Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1970-09-01 / 35. szám

DEÁK FERENC:

inimiii ms

altes volt a leghallgatagabb ember a világon.

K Igazgatófo könnyelműen azt, hitte róla, hogy ártatlan, szolgalelkű, alázatos kishivatalnok. Megkese- rülte.

Gondolataik sivársága terelte őket össze. Sok hosszú, nyolcórás hivatalnoki önmarcangol ás után pénteken este találkoztak a Léggömbben. Kaltes már ott ült, amikor Rét és Martin betévedt.

Nincs lábam... — mondta Kaltes, s halvány petyhüdt arcára az öröm árnyéka ült ki. Kinyújtotta hosszú, iehér kezét, s dédelgetve ajkához emelte a borospoharat.

— Nincs.., most már nincs gerincem és mellem sem... — mondogatta hangosabban, s a homlokán verejtékcseppek híztak, tompa lényük félénken csillant lel néha.

— Mondd, Kaltes... mi van a homlokodon? — kérdezte Martin, az egér.

— Éjszaka... csillagok... madarak.. kérek egy liter vöröset! Pincér, egy liter vörös bort kérek! — Kaltes hanyaqul hátravetette magát, s a zsebéből ügyesen megszerkesztett zsebherbáriumot vett elő.

— Páfrányt Hetyke páfrány... — S ekkor kezdte Kalics gyönyörű szép meséiét a természetről s a növényekről.

Martin, az egér, szemüvegét forgatta kezében, s belefeledkezett Kalics káprázatos ámításéiba. Rét Kornél, a valamikori vámhivatalnok, csillogó szemmel leste Kalics ügyetlen kis mozdulatait s szokatlanul határozott beszédét.

— ...A gyökerek lassú tánca tavasszal kezdődik. S a dud- vák hanyag rétegébe úgy túrnak bele. mint a szerelmes em- ibér kedvese szép halába. Ha látnátok a gyökér útra meq újra előretörő tflú sejtjeit... Ha látnátok, hogyan tanul élni. táplálkozni a növény... Ha látnátok, hogyan dugja elő lejét a csíra, barátaim! Tudni kell élni a növények módján, s beszélni azok serdülő pici jeleivel. — Kalics lassan előredült, s oly határozott mozdulattal ivott, hogy Rét és Martin önkéntelenül követték ebben.

■ ittak. ... t.V •• . é.-: o*

ét Kornél akkor ugrott föl, amikor Kalics az estikéről kezdett beszélni. Hazarohant, s rövid félóra múlva hozott négy kitömött baglyot.

— Itt vanI — mondta piruló arccal. A baglyok kö- rültáncották az asztaltársaságot, ök hárman Ittak. Aztán a baglyok félrevonultak, s lesték, mi fog itt történni még. Kalics qyöngyözö homlokára csapott.

— Halló, baglyok, itt a helyelekt Törtetek bet Itt a házatok! — szeméből könny csordult, ahogyan pörölte a közönyös madarakat.

— De, KalicsI Nem látod, hogy ezek kitömött madarak? — súqla oda Rét Kornél.

Martin alig tíz perc múlva visszatért, jóformán észre sem vették, mikor távozott.

— Hahó! Íme a fehér néger! — kiabált Mariin, az egér, s egy viaszosvászonnal letakart valamit himbált maga előtt, mint a kalauzok a lámpát, ha teleznek a téli élszakában. — Te, Kallós, add ide a kalapodI

Kalics gyanakodva emelte elő finom, puha nyúlszőr kalapját.

Martin, az egér, hamiskásan mosolygott, s kissé hátralépett,

— íme, itt vannak az én fehér rabfalm! — süvöltőtte Martin, s egy szép aranyozott kalitkát tárt elő. Benne Ifedt tekintetű fehéregerek mocoroglak. Martin kinyitotta a csillogó kalitka piciny ajtafát, s a fehér rabok sztgorú rendben ki- ballagtak a kis erkélyre, onnan pedig Kalics szép szürke kalapjába. Ök hárman körültáncolták a kalapot, s énekeltek hoz‘ zá egy rögtönzött dalocskát.

— Kalics, gyönyörű szép meséjéből. ítélve, a legkülönösebb ember, akit én eddig Ismertem — mondta Rét Kornél, miután helyet foglalt az asztalnál. — Kalics életében nem beszélt annyit, mint ma este. s én életemben nem hallottam ennyi áftatos. fennkölt beszédet, mégis azt hiszem. Kalics nem tartozik a jámbor, alázatos emberek közé...

— Én páfrány vagyokI Én csíra vagyok! Én a növények kis neszeinek nyelvén beszélekI — harsogta Kalics, a görbe kis- hivatalnok.

— Kalics két héttel ezelőtt vette ezt a kis herbáriumot... sohasem járta a hegyeket, sohasem szívta magába az Őszt erdő dudváinak kesernyés Illatát. Én egér vagyok, értitek> Egér, mely átrágja az aktákat, s a dossziék piros, zöld. kék tengerében dúskál. Egér vagyok A kataszter dohos, százéves, megsárgult, piszkos kis és nagy Ügyeiben sé'álok. s egy egér számára létezhet-e nagyobb élvezeti De Kalics nem jámbor kakukkfű, nem hetyke páfrány, nemi — és Martin rávetette magát a borospohárra. A hosszú cincogás kimerítette.

— Én mégiscsak páfrány vagyok, és nem csalán! — horkant fel Kalics. s a háta még inkább meggörbült.

— A2 állatkertben született, oroszlán olyan szelíd néha hogy szinte a növényevő ártatlan állatok csordáiba Is beille- ne. De csak egyszer hallja meq. hogy ordít a vadonból hozott még nyugtalan ragadozó rokonaltl Mit szaglászod azt a szénát? Kalics! Dobd kt a fenébe. Bn. látod, bagoly vagyok, kitömött bagolyt lói emlékszem, hogy tömtek kt! Előbb a gyomrom vágták föl. s kiszedték a romladozó részeket. Fejem is levágták, kirázták az agyam. A szemem Is' Finom puha vatt,acsqmökkal tömtek, ki, s bevarrtak Fülem szépen kisimították, kihegyezték. Örökké látó üveqszemet dugtak nagy szemüreyembe. Ügy émelygek a nafta!inlói. No igen. most fut eszembe, a preparátor belehalt a munkába. Amikor kész voltam, még be kellett kennie arzénnal a bőröm s a toliam, hogy meg ne rothadtak. Szeqény szamár, valahogy a szálához emelte a kezét, s pár perc múlva kiszenvedett. Hét. KalicsI Te erdő vagy, vadont és oroszlánt Saját járhatatlan rengetegedben bújsz meg. Ml gyalázatos kis dögök vagyunk melletted. Dögök, érted? Te harapni tudsz, te ordítani tudsz! Igyunk ... éjfél már rég elmúlott... — Rét magára akasztotta a kitömött baglyokat s elöreballagott. Utána Martin topogott, egyik kezében az üres aranykalitkát lőbálta, a másikban Kalics finom kalapját tartotta. Benne különös komolysággal ücsörögtek a fehéregerek.

alles még lehajtott két pohárral, s vadul felüvöltött. Rét szép, kisimított bagolyfülével gyönyörködött e

hangokban.

Martin alig tartotta vissza kacagását! Kalics szép út kalapján négy-öt lyukat rágtak a fehéregerek, s megszöktek. Kalics undorodva fordult el a kis herbáriumtól, s újból felüvóltött.

Kora reggel darabokra tépte igazgatóját.

temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani, hogy meg is halt. Nyakas ember volt világéletében. De amikor már eltemették, hinnie kelleti a tapasztalatnak. A szokatlan testhelyzet. ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt kézzel Iszalaggal ts összekötötték neki, és hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott I, a korlátozottság bizonyos intenzív érzete, a koromsötétség, a_ süket csönd — ekkora bizonyt- tékhalmazt nemigen kezdhetett ki holmi légből kapott ellenérvekkel. Meq kellett nyugodnia.

De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit ismert ei, hogy naqybeteg. És a súlyos nyavalyával táró levertség akadályozza. hogy furcsa sorsát alaposabban megvizsgálta. Nem volt bölcseid, ezt soha nem is állította. Eqyszerű ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A leqeqykedvűbb éppen az a szerye volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a lövő elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.

Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét

nyáréjen távoli villámfények derengtek át. és a nyugati láthatáron csüngő felhőket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások eqy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították a temető lejláit, sírköveit

Ambrose Bierce:

Nyáréji

történet

— mintha még táncra is perdl- tetlék volna. Ilyen éjszakán minden jótét lélek messzi elkerüli a temetőt, s Így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott.

Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriás néger, less nevezetű, fess hosszú évek óta mindenesi leendőket látott el a temető körül, s azzal büszkélkedett, hogy réqi cimborája az itt lakó kísérteteknek. Nyáréit munkálkodása azonban arra mutatott, hogy baráti köre valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyit a tem&tölafst- romban szerepel.

A kőkerítésen kívül, de még a temetötelekhez tartozó földön. jó távol az országúitól, ló és szekér várakozott.

Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával előbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Nehezebbnek látszott a bádog ládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében munkálkodó jessnek. A koporsófedél leemelése után gondosan lecsavarozta a bádogfedőt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja még a koromsötétségben is tisztán láthatóvá vált. De mintha a levegő gyűlt volna kt ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket, és Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosíó diákok rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna őket a tett helyére visszacsalogatni, lesst azonban nemesebb fából faragták.

A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak még most

is a rémülettől, s a vérük vadul zakatolt.

— Te láttad?

— De mennyire! Most mi lesz?

Ahogy megkerülték a nagy épületet, a boncház ajtajához közel, ott látták a szekeret. A ló póznához kikötve abrakolt. A icét diák szinte félálomban lépte át a boncház küszöbét. Benn. egy félhomályos sarokban, a pad végében ott ült a fess néger. Amint fölállt, a szája fülétől füléig húzódott.

— A pénzemért jöttem — vigyorgott rájuk.

<4 hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtóztatva, a fején véres-agyagos ásóvágás.