem volt neve... Hol lehet egy iskolahajő névtelen. Tronton elpirult. Érezte, hogv csúszik alóla a talaj, de sehogyan sem tudott megkapaszkodni még egy sebtében rögtönzött hazugságba sem. — És emiékszik-e a régiségkereskedőre? — Hogyne — válaszolt élénken Tronton, a mentőövként felé szálló kérdéSre. — Hogyn,e emlékeznék Mc’Cormickre. Ott volt üzlete Southendben, az volt kiírva a cégtáblára: Itt a gombostűtől a gőzmozdonyig minden régi vacakot megvásárolhat. Ebbe a hatalmas keretbe belefért egy rossz vén Iskolahajő Is, rothadt bordázattal, toldott-foldott árbocaival, rothadt vitorláival, szakadozott pány- váival. Az öreg Mc‘Cormlck nagyon vidám természetű, ember volt, fiatalkoromban minden keleti útról hoztam neki ezt-azt, amit busásan megfizetett, még akkor Is, ha az illető portéka már megvolt neki... — És Igaz, hogy kihajőzott a nép- telen iskolahajóval az Északi-tengerre? — kérdezősködött tovább Daniel különös kedélyességgel. — Én nem láttam, de erről Dyx- torn tudna mesélni valamit, hisz ő az idő tájt Colchesterben volt és naponta átjárt Southendhe valami csempé szeti ügyben. Megint nagy kacaj következett, hisz mindenki tudta, Daniel kivételével, hogy Dyxtorn csempészete miből állt: a Londonból Ide menekült lady- ket csőnakáztatta át Southendbe, ahhoz a néhány francia századoshoz, a- kik a hajógyárban dolgoztak egy titkos hajóterven. — Az Iskolahajónak King volt a neve és Július elsején kicicomázva el Is hagyta a kikötőt. Sok könny elfolyt utána, hiszen legénysége csupán a hét francia tiszt volt, aki a hajógyárban dolgozott. Mc'Cormick nem volt a hajón. — Ezt hallomásból tudja, ugyebár? — kérdezte Dániel. — Hallomásból? Dehogyis, láttam... — Volt a hajón? — Nem, de ott voltam, amikor .felszálltak és átvették a hajőt, a régiségkereskedőtől. — És aztán soha többé nem látták a Klnget? — Soha többé. — Nem ts kereste senki? — Mit? — Hát mondjuk a francia tiszteket. — Háború volt, senkinek se lutott eszébe azokkal a franciákkal törődni. . . Újabb korsó sör került az asztalra és még egy palack rum. Az öregek egyre inkább hadonásztak, nevettek, nyelvük sem forgott már, mint az i- mént. Daniel arcán űjből az a kö zömbös fintor üit, amit semmi kuta té tekintet nem tudott megfejteni. — És a ladyk? — Hamarosan elhagyták Col... Col... Colchestert. Nem is érdeklődtek a franciák iránt. — Emlékszik-e valamelyikére név szerint, Dyxtorn? — Hogyne- emlékeznék, nem vagyok én... Nem vagyok én olyan, mint például Tronton. Én még mindenre emlékezek. Az egyik, a legfiatalabb Charlingtonné volt, Emily Charlington. Azt mesélte, hogy férje a Portsmouth! helyőrség törzsparancsnoka és hogy már hónapok óta nem látta. Nagy szerelem, nem mondom. Lady Terence, az a manchesteri dáma sohasem beszélt férjéről, aki a többiek szerint London egyik legagyafúrtabb tőzsdése volt. Rajtuk kívül ott volt még Lady Foreinston, Lady Laughton, Lady Tool, no meg a kis törékeny Lady Peterson. Vámot vettem én mindegyiktől, nem gondolja, uram? — Ö, hogyne... — Mert akkor még csak negyvenhét éves voltam, javakorbeli tengerész. — És jóképű — vágott közbe tüzelő szemekkel Tronton. Hatalmas kacaj következett. Még Dyxtorn is nevetett rajta. Annyira nevetett, hogy csúnya borostás arca e- gész eltorzult. (Folytatjuk) • „Annette“: Verseiből e- gyenlőre hiányzik a mélyebb, súlyosabb gondolat. Prózát ír vers helyet pl.: / izzadó emberek őrlik a holnapi kenyeret. /. Ne feledje el, hogy a költészet képes beszéd. Tanuljon, művelje magát! • „Rózsa“: Kérem, küldjön be több verset — lehetőleg legépelve. A Metafőrák kettesben címűt végtelenül perverzre rontotta. • READY-MADE": Legközelebb lehetőleg magyarul írjon verset. Az, hogy versét teletűzdeli idegen szavaikkal még sem modernné, sem jóvá nem teszi. Pl.: defenzív szerep, hipotézisem, reakton, adaptációs energia, szelektív terület, elip- szádon stb. Egyelőre még nem beszéljük le! © „FORRÁS“: Ha valaki szerelmes, vagy bánat éri, még nem feltétlenül kell verset írnia — ügy hiszem, ebben megegyezhetünk. Ön sem tud verseiben általános érvényűt mondani — siránkozás csupán, s az versnek kevés! • „Erzsi": Versei egyelőre olvasmányélmények hatására íródnak. Az önálló gondolat csak nagyon zavarosan van jelen bennük. Tanulnia kell. • „FEKETE TULIPÁN“: Versét sajnos nem közlöhetjük! 9 „SORSTÖREDÉK“: Jó lenne. ha megkeresné szerkesztőségünket. Elbeszélgetnénk beküldött két verséről. Érdekelne bennünket például, hogy a kezdetleges, darabos Sorstöredék mellett hogyan írta a Tá- vaszodik már az életem címűt. Várjuk! ® S. D. D. Lég: Versét minden jóindulatunk' ellenére sem tudjuk közölni. Szirupos, a múlt század ízeit viseli magán. Pl.: / Óh meglátom-e / mint a Nap éltető sugarai / gyilokra hívják / félholt életemet / stb. Sajnáljuk! ' A történelem folyamán férfi és nő kapcsolata is fejlődésen ment át. Mig a történelem előtti időben a nőt pusztán a férfi zsákmányának tekintették, akivel kénye-kedve szerint cselekedhetett, az ókorban ez a kapcsolat hovatovább emberivé formálódott. Ámbár nem téveszthetjük szem elől, hogy az ókor bizonyos megvetéssel tekintett a szerelmes férfira, aki energiáját egy nő iránti érzelmeire pazarolta, ahelyett, hogy azt a harctéren érvényesítette volna. Az ókor költői szinte kivétel nélkül a „boldogtalan szerelemről“, a „szerelem rabszoigáiről“ énekeltek. Majd ciak a középkorban jelentkeznek a két nem kapcsolatában bizonyos romantikus elemek. Igaz, hogy még ekkor js kísért a fanatizmus, a többnyire anyagi tényezőkből emelt korlátok végzetes befolyása, melyet utánozhatatlanul megörökített Shakespeare vagy a kelták Tristan és Izolda legendája. A politikai, vallási és gazdasági tényezőkből kiindulva egyes társadalmak a nőnek még ma is alárendelt szerepet tulajdonítanak. Milyen ma nálunk egy Rómeó és Júlia kapcsolata? Az előítéletekkel szerencsére már többé-kevésbé sikerült leszámolnunk. Lelgalábbis a törvények és a társadalmi normák szerint mindkét partner egyenrangú. Be kell aznoban ismernünk, hogy bizonyos sajátos társadalmi szerepüknél fogva (elsősorban az anyaságra gondolunk), és az alacsony színvonalú szociális gondoskodás miatt a nő még mindig hátrányos helyzetben van. Az egyerangúság illúzió, bár többnyire csak a férjes (és gyermekes), illetve dolgozó nők érzik a hátrányokat. A serdülőkorúak, illtve az ifjúság körében azonban nyugodtan beszélhetünk a teljes társadalmi és pszichológiai emancipációról Ma már nem feltűnő, ha egy 17—18 éves lány maga választja partnerét, ami a múltban kizárólag a férfiak kiváltsága volt. A mai lány már nem lesi szorongással, hogy • a partnere elárulja komoly szándékát, ami a múltban egyúttal az érzelmi kapcsolatok elmélyülésének, a házasságnak többnyire elengedhetetlen feltétele volt. A mai lányoknak teljes mértékben igazuk van abban, az említett formalitásoknál inkább az fontosabb, hogy a partnerük társaságában jól érezzék magukat. A választás általában a közös érdeklődés, hasonló jellembeli tulajdonságok, közös tevékenység, a teljes önkétlenség, szóval azon tényezők alapján történik, amelyekről az előbbiekben már szóltunk. A forró szerelmi vallomások kora — a jelek szerint — lejárt. A fiatalok sokkal természetesebben, közvetlenebb módon közelednek egymáshoz. Egy pszichológus ezt úgy jellemezte, hogy •a „nagy vallomás“ helyett ma a lehető legpontosabb, „tárgyilagos közlés“ a divat. Felületes szemlélőnek ez úgy tűnik, hogy az Ifjúság a külsőségekkel együtt elvetette a szerelmet is. Vannak, akik meg- kondították á vészharangot, azt állítják, hogy a mai fiatalok e téren cinikusak, érzelmi életük sekély, a szerelmet pusztán a testi érintkezésre redukálják, erkölcstelenek és romlottak. Szerencsére a helyzet merőben más. Előfordul, hogy a fiatalok (elsősorban a nagyvárosokban) kapcsolata az úgynevezett „cool-sex", a mélyebb lelki vonzalmat nélkülöző rideg szexualitás síkján valósul meg. De ez valójában kirívó eset. Inkább azt kell látnunk, hogy a rohanó élettempó miatt természetszerűleg „takarékos“ Időbeosztásra nevelt ifjú a- helyett, hogy örák hosszat ácsorogva a7 erkély alatt, egyszerű, és érthető szavakkal, kendőzés nélkül közli, mit érez. A több oldalas olcsó kézikönyvekből merített szirupos jelzőkkel teleírt levelek helyett egy lágy sző a telefonba — úgy véljük, mindennél többet beszél. De bármennyire is megváltozott a szerelem, két ember érzelmi kapcsolatának külső megnyilvánulásai, nem változott meg annak mélyebb belső értelme és tartalma — a legfönségesebb érzelmi bűvölet, a kőcsönös megértés fölött érzett határtalan öröm és boldogság. Az érzelmi kitörések bizonyos belső elfojtása aligha nem a modern társadalom törvényszerűsége, ami végeredményben nem azt jelenti, hogy ma már nem léteznek Rómeók és Júliák, a két veronai ifjú, érzelmi kapcsolatához hasonló forró szerelmek, inkább az az Igazság: két egymáshoz közel állő fiatalnak sokkal kevesebb akadályt kell Iéküzdenie, hogy beteljesüljön közöttük a legnemesebb emberi érzés, a szerelem. Ez már szocialista társadalmunk vívmánya. Hibáztassuk ezért, talán az Ifjúságot? Nem. Ez helytelen lenne, inkább örüljünk neki, hogy könnyebb sorsuk van, mint apáinknak, anyáinknak volt. (Folytatjuk)
