Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-13 / 41. szám
T úl sokat tudunk az alkoholról. illy an sokat, hogy házilag is játszva elő tudjuk állítani. Mégis túl keveset tudunk róla, szinte csak annyit, hogy jő és annyit, hogy rossz. Nem tudjuk, vagy csak túlzásnak tartjuk az olyan állításokat, hogy az alkohol a világ legközkedveltebb, leghasználatosabb mérge, áldozatainak és sebesültjeinek száma világméretben egy év alatt meghaladja a második világháború áldozatainak és sebesültjeinek a számát. Ez nem túlzás, tényleges adat. 1955-ben, tíz évvel a háború befejezése után is már érvényben volt, s azóta állandóan emelkedik. Persze vannak országok, amelyek statisztikája rontja, s vannak olyanok, amelyeke enyhíti ezt az állapotot. Hazánk nem a legdicsőségesebb helyen áll. Amíg az emberiség csupán a sört és a bort ismerte, az alkohol áldozatainak száma nem volt olyan nagy. De miután rájöttek arra, hogy az emberiség legegészségesebb eledeléből, a gyümölcsből és legfontosabb táplálékából, a gabonából és burgonyából is lehet alkoholt, koncentrált szeszt előállítani, azóta a helyzet állandóan romlik, s az alkohol, illetve az alkoholizmus következményei elrettentő példákat és számokat tárnak elénk. Akkor miért gyártják? — kérdezik azok, akik szesztilalom esetében a legszörnyűbb bűntények elkövetésére lennének képesek egy korty alkoholért. Miért gyártják? Mert jó üzlet, konzu- menseinek tábora óriási, és mert kis mértékben nem árt — igaz nem is használ — a szervezetnek. És azért gyártják, mert gyártják, mert valamikor elkezdték gyártani. Nem, ez a válasz nem logikátlanság, csupán azt akarja érzékeltetni, mennyire lehetetlen megoldásnak számítana az alkoholgyártás megszüntetése, vagy a szesztilalom elrendelése. Következményei szörnyűbbek lennének, mint a pillanatnyilag érvényes alkoholfogyasztás következményei. Ezért az alkoholellenes harc lassú, szisz- tematikus munkát, hosszú évtizedeket' igé- nyel, olyan gazdasági, egzisztencionális állapot kialakulását, amely ténylegesen talaja lehet egy természetszerűen kialakult alkoholellenes tudatnak. Ebben az értelemben vett, tehát az ideális alkoholellenesség a mértéktartást jelenti. Mert a tudományos antialkoholizmus reális tényekből indul ki, s nem is vár többet a reális eredményeknél, nem várja azt, hogy egyszer mindenki megutálja az alkoholt. A tudományos antialkoholista harc célja az alkoholfogyasztás mérsékelése. Mérsékelése olyan fogyasztási fokra, amelyet az orvostudomány nem fart ugyan szükségszerűnek, de nem is mondhat ellene. Az alkoholellenes harcnak hazánkban immár két évtizedes múltja van, de ez még mindig csak alapja a tényleges tudományos és pszichológiai, az ész felé irányuló harcnak. hiszen ezzel párhuzamosan folyik egy szükségszerű, életmentő gyakorlati harc is, az alkoholisták gyógyítása. Számuk nem kiesi, s a gyógyító orvosok feladata sem az. Évekkel ezelőtt még az volt a gyakorlat, hogy alkoholelvonó intézetekben történt a hosszadalmas és kevés, legfeljebb átmeneti eredményekkel járó kezelés. E- zeket a különintézeteket felszámolták, s ma hazánk összes elmegyógyintézetének van alkoholelvonó osztálya. Egy teljes napot töltöttem a pezinoki elmegyógyintézetnek ezen az osztályán. Sok és kevés. Még az edzett embernek is sok ez az idő ahhoz, hogy el tudja viselni s fel tudja fogni az ott látottakat. Kevés idő ahhoz, hogy legalább néhány beteg tragédiájával behatóan megismerkedjen. Az i- gazat megvallva, ez nehéz feladat is lenne, hiszen erre teljesen még a kezelőorvosok sem képesek a hónapokig tartó kezelés folyamán. Pszichológusok, belgyógyászok — fél tucat szakorvos együttműködését, felelős munkáját igényli egy-egy beteg kezelése, s bizony az itt fekvő betegek esetében aránylag kicsi a gyógyulás esélye. A teljes gyógyulás azt jelenti, hogy a kezelés után a beteg élete végéig nem iszik többé alkoholt. De ismerünk-e ilyen példát? Keveset. Igen, ismerőseink között akadnak olyanok, akik évekkel ezelőtt hagyták el a kórházat, s azóta egyetlen csepp italt sem ittak meg. De ismerünk olyanokat is, akik többszöri kezelés után is újra és újra visszaestek a korlátlan szeszfogyasztás gyilkos életformájába. Nem véletlenül használom ezt a fogalmat, életforma. Valóban arról van szó, ha már az illető alkoholélvonő kúrára kényszerül, illetve kényszerítik őt. A pezinoki elmegyógyintézet alkoholel- vonó osztályán — mint általában — az o- 'lyan betegek vannak többségben, akik nem a saját akaratukból jöttek ide. Tulajdonképpen háromféle úton jutnak ide az alkoholisták. Elsők az önkéntesek — bár ők vannak a legkevesebben —, legtöbben pedig azok, akiket családi, társadalmi kényszerek miatt a nemzeti bizottságok javaslatára hoztak be. A harmadik csoportba a- zok tartoznak, akik bírósági határozat útján kényszerültek alkoholelvonó kúrára, mert ittas állapotban törvényellenességet, kihágásokat, bűntetteket követtek el. Nem kevés köztük az olyan, aki részegen ölni akart. De hiszen senkinek sem kell ezeket az embereket bemutatni. Egyet-egyet talán mindannyian ismerünk. És annál több példáját ismerjük a részeges családapa vagy anya tetteinek, alkoholizmusuk következményének. Mondhatnám azt is, betegségük következményének, hiszen ezek az emberek nem akkor válnak beteggé, a- mikor befekszenek az alkoholelvonó intézetbe, hanem már akkor, mikor az ital nélkül nem bírnak meglenni. Sót, halálos betegség. Az alkoholizmusból származó halálnem első é® klasszikus formája az. amikor a belső szerveket annyira tönkreteszi az alkohol, hogy felmondják a szolgálatot. A második — néhány rövid évtized alatt szintén klasszikussá vált forma — az alkohol hatására elkövetett öngyilkosság és gyilkosság. És sorolhatnánk még hosszan. Az alkohol elleni szervezett társadalmi harc hazánkban már az ötvenes évek legelején megindult, olyan formában, hogy a körzeti orvosi rendelőkben megkezdték a rendszeres alkoholellenes tanácsadó szolgálatot. 1954-ben összesen 186 alkoholistát tartottak nyilván Csehszlovákiában, 1956-ban már 85 893-ra nőtt a számuk. Persze ez a szám nem csupán az alkoholisták szaporodását, hanem a róluk való gondoskodást is jelzi. Természetesen akkor is, akárcsak ma, az első helyen a nagyvárosok álltak, de Ostrava például u- gyanäzon a helyen állt, mint a főváros, Prága. Hazánkban azóta sem szűnt meg és nem csökkent az alkoholgyártás, viszont növekedett a külföldi italok behozatala. Ugyanakkor erősödött s szép eredményeket ért el a szervezett alkoholellenes s kampány, az alkoholisták gyógyításának módszerei, és eredményei is javultak. Sokan felteszik a kérdést: Mit ér mindez, hisz rohamosan növekedett: az alkoholisták, az alkoholizmusból és egyáltalán az italból származó bűntettek, közlekedési balesetek áldozatainak száma? E harc nélkül azonban ez a szám megduplázódott volna. A válasz, gondolom, érzékelteti az erkölcsi és orvostudományi harc jelenlegi állapotát és perspektíváját. Téves és naív az a nézet, hogy az alkoholfogyasztás ellen csak maga az alkoholgyártás betiltásával — mégpedig teljes betiltásával — harcolhatnánk a legeredményesebben. Korunk leggyilkosabb mérge ellen egyetlen igazi ellenméreg van, az ész, a humánum, a mértéktartás. Még nem aktuális az a nézet, hogy az alkoholgyártás csökkenésének egyenlő a- rányban kéne lennie az alkoholárak emelkedésével, de remélhetőleg eljön az idő, amikor ezt a „luxust“ is megengedheti magának az emberiség. A szocialista társadalmi rend már rájött arra, hogy sokkal töbíj ifjúság 3 MIT CSINÁLTÁL A NYÁRON? La rivedere Júniusban édesanyám megbetegedett, így az ölembe esett egy szép romániai kirándulás. Vegyes érzésekkel láttam a készülődéshez, de amikor az e- gylk legkedvesebb barátnőm, Marika is csatlakozott hozzám, azonnal könnyebben ment minden. A csomagolást utolsó estére hagytuk Rántott hús illata és vidám zen* mellett pakoltunk. Reggel, amikor elindult m autóbuszunk, a város még kihalt volt. A kocsi „tatján“ kaptunk helyet, ott rázkódtunk két napon át. Magyarország rónáit Románia dombjai követték. Elborzadtunk az árvíz sújtotta települések láttán, integettünk 4 pendelyes gyerekednek, megcsodáltuk Kolozsvár hires szobrait, a virágos erkélyeket, a gyors beszédű és fürge járású románokat. • Élmény volt személyesen találkozni íróink híres regényalakjaival, a sátoros cigányokkal. A rétek közepén, az erdők szélén táboroztak, tanyájuk vidám volt, zsivaj és füst vette körűi. A romániai faluk virágcso- kprra emlékeztetnek. Bármilyen szegényes is a család háza, a hatalmas virágoskert nem hí űnyzik mellőle. A Dunánál a kompra várva, láttuk az első igazi napbarnítottá testet, ö is, a matróz, a kompra várt. A Dunán az út kellemesen telt, és a nap már lenyugvóban volt, amikor meg érkeztünk a tengerpartra. Sötétkéken csillogott, vakítóan fehér hullámtaréjaival integetett felénk. Reggelenként tejet, finom sajtot, olcsó tejfölt és sok-sok gyümölcsöt ettünk. Szellős teraszokon üvegpoharakból nyalogattuk a finom fagyit. Nagyon ízlett a Pepsi-cola, Dóro, Nóro, Niki, Szandulel — így hívják a román fiúkat. Egy reggel Dóro beúszott a tengerbe, és kézzel-lábbal Integetett, kiabált. Nem tudtuk kitalálni, mit akar. A tengerre mutogatott. Végül is megúnta az integetést, hát behúzott bennünket is a vízbe. Medúzákat fedezett fel, ezeket akarta megmutatni. Kocsonyás testük szabadon lebegett a víz színén. Tengeri pálma gyümölcsével is ő ajándékozott meg. A polip román nevét is tőle tanultuk, így hangzik: karatapica. Ugye, szép? Románul búcsúztunk: La rivedere! <» Csatlós, Erzsébet, Kassa tudják, nem hallgatják az előadásokat a rádióban? Nem, nem, nekem nem szabad. —1 No csak igya meg! És tovább nem tiltakozik, megissza. — No, milyen? — Közönséges, tizenhárom koronás. Az ágy körül sokan állunk, de senki sem nevet. Az orvos meg én azért, mert tudjuk, miről van szó. A többiek azért nem, mert nem tudják, miről van szó. Ezek súlyos betegek, alkoholisták. És ismét elhagyjuk a szobát. Az orvos beszél. — Az alkoholizmusnak megvannak a maga fejlődési fokai. Az alkoholista kezdetben még szégyellj, aztán idővel az egyén teljes degradálásához vezet az ivás. Ennél az embernél kétnapos absztinencia u- tán állt be a delirium tremens. Higgye el, ez az eset elég hétköznapi. Vannak ennél szörnyűbb esetek is ezen az osztályon — nők. kamaszok, és még ennél is súlyosabb férfibetegek. A folyosón céltalanul járkáló, furcsa emberek egyike megszólítja az orvost. Bamba tekintetű, középkorú férfi. — Doktor úr, ugye én már rendes gyerek vagyok? — Igen — válaszol az orvos. A férfi ugrálni, tapsolni, viháncolni kezd örömében, kurjongat, persze artikulálatlan hangon. Az orvos a folyosó végéig kisér. Kinyi-' fik, majd bezárul mögöttem a vasrácsos ajtó. A pezinoki szőlőhegyen, akárcsak másutt, szüretelnek. Ilyenkor, szüret idején,' akárcsak másutt, a pezinoki intézet betegeinek száma nagyon megszaporodik. 1968-ban a közép-szlovákiai kerületben 5960 pácienst tartottak nyilván a kerület alkoholellenes tanácsadóiban. Közülük 283 nö, 21 pedig fiatalkorú. Ugyanebben az évben, ugyanebben a kerületben 2569 részeget szállítottak be a kijózanítóba, közülük 100 nőt, 83 fiatalkorút. A 2589 részeg közül 746 nem először volt kénytelen meglátogatni a kijózanítót. A kerületben levő kijózanító állomások férőhelyeinek száma 87, alkalmazottainak száma pedig 47. Megismétlem: ezek az adatok csupán a közép-szlovákiai kerületre érvényesek, de van mi ellen harcolni sokkal szélesebb méretekben is, RESZELI FERENC bet veszít az alkoholfogyasztással, mint a- mennyit a gyártásával nyer. Viszont — tisztelet a kivételnek — az egyén még nem jött rá erre az egyszerű dologra. Iszik hát egy keveset, de úgy érzi, nem sokat nyert vele, iszik még, még, még... aztán már nem tud rájönni semmire. Elitta az eszét — mondja a köznyelv. Az orvostudomány mást mond. És dr. Fekete, a pezinoki klinika orvosa ugyanezt mondja, amikor egyik legújabb betegét mutatja meg. A beteg diagnózisát nem nehéz megállapítani: delirium tremens. A beteg meg tudja mondani saját nevét, meg tudja mondani, milyen nap van és hányadika, és tud hazudni. Azt hazudja, hogy ő nem iszik, gondolván, ezt az orvos el is hiszi. Persze a beteg nem is tudja, hogy orvossal áll szemben, letegezi, s legjobb vendégének mondja az orvost — falusi kocsmáros az illető —, aki sosem csinál adósságokat, sört iszik rummal, mindig .illedelmesen sorba áll... Ezt mondja a beteg az orvosról, akivel életében először most találkozik. Kényszerképzetek. Az orvos a friss, tiszta, fehér ágyneműre mutat, s kérdezi a beteget, mit lát ott. — Folt. — Milyen? — Sárga. — És ez? — Ez?. — mutat a beteg ujjaival oda, a- hol semmi nincs. — Ez kék. — Mi mászik a pizsamáján? — kérdezi ismét az orvos. — Pók — válaszol a beteg, s már meg is fogja a semmit mind a két ujjávai, leugrik az ágyról és összegyúrja a semmit. — Klasszikus delirium tremens — mondja az orvos, és elhagyjuk a betegszobát, amelynek másik ágyán egy mozdulatlan, semmire nem reagáló merev alkoholista fekszik immár három hónapja. Az orvos megtörli homlokát. — Este lesz majd szörnyű, amikor kígyókat, fehéregereket, patkányokat érez szaladgálni a testén. Tudja azt, hogy ebbe bele lehet halni? Egy pohár vízzel térünk vissza a beteghez. — Nem iszik egy kis bort? — Nem, nem, hogy képzelik, nekem nem szabad — ugrik fel az ágyon. — Hát nem
