Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-10 / 45. szám
új ifjúság 9 DEBRECZEN1 IMRE: BIRKÓZÁS X$AbC WoA »/ A« % Tanár úr — sovány, (ehér köpenyes varázsló — a fekete tábla előtt áll, krétája boszorkányos gyorsasággal vési fel a kabbalisztikos jeleket, közben magyaráz. Sebes szóval. Szepesi sem győzné gyorsabban. — Ha „8“ nagyabb az „x“-nél és „b“ kisebb... — Sietnie kell, nem gyerekjáték kurta két óra alatt leadni, amit nyolc óra alatt szokott, mégis mosolyog. Tud mosolyogni, érti is, szereti Is a matematikát, nem úgy mint néhai matematika tanáraim, akik valahogyan úgy viszonyultak kenyérkeresó foglalkozásukhoz, mint azok, a- kiknek véletlenül jutott a maguké. — így, most még elosztjuk a tört nevezőjét... Nagyon jót tesz a nevezőnek, ha elosztjuk... — pergeti a tanár úr és elosztja. Mennyi „x" és milyen szelídek. Engedelmesen sorakoznak a fekete táblán. Két kontyos, egy megpatkolt, két kalapos, és ... egy, kettő, igen, három bekerített. Köztük pontok, akár a légypiszkok, csak nem olyan sok. Legfeljebb három egymás után. Tanár úr figyelmeztet is, hogy legyünk mértékletesek, a háromnál több, sok lehet. Vihogunk. — Hát ennyi az e- gész — törölgetl a kezére tapadt krétaport. Kurta, de hatásos szünetet tart, aztán vált. Már az aritmetika nyolc tulajdonságáról lelkendezik. A nyelve botlott-e vagy szándékosan teszi, másodjára már nyolc boldogságról beszél. Új, meg újabb hieroglifek sorakoznak az emeletes táblán, tanár úr apró, heurisztikus felkiáltásokat hallat, én odaadóan figyelek, de hiába szeretném, nem válók Archimédesszé. Nem értem. És mert nem értem, marad a lázongás. Minek ez nekem?... Fél éve lázongok már. Kell tanulnom, belátom, de... A belátástól a tanulásig hosszabb az út, mint az újítás Meszelésétől a megvalósításig. Bizony, felváltottam már az ötödik tízest, mikor megjelent a miniszterem rendelete, amiből megtudhattam, hogy húsz esztendei gyakorlatom immár nem elégséges az általában eddig lovagolt szék további nyergeléséhez, hogy továbbtanulás nélkül alkalmatlanná váltam a deszkaárulásra, hogy az eddig átpákosztoskodott tömérdek tanfolyam egyszeriben kevés lett; zéró, nulla. Mit szépítsem, jól begorombuitam, aztán a kiskapu kilincse után kezdtem tapogatózni, de hasztalan, mert ezúttal nem leltem meg. Nem engedett a személyzetis sem. — Rendelet az rendelet! — közölte nyomatékkal. Megvártam míg eljut a leszögezésig, s akkor otthagytam. — Ugyan mi ez neked? Nem féltelek én téged — szállt utánam a biztatása. Ami azt illeti, magamat én sem féltettem, hanem a gyer- mekeimet. A felvételire ráment a nyaram. Évtizednél hosszabb Időn át gyakoroltam a disztángválás- nak azt a hasznos módját, mely megtanít a nélkülözhetetlen rögzítésre, s a felesleges elhajigálására, mert a bugyorba csak úgy tudjuk felszedni nz újat, ha a felesleges régit kidobáljuk Negyven felptt rozsdásodik az emlékezet, nehezen rögződik az új, pedig, hej, mennyi a felszedni való Iskola nél» kül isi A naponként záporozó rendeletzuhatag, a politikai ag- zisztenciába hasító, rakétasebes események, a kenyérkeresó foglalkozás megjegyezni valói, az anyagi küszködés, a gyermekek gondja. Kiscipő az egyiknek, nagykabát a másiknak, atyai prédikáció a harmadiknak, mese a legkisebbnek. A társadalmi munka és mi minden még! Szórakozni is szeretnék, írni! Birkózom az állandó időzavarral, akár a rossz sakkozó. Elöregszik az este, mire hazavergődöm. Még be sem kapom a vacsorát, már kezemben a könyv. A matematika persze Függvények, egyenletek, egyenlőtlenségek. Olyan dolgok, a- miknek kimondásába is belegörcsöt a nyelvem, amikre soha szükségem nem lesz. De l$ell. mert előírták, vizsgázni kell belőle. Minek ez nekem?! Minek?... — lázongok, s lecsapom a könyvet A gyerekek összenéznek. Dörmögök valamit s felveszem újra. öt perc, szerencsés esetben tíz, s lecsukódik a szemem. Később felriaszt a kötelességérzet, kezdem elölről Aztán ismétlődés. — Ne veszítsük el csüggedésünket — tréfálkozik a tanár úr. összerezzenek. Belém látott volna? Szégyenkezve bújok az előttem ülő háta mögé. Figyelek. Tanár úr a mutatvány végére ért, most oldja meg a titokzatos „x‘‘-et. — A négyet elosztjuk most még kettővel — mondja és elosztja. Három?... Pislogok. Eddig úgy tudtam, hogy kétszer van meg négyben a kettő, de nem vagyok benne egészen biztos. A magasabb rnate.mai ikab;m annyi minden lehetséges.. Szólni kellene... De nem merek. Valaki bátrabb nálam, szói. Tanár úr helyesbit, én könnyebbülök. Lám, a tanár úr is tévedhet, aki pedig téved, elnézőbb mások tévedései Iránt. Tanár űr már új mutatványnál tart. Száguld az idő, sietni kell. — A vak is láthatja — magyarázza. Titkon a szemem tapogatom. Megvan, nézek is vele, csak nem látok. Újabb lapul ás. Végre csengetnek. Tanár úr elhadarja még az aritmetikai átlag nyolcadik boldogságáról szóló szurát és feladja a leckét. — Hatvan kurta oldalacska csupán és van rá három egész hetük. Benyalják szépen és kész. Mosolyogva távozik. Csak ilyen rokonszenves ne volna! Van három hetük— Van. De nincs elég szén, szüntelenül cseng a telefon, jönnek a panaszok, napszámban gyártom a beszámolókat, a minisztériumban canossázom, nyugtatom az elégedetlenkedőket, végzem a társadalmi munkát, csupán esténként és vasárnap jut időm a nyaiakvásra. Mást sem teszek a szabad időmben, csak nyaiakszom. A matematikán, persze, mint tanár úr meghagyta. Moziban, színházban, fél esztendeje nem voltam már, pedig ott Is szükség van a tervteljesítésre, s a bázisban benne voltam! Könyv nem is tudom, mikor volt utoljára a kezemben, írásra sem jutott időm. Nyaiakszom. Igyekezni kell, a gyerekeim jó tanulók (sajnos, nem az én érdemem). Mit szólnának, ha elhasalna az apjuk? Es mint vélekednének a feletteseim? És a beosztottaim? De különben és egyáltalán, minek ez nekem, minek?... Tudom, persze, hogy tudom, aféle hamispénz csupán a lázongás, niszen tanulok, de hiába tudom, hiába nem akarok lázadni, muszáj. Kifújom magam, aztán újra nekidőlök. Csiszoljuk csak azt a rozsdásodó agyat, nem árt neki. Bizonyításokat zongorázok végig. Míg csinálom, valameny- nyire értem is De később, másnap! Másnap előíró! kell kezdeni. Újra és mindig elölről. Miért is tanultam meg olyan alaposan a felesleges elha- jigálását?... Agyam egy szemétdomb. Egy matematikai szemétdomb, benne egymásra hányt, torz függvénygörbék, elferdült x- és y-tengelyek, félbajszú gyökjelek, s a görög ábécé undok betűi. Egy panaszos nyitja rám az ajtót, szénért könyörög. Szén nincs persze, de van matematika! Lám, mégsem haszontalan az aritmetika. Fogom a statisztikát, tartom a panaszos elé' — Nézze, az aritmetika bizonysága szerint egy lakosra négy mázsa tüzelő esik... — Essen magárai — üvölti. Hiába bizonykodom, a panaszos, úgy látszik, nem tanul magasabb matematikát — feljelentéssel fenyegetőzik, s azzal vádol, hogy csúfot úzök belőle. Ha ő is tanulna, akármi legyek, ha nem értettük volna meg egymást. Hát csak nekem kell, csak nekem muszáj? Nincs igazság! Nagyon elkedvetlenedtem ezen a napon. Vacsora után a hibakorlátokat tanulmányoztam, de alig valamivel tovább öt percnél. Alomba döntött a fáradtság. Lehet, hogy csak hajnaltájt álmodtam, de nekem úgy tűnt: egész éjjel. Mellemre dőlt a hibakorlát. Az abszolút is, a relatív is, aMg bírtam kiszabadulni alóluk. Rögtön utána egy konvexgörbe tekeredett a nyakamra. Valami nehezen kiszabadítottam azt is, és futni kezdtem, mert egy cudar exponenciális függvény vett üldözőbe. Az úton, a lábam alatt osufondáros „x“-ek, „y“-ok, könyörtelenül rájuk tapostam Nagyot rúgtam egy kigyófejú deltába, repült vagy húsz métert de nem maradt fekve, a nyomomba szegődött. Odébb egy gőgös gyöklegényt knockautoltam félre az utambó! mitsem használt, ott futott a mérges siserahad a nyomomban. Függvénygörbék, félelmetes képletek, cigánykerekező Descartes-tengelyek, gonosz törtek, logaritmusok, irracionális kifejezések, egy egész hadsereg. Futottam, ahogy csak bírtam, tapostam, ütöttem, löktem rúgtam, mígnem egy alattomos sinusgörbe felbuktatott. Zuhanni kezdtem a mínusz végtelenbe... A padlón ébredtem, kezemben a matematika könyvvel. Kábán ültem ott, a hajnali derengésben, mint egy bús, magányos egyenlőtlenség. NELLY SACHS: Föld népei Föld népei, ti, kik körültekeritek magatok, mint orsót, ismeretlen csillagok erejével, ti kik varrtok s fölfejtitek, mit varrtatok, ti, kik úgy bújtok a nyelvkuszaságba miként a méhkasba, hogy édesben szúrjatok s édesben szúrassatok — Föld népei, ne dúljátok fel a szó mindenségit, ne vágjátok szét a gyűlölet késével a hangot, mely együtt született a lélegzettel. Föld népei, ő, ki életet mond, ne értsen rajta halált s míg bölcsőt emleget, ne értsen rajta vért Föld népei, engedjétek a szót forrásához térni, mert csak a szó az, mely a horizontot az Igaz egekbe emelheti és elfordult oldala, mint álarc, mely mögött az éj ásít, n csillagok születését segíti — BRITTA TITEL: Mozdulatok Zöld zöld soha Így és az ősz végül ősz jön kiloccsantott vizek kezünk szélnek kitárva a nyugtalan szél nyugtalan örökké a szél ha szél ez A messzeség és nincsen csillaga és nincs sírás az éjszakéban és nincsen csillag és a hegyeken túl hegyeken túl némán hidegen kétségbeesetten örökké örökké már örökké csak szél nincsen mosoly Nagy néha csendült Erdő vizek felleg fellegen fehér csendül fehéren fény fehéren levegő és a kék Nagy néha csendült JIRI WOLKER: A tárgyak Szeretem a tárgyakat, hallgatag társakat. mert mindenki úgy bánik velük, mint élettelenekkel, pedig élnek s néznek reánk, * mint hű kutyák, összesűrűsödő tekintettel, és szenvednek, mert hozzájuk senkise szól. A társalgást kezdeni szégyellik, várnak, hallgatnak, várnak, pedig beszélgetnének, hiszen látod! Ezért szeretek minden tárgyat és az egész világot. VÍTÉZSLAV NEZVAL: A prágai harangok A prágai harangok integetnek hagyd el szekrényeid A prágai harangok integetnek szállj le az utcára Ahol kószálok társnőt keresek A prágai harangok elkísérik temetésed A szívemben senkit se várva A prágai harangok vezetnek engem a cifra csapdák mentén A prágai harangok hívnak mindnyájatokat Akiket szivemhez szorítottam s nevüket elfeledtem A prágai harangok hívják a macskaszemeket melyek mögött a küszöbön beléptem Ahol nyöszörgött mindig ugyanaz a púpos vak ember A prágai harangok hívják barátaimat A prágai harangok hívják intő emlékeimet A prágai harangok hívják az időt amikor nem a halál a rossz A prágai harangok hívják valamennyi öklöt Hogy beleüssenek a csodás üvegekbe A prágai harangok hívják az apácákat Hogy fehér térdüket megmutassák Melyek elfordultak a szerelemtől A prágai harangok hívják a könnyű nőket Az ablakoknál amerre a holdkőros jár A prágai harangok hívják a picinyeket Hogy egyszerre kiáltsák miért A csillag vagy a pacsirta Vagy a dunyha-forma szörnyűség A prágai harangok hívják a bús őrülteket A prágai harangok hívják a csillagokat mfg szétárasztja őket a fájóvá gyű éj
