Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-02-23 / 8. szám
/ ■iMWiími A SZOVJET HADSEREG MEGALAKULÁSÁNAK 52. ÉVFORDULÓJÁRA Leningrádban, a forradalom városában, a kincses városban nem láttam egyetlen romos házat sem. Jártuk a várost. Csodáltuk az orosz építészet palota-remekeit, a nyílegyenes sugárutakat, a káprázatosán szép tereket, a százegy szigetre épült városban — és a- zon tűnődtünk, milyen hallatlan erő, a város Iránt érzett micsoda hallatlan szeretet kellett, hogy nyomtalanul eltüntessék a 900 napos blokád borzalmas nyomait. Akkor a város minden harmadik épülete rombadölt és minden harmadik leningrádi meghalt. A város ma szebb mint valaha és fiatalosabb mint bármikor volt. Arra a 900 napra emlékművek és a blokád túlélőinek emlékei figyelmeztetnek. A magaslat Veröfényes, tiszta időben állunk a pulkovoi magaslaton. Leningrad — mintha a tenyerünkön volna — kitárulkozik. Halványan rajzolódik az égre a Péter-Pál erőd ceruzahegy-tor- nya, az Izsák székesegyház monumentális oszlopsora, a Téli Palota pasztell-zöld fehérrel csipkézett gyönyörű é- pülete. A tengerszint fölött hetvenöt méterrel fekvő magaslaton obszervatóriumot építettek. A csillagvizsgálóhoz lépcsősor vezet föl. — Kétoldalt — mondja kísérőnk, Pjotr Ivanovics Szokolov ezredes — azokat a hősöket temettük el, akik a domb védelmében elestek. Nem tudom — senki sem tudja — hányán nyugosznak itt. A magaslat, a- mely Lenihgrád védelmének rendkívül fontos stratégiai pontja volt, soha sem került az ellenség kezére. Katonáink tömeges hősiességét száz és száz példával tudnám feleleveníteni, de — nehéz erről beszélni... Állunk a magaslaton. Jobbról apró házakat látunk — ott volt a németek első vonala. A városból egy obeliszk is idáig látszik. A Piszkarovszkij temető emlékműve. A temető tömegsírjain soha nem hervad el a virág. Nincs olyan ház Leningrádban, a- honnét ne hoznának friss koszorút, csokrot ide; nincsen család, amely az itt nyugvó ötszázezer halott valamelyikében ne gyászolná hozzátartozóját. — Nagyapóm, Arkagyij Ra- kuckij hadnagy is itt van eltemetve — mondja a fiatal, szőke várostörténész, Ljuba Rakuckaja. — És itt van eltemetve lánya Szavicseva is... Tanya világszerte ismert naplóját a temető múzeumában őrzik. Olvassuk; „1941. december 28-án meghalt Zyena testvérem. Január 25-én meghalt a nagymamám. Március 17-én Léka bátyám. Április 13-án meghalt a nagybátyára, május 10-én másik nagybátyám is meghalt. Május 13-án meghalt a mama. Mindenki meghalt, lánya maradt egyedül..." A kis lányát kivitték a halottak közül, de nem tudtak rajta segíteni. Naplójának u- tolső mondatát negyvennyolc órával élte túl. Sok száz lányáéhoz hasonló család volt Leningrádban. 1941. júliusában már jegyre adták az élelmet és novemberig ötször csökkent a fejadag. November 20-án (és hány ilyen nap volt!) 125 gramm kenyeret kaptak a leningrádiak egy napra — és semmi mást. A kenyér fele liszt, fele szójabab. Először a gyerekek haltak meg, azután az öregek. A körülzárt városban járvány pusztított, munkából hazatérve, az utcán estek ösz- sze és haltak meg az emberek. Akkor naponta tízezer embert, temettek. De a város élni akart és nem elpusztulni! A blokád első heteiben, hónapjaiban az utcára is alig merészkedtek az emberek, negyvenkettő tavaszán elindult az első villamos. Micsoda öröm lehetett hallani, hogy csenget egy villamos... Akkor zúgtak fel a körülzárt városban Sosztako- vics Leningrád szimfóniájának akkordjai, s az emberek áttételesen megértették a zenét, tudták, hogy ez nem a halál, hanem a hősiesség, a győzelem szimfóniája. Milyen fenséges érzés lehetett akkor, a halál közvetlen árnyékában az élni- akarás akkordjainak tapsolni! 4;4 — bombatűzben Apróság... Békés városban mindennapos esemény — egy futballmeccs. A Dinamó csapata a legszörnyűbb ostrom napjaiban — 1942. június 19-én — játszott barátságos mérkőzést a központi katonai válogatottal. A stadion környékét is lőtték, bombázták a németek, de a veszélyre, a halálra, amely a- lig karnyújtásnyira volt az é- lettől, a játéktól — egy kis időre nem gondolt senki. A szélső olyan lendülettel és a- karással tört kapura mint békeidőben, és a közönség éppen ügy derült egy furfangos cselen, mint két esztendeje, amikor még gondűző szórakozás volt egy vasárnapi futballmérkőzés... Most pedig a stadionból egyenesen a frontra, az első vonalba mentek a nézők és a játékosok... Valentin Szemjonovval, a Ve- csernaja Leningrád főszerkesztőjével egymás mellett ülünk egy vacsorán. Tőle tudom a rendkívüli futballmeccs történetét: — Az első hónapok nyomasztó, borzalmas hangulata után életét kellett verni az emberekbe, hogy élni tudjanak. Sohasem gondoltam volna, hogy egy labdarúgó mérkőzésnek o- lyan rendkívüli erkölcsi hatása van. Bátorított, elűzte a félelmet és tettekre sarkallt, ötezer ember szurkolta végig a mérkőzést — ágyú és bombatűzben. Emlékszem négy négy volt az eredmény. Kik is játszottak...? Viktor Nabutov sportmester, ma a Leningrádi Rádió sportkommentátora, Valentin Fjodorov sportmester, Borisz Areskin sportmester; a katonák csapatában Jevgenyij Arhangelszki, Alekszandr Fjodorov és én is... Vacsora közben nem tudok másra, mint a huszonnyolc év előtti mérkőzésre gondolni — és arra, hogy ezt a vacsorát az Astoria Szálló éttermében fogyasztjuk: abban a szállodában, ahová a németek a Leningrád elfoglalását követő bankettet tervezték. — Már minden elő volt készítve a fogadásra — mondja Valentin Szemjonov —, de ezt a szállodát a németek sohasem látták meg! Leningrád élni akart és nem egyszerűen csak védekezni! Egyes üzemek és műhelyek működtek, az erdőből kitermelt fa, s a Ladoga tó jegén — az „Élet Otján" — hozott szén biztosította a fűtőanyagot. Az Élet Otján élelem is jutott a városba, az üres kocsik pedig az öregeket és gyerekeket szállították vissza a hátországba. Veszélyes út volt — vadászrepülök és bombázók naponta támadták a karavánokat, de élni kellett... A város minden talpalatnyi földje kert volt akkoriban. A feltúrt parkokba burgonyát, káposztát ültettek, s ha nagyon kevéssel is, emelni tudták a fejadagot. Szigorú takarékossági rende-^ let szabályozta az élelmiszer-' elosztást, s ugyanez vonatkozott a fegyverekre és a lőszerre is. Lenigrádban kibontakozott a mesterlövész-mozgalom. Jelszavuk ez volt; „Minden töltény egy fasiszta!“ A 220-as puska A negyvenes, fiatalos arcú, csillogóan kék szemű férfi sötét ruháján a Szovjetunió Hőse kitüntetés. Házigazdánk a leningrádi »tiszti klub parancsnoka így mutatja be: — Fjodor Gercsenko elvtárs. a Szovjetunió Hőse, tartalékos őrnagy, a leningrádi front legismertebb mesterlövésze. A kék szemű Gorcsenko négyszázhuszonöt fasisztát ölt meg. — Békés ember voltam, a háború a kolhoz-mukától szakított el. Soha nem volt azelőtt puska a kezemben. Aztán katona lettem, Leningrádot védtük. Arra nem volt parancs, hogy támadjunk, de arra igen — hogy egyetlen lépést sem hátra! A fronton léptem be a Komszomolba, s akkor fogadtam meg, hogy any- nyi fasisztát lövök le mint a puskám száma. 220-as volt a puskám... Egyszer egy asz- szonyt szemem láttára ölt meg a gránát, öt éves kislánya ottmaradt, zokogva élesztgette a mamát. Én azt mondtam magamban, akik ilyen ■ barbárul pusztítják a mi népünket, a- zoknak nincs kegyelem! A kislányt ölben vittem hátra, átadtam egy másik asszonynak, én pedig kilopództam az ellenség állásai elé. Két fasisztát láttam, mosdani mentek. Ha lelövöm az egyiket, a másik elmenekül... Vártam, míg az egyik beszappanozza az arcát, s akkor lelőttem a társát. Hirtelen újra töltöttem és lelőttem a másikat is. — Százhét tanítványom volt — folytatta —, összesen tízezer fasisztát semmisítettek meg. Félelmetes szám... Igen, de a valóság — akkor, a körülzárt városban — félelmetesebb volt... A jelen más. — Ahol az én tüzelőállásom volt egykor — és fedezékem —, ott ma nagy építkezések vannak. Ott lakom én is, a No- vatorov bulvár 41. szám négyes lakásában, öt év alatt a kirovi körzetben százezer ember költözött új lakásba, tizenöt iskola, három kórház és metro épült. A leningrádi front legismertebb mesterlövésze ma a Kirov Müvek dolgozója, sportlövészetet oktat a fegywerforga- tás mesterfogásaira a DO- SZAAF-nál. Tanítványai a blokád után születtek, de a lakótelepet — ahol él —, átvitt értelemben akkor kezdték építeni, amikor 1944. január 15-én a 42. hadsereg támadásba ment át, hogy áttörve a németek vonalát, találkozzon Figyumenszkij tábornok hadseregével. Január 19-én találkoztak a szovjet csapatok. És az öröm, a győzelem pillanatában az életben maradottak meghajtották zászlóikat a névtelen hősök, a leningrádi polgárok, katonák emléke e* lőtt. Új ifjúság 5 Neve PINTÉR Péter. Munkahelye az ögyallai Csillagvizsgáló. Sokan bizonyára összetévesztik Pintér Istvánnal, az egykori sarkkutatóval, akiről már olyan sokat írtak az újságok, aki úgyszintén Úgyallán dolgozik, de nem a Népi Csillag- vizsgálóban, hanem egy hozzá hasonló rokonintézmény vezető tudományos dolgozója. Kettejük munkahelye nagy vonalakban tehát rokon; ők ketten. Pintér István és Péter úgyszintén rokonok — testvérek. De most Péterről lesz szó, a huszonhárom éves Pintér Péterről, aki az egyik legszebb, legtitokzatosabb és legérdekesebb hivatást tölti be, amelyhez hasonlót nagyon kevesen gyakorolnak ebben az országban. Fő feladata a napkitörések megfigyelése. Ez már magában is nagyon szép, még akkor is, ha ezt a feladatot rendszerint műszerek végzik. Péter és kollégái csak kezelik ezeket a műszereket. 0 viszont nemcsak kezeli a műszert. hanem azok segitdégével, azokon keresztül vizuális megfigyeléseket végez, amelyeket naponta regisztrál. Az intézet egyik legdrágább műszerei közé tartozik az a tUkörrendszer, amely állandóan követi a Náp mozgását. A vörös színképen fehér foltokban jelentkező elváltozások jelzik a Napon végbemenő kitöréseket. Mindezt tudományos célból rendszerezi, értékeli és megállapítja a kitörések erősségét, s az eredményeket a csehországi Ondrejovba és a franciaországi Medonba küldik. Naponta fényképezi a Napot és figyeli annak fotoszféráját. Ez a legalsó atmoszféra, ebben figyelhetők meg legjobban a sokat emlegetett napfoltok. Kétó- ránként készülnek róla a fényképfelvételek. A napfoltokról kérdezem Pintér Pétert, aki kétórán- ként látja vagy nem látja, érzékeli azokat: „Egyelőre még csupán teóriák vannak arról, mi is tulajdonképpen a napfolt. Ezek a Nap felületén néhány ezer fokkal hidegebb részek. A fotoszféra hőmérséklete 6000 Celsius fok, a napfoltoké 4000.“ Péter saját tapasztalatai alapján vallja azt, amit a tudósok; miszerint vitathatatlan a napfoltok biológiai hatása az emberi szervezetre. Ö is végzett már né-' hány felmérést, és napfolttevékenység esetén több embertől megkérdezte, milyen a közérzetük. Tíz ember közül nyolcnak fájt a feje. A napfoltokat már régóta ismerik, de kialakulásukról a tudósoknak máig sincsenek pontosabb adataik. Okait nem Ismerik. De azt ál- litják, hogy kétmilliárd év múlva feliére csökken a Nap hőmérséklete, fényintenzitása viszont az ezerszeresére emelkedik. Ezek szerint tehát Földünk legmagasabb pontján Is száz fokkal lesz magasabb a hőmérséklet. Péter legelső napi feladata a szobájában elhelyezett óriási ingaóra pontosságának megállapítása. Hogy ez hogyan történik? Leül a rádiókészülék mellé, s több hazai és külföldi állomás rádiöszignálokkal jelzett pontos — abszolút pontos — idejét egyezteti az ingaóráéval. Ez a szignál-időjelzés a nemzetközi megegyezések szerint direkt ilyen és hasonló célokat szolgáló abszolút pontosságú órák ellenőrzésére szolgál. Persze ezeket a jelzéseket csak Péter és kollégái értik. Ml hiába próbálnánk szerinte' randevúra menni. Ogyallán ketten végzik ezt a munkát: ő és egy kolléganője. Miért? Mert a helyiséget, amelyben a műszerek és a tükrök vannak elhelyezve, nem szabad fűteni. A tükrök ugyanis bepárásodnának, az optikai műszerek pontossága nem lenne megbízható. Ezért — főleg télen — nem lehet ebben a teremben sokáig időzni. így télen félóránként, nyáron háromóránként váltják egymást a műszerek mellett. Nyáron fél héttől fél ötig dolgoznak, télen négy órával kevesebbet, mert ebben az évszakban rövidebb ideig látható a Nap. S mialatt Péter a fútetlen helyiségben tartózkodik, naponta több alkalommal távcsövei egy sokszorosított napkorong raj- zára vetíti a naperupciók képét s bemásolja azokat. Ez tizenhatodik századbeli módszer, már Galileo Galilei is alkalmazta, s azóta nem találtak fel jobbat, pontosabbat. 1966. január 6-től végzik ezt a térképezést, regisztrálást. Azóta 1512 nap telt el, s Péter mégis azt vallja, hogy nem unalmas, nem sztereotip az ő munkája. Hogy mennyire nem az, azt bizonyítja az is, hogy nagyon sokan hobbyból végzik ezt, ami nagyon sokat jelent a tudományos kutatás számára, hiszen a Föld különböző pontjáról más és más terület figyelhető meg. Meg aztán, ha Ogyallán borús, Nyitrán pedig napos az idő, Péter nem dolgozhat, de dolgozik tegyük fel egy nyitrai amatőr, akinél talán éppen megvan az igényelt adat, ami nagy segítséget jelent. Ez a hivatás egyben hobby is — épp ezért érdekes. Péter Galántán érettségizett, aztán Valasské Mezi- ricín elvégezte azt a szakközépiskolát, ahol mindezt megtanulta. Asztrológiát szeretne tanulni. Ez még a Napnál is jobban érdekli. RESZELI FERENC / ..Menet közben" született a fo rradalmi Vörös Hadsereg
