Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-09 / 1. szám
8 í!í ifiiisas A HAlAl SZALATNAI REZSŐ: Verstévesztés: úttévesztés BÁCSI“ III. album A nyomra elsősorban Renátán keresztül (utbatunk el. Ezzel tisztában voltunk. Fel kellett kutatni azokat a fértlakat, akik kapcsolatban voltak vele. Ez elég nebéz feladatnak bizonyult. Végre azonban a Skoda Müvekben egy kis nyomra akadtunk. ..Igen, egyszer meglátogatta a munkahelyén egy csinos fiatalember. Egy csomag tepertőt is hozott neki. A neve? Talán Zdafil vagy Zdraíil, ilyesféle lehetett. Ki emlékezne rá? Mi csak „tepertősnek“ hívtuk.“ Zdafil . Zdraíil . . . tepertő. Valaki a húsfeldolgozóból? A gondos vizsgálat sem hoz eredményt. Márt azt hisszúk. holtpontra jutottunk, amikor újra megszólal a telefon — a Skoda Müvek hívnak: ,,Nem Zdaíil a neve... tévedtünk.*' És megmondják a valódi nevét. Csak annyit, semmi mást. Két nap múlva a nyomozó előtt ül. Nyugodtnak nem mondható. De ez már így szokott lenni. A kihallgatás nem szórakozás. De nem tagad. „Igen, ismertem Renátát.“ — Milyen volt kettőjük kapcsolata? — Ezt valószínűleg tudják, ha ide hívtak. Körülbelül egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egy kávéházban. Akkor még nem sejtettem, hogy ismeretségünk hová vezet. — Komoly kapcsolat lett belőle? — Igen. Valószínűleg feleségül veszem, ha... — elhallgatott. — Tavaly és az idén néhányszor együtt voltak sízni. A férfi meglepetten felnéz. — Igen. — Mikor látta utoljára? — Utoljára? Márciusban... március 11-én, vasárnap. — A következő vasárnap eltűnt. — A következő vasárnapra újra megbeszéltük, elmegyünk sízni. De nem jött ei. Egyedül mentem. Inkább maradtam volna otthon. Elestem és kificamodott a bokám. — Várta, ugyebár, hogy majd meglátogatja önt? — Amikor már lábra tudtam állni, felhívtam a Skoda Müveket, de ott már senki sem tudott róla semmit. Eddig minden rendben volt. A férfi vallomása összhangban állt azzal, amit már tudtunk. — Mit gondol, mi van vele? — Hallottam, a határon túl van. — Kitől? — Hát ügy általában az ismerősei között ez a vélemény. — Ön állt hozzá a legközelebb, nem mondta sóba magának, hogy valakivel át akar menni a határon túlra? A férfi nyugtalan lett. — \em. Semmit sem mondott. — Maguk bizalmasan Ismerték egymást. Ilyenkor nem szokták titkaik lenni egymáselőtt. Önnek ebből nem származhat semmi baja. Sokkal fontosabb dologról van szó, mint ahogy hinnél. — Nem. Nekem nem szólt, hogy el akar menni. Hiszen azon a vasárnapon vártam. És még soká azután. Bíztam abban, bogy írni fog. De semmi... — Tehát semmit sem közölt a terveiről, csak egyszerűen elveszett nyomtalanul? — Igen. — Látom, nagyon szerethette, eltűnése még most is fáj. Az az érzésem, sokat tudna nekünk segíteni. Ha tud valamit, ki vele! Balley Renáta ugyanis nincs a határ másik oldalán. Meggyilkolták! A nyomozó egy sor fényképet vett elő. Rajta a tetem, ahogyan Senec mellett megtalálták — jézus isten — a férfi elfehéredik és remegni kezd — ez lehetetlen, ez nem ö. Néhányszor szótlanul kinyitotta a száját és meredt szemekkel bámult a nyomozóra — Láthatja, nem szökésről van szó. Ideje lenne, ha elmondaná, amit tud Ez Renáta. Felismeri? — Nem. ez nem ő, ez lehetetlen — és elfordítja a fejét. • Nézze csak meg jól! — Nem tudom — mondja remegve. — Felismeri tehát? — Igen, azt hiszem, ő az. — Tehát mit tud nekünk mondani róla? — Semmit. Remegett, tekintete bizonytalan volt, de — hallgatott. — Hát jó — szólalt meg a nyomozó — elmehet. Remélem, hamarosan találkozunk. Viszontlátásra! Amikor a férfi mögött becsukódott az ajtó, a nyomozó felemelte a telefonkagylót. — Most indul. További utasításig figyelni! Szerda van. szeptember ötödiké, délután. Még huszonnégy óra telik ei, míg a gyilkos hurokra kerül. De ezt ő még nem tudja. Egyelőre két gyilkosságot tervezett be magának. Erről viszont a nyomozóknak nincs tudomásuk. Szeptember hatodika. dél. A „tepertőst“ követő rendőr „visz- szaklséri" ügyfelét a rendőrségre. Önként jön. Nem is veszi észre az „árnyát“, amely már tegnap óta követi. — Szeretném kiegészíteni a tegnapi vallomásomat. Tegnap féltem, gyanúsítani fognak, hogy segítettem Renátának a határon túlra szökni. Most már elhiszem, hogy meghalt. Amikor Renáta márciusban sem jelentkezett, felhívtam a Skodában egy közös ismerősünket. Az mondta. Renáta és apja, meg unokahu- gócskájuk nyugatra szöktek, — Később megtudtam, hogy Renátának egy nagynénije él Plzeóben. A Slovany lakótelepen lakik. Áprilisban meglátogattam. Azt mondta. Balleyék a határon túl vannak és ahogy a kis 0. leveléből értesült, Frankfurtban fényképészeti műtermet nyitottak. Azt is említette, hogy éppen levelet írt nekik. A levelet egy seneci bácsi csempészi ál a határon. Mivel én is kapcsolatba akartam kerülni Balleyékkel, megkérdeztem, hol lakik ez a bácsi. A nagynéni szerint Senecben lakik, egy erdő mellett, jobbra az országnttól. A villán hangszóró van elhelyezve. A nyomozó felemeli a telefont és riadót rendel el. Ez már komoly nyom volt. — Voltam egyszer Senecben — folytatja a „tepertős“ — de nem találtam meg azt a villát. Csupa kert és hangszóró van ott. Megkértem a nagynénit, kísérjen el. Es Így beszéltem is a bácsival. — Hogyan nézett ki? — Idősebb ember, úgy ötvenen túl... a haja egészen ősz. Feltűnően mély hangja van. Azt mondta, Renáta jól van és kis unokahuga Bajorországban a határnál vár rá. — A nevét tudja? — Nem. — Velünk jön! A rendőrkocsi elindult a Slovany lakótelep felé. (Folytatjuk! Amióta kényszerűségből budapesti lakos vagyok, s ennek immár húsz éve, lankadatlan figyelemmel kísérem a szlovákiai magyarság minden megnyilvánulását, főként a szellemi élet produkcióit. Ügy. mint régen Pozsonyban. Ez a figyelem ügy fejeződik ki észrevehetően, hogy írni és szólni tudtam szlovákiai magyar könyvekről és írásművekről. A munka korántsem volt könnyű. Budapesten soká gyanakvással fogadták, ha ki pozitívumot állított a szlovákiai magyarokról. A nemzeti tájékozódás addig ismert ösvényei járhatatlanok voltak, újat kellett taposni, sok érveléssel, kitartó magyarázattal. Az áttelepítés a gyanú árnyékába vonta a szlovákiai magyarokat, hátha politikai vétkesek mind. s vétkes irodalmuk is. Fábry Zoltán védöirata, a vádlott megszólal, csak huszonkét év múltán, idén, jelenhetett meg Most már nyugodtan írhat itt bárki ismertetést szlovákiai magyar könyvről, költőről, Most már egységes irodalmunk földrajzához és történetéhez tartozik minden, ami Szlovákiában magyar nyelven íródott s íródik. És semmiképpen nem bánthatjuk szlovák barátaink ismert nemzeti érzékenységét, ha Pozsony vagy Kassa magyar szellemi jelentőségéről írunk, s említjük a hagyományokat, bemutatjuk az élő irodalmat. Sok jel mutatja, hogy a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzása — maradjon meg a szép Fábry-cím — folytatása annak az irodalomnak, melyet az első világháború után mi kezdeményeztünk, s melynek humanista szellemét és nemzeti becsületességét nehéz helyzetben, a második világháború éveiben, Pozsonyban, ugyancsak mi őriztük meg. Az irodalomból akkor kirekesztett Fábry írja említett védöiratában, hogy ez az őrző-szerep önfeláldozó és bátor volt. Mert szembe kellett szegezödnünk magyarokként a német és szlovák fasizmussal Barátaimmal akkor sokat tanultunk Pozsonyban. Egyik iegfontosabb tanulságként azt tartottam meg magamnak, hogy szellem és emberség együtt mozog, vagyis hogy emberséges szellemi meggyőződést nem lehet becstelenül, erőszakkal és hatalmi visszaéléssel szolgálni. Már a hitleriz- mus pozsonyi betörése előtt hirdettem, barátaimmal együtt, hogy ragaszkodnunk kell az értelmes, tiszta, szép szóhoz, mert gondolatainkat és érzelmeinket csak emberséges szó képviselheti. A hitlerizmus tudatosan terjesztette a szózavart, a politikai és szemléleti képtelenségeket, az erős szavakat, amelyek sokszor csak ostoba szavak voltak. Övtuk a magyar irodalmi szó tisztaságát, szűzi becsületét, élmény és kifejezés együtt-mozgását, költészetünk hagyományát. Készülő új könyvem, a Kisebbségben és igazságban, éppen erre is akar rámutatni. Nemrég Pozsonyban jártam, előadást tartottam a fiatalok József Attila Klubjában, amely előadásban rámutattam a költészet és nemzet szoros összetartozására. S a bizonyító példák után, a szép szó és emberséges élmény összeszövödése után, olyan versekre és vers-kísérletekre mutattam rá, amelyek magyar nyelven jelennek meg ugyan, de teljesen értelmetlenek, se formájuk, se szózenéjük nincs, mondanivalójuk csak nehezen, többnyire orvosi, vagy lélektani beleérzés- sel hámozható ki. Ezek a versek zavarosak, de mert versként jelennek meg, a szlovákiai magyar lapokban: foglalkoznunk kell velük. Nos: ez alkalommal, életemben első ízben, szót emeltem szlovákiai magyar versek ellen. Ezek ellen, teljes felelősséggel és meggyőződéssel. Szeretném a szlovákiai magyar ifjúság lapjában megmagyarázni, miért tettem ezt. Elterjedt vélemény, hogy értelmetlen írásmünek semmi ér- • telme sincs. Magánlevelekben panaszolták szlovákiai magyar írók és pedagógusok, hogy egyetlen irodalmi folyóiratunk hovatovább olvashatatlanná válik, mert a valóságtól s a magyar költészet normáitól elrugaszkodó írásműveket nem lehet elolvasni. Teljesen egyetértek a levélírókkal, köztük főként az írástudókkal. A szózavar lelki zavar, a zavaros vers lelki zavart terjeszt, holott nekünk tökéletes józanságra van szükségünk, egyénenként és tömegesen. A verstől, mint a legmagasabb rangú irodalmi kifejezéstől, eligazító és megerősítő igét kérünk s várunk el. Ez az igény természetes és kézenfekvő. A magyar líra Balassi Bálint versei óta a nemzet sorskérdéseinek elkötelezett hordozója mindmáig. Szabadságszeretö nemzet vagyunk, miért ne kívánnánk hát szabadságot a költőknek? Ha azt hangsúlyozzuk, hogy a vers nemzeti szolgálat és realista törvény, ha azt óhajtjuk, hogy a magyar vers kisebbségi területen is különös figyelemmel forduljon a néphez, semmiben sem óhajtjuk korlátozni a költői szabadságot. Lehet írni verset nemzeti tartalom és hazai táj-motívum nélkül is, önéletrajzot, lelki képet vetíthet a költő, az olvasó azt is megbecsüli, abból is épül. A szép versszó a nemzeti nyelv legrangosabb zenéje. Ha nincs is nemzeti tárgya, nyelvi szépsége és ereje is megtartó és erősítő hatású. Komjáthy Jenő (aki a nyitramegyei Szenicén élt) egy sort sem mondott a nemzet kérdéseiről, nem utalt a tájra és a környezetre, amely körülvette, mégis a magányból és homályból feltörő himnikus hangja elragadóan szép ma Is. S ki tagadná a cseh Brezina nyelvi erejét, pedig nemzetéről egyetlen szót sem említ verseiben. A művészi szépség mindig lenyűgöző, a bárdolatlanság és tapintatlanság sehol sem oly sértő, mint ha versformában közük. S éppen akkor, amikor a vers közölhetne olyat is, ami erősíti az emberek hitét és jó szándékát. A magyar irodalmi kultúra egységes vérkeringés, akárcsak a nyelv, amely kifejező eszköze. A nemzet csak ebben az egységben fejlődhet tovább, csak hagyorhányainak szerves folytatásával gya- rapodhatik erőben. Minden ezzel ellentétes erőkifejtés, felesleges lázadás, mely szétlazítja az amúgyis szétlazult társadalmat. Tudják-e, akik silány szabadverseket írnak, hogy ez nemzetrongáló művelet? Ha a versbeli szavak nem tiszták, nem tiszta a gondolat vagy érzés, sem, amit a vers ki akar fejezni. Ha a gondolat sem tiszta, ha az érzelem sem az, milyen kép támad az olvasóban? Zavaros és tisztázatlan. Ha az olvasó zavaros és tisztázatlan képpel kel tel az asztaltól, mit várhatunk tőle? Zavaros lesz, vagy ingerültté válik. A zavaros versszó így zavarja meg a társadalmat. így rontja a nemzetet. Nem csak versekről van itt sző, hanem a kisebbség szellemi életének erejéről és egészségéről. Elképesztő, mit írnak versformában, s éppen a tiataiok. Miféle lírai üzenet az, amikor egy négysorosban az egyik fiatal Írja, irracionálissá kell válni olyképpen, hogy „fogaid közt csüngjön egy fogaskerék, ágyékod medrét patáikkai kotorják a gebék“. Kit akar megnyerni a versíró ezzel a kettős torzképpel? Miféle szürrealizmus ez, melyből hiányzik a lírai kép egysége és szépsége? A valóság elejtése jellemző a fiatal szlovákiai magyar lírikusokra. Ügy rémlik, valahol elszakadt bennük a nemzeti és a kisebbségi lírához tartozás idegzete. Mintha nem is létezne számukra a nagy magyar költészet, az örök és az új. A nemzet milliós tömegei még nem ismerik költészetünket. Régi és újabb költőink eszméltetö és felemelő, irányító és andalító, összekötő és forrongásra késztető költészeté még nem közkincs. Szabad-e és helyes-e a kisebbség számára lélektani feljegyzéseket, merő versvázlatokat, expresszív utánérzéseket költészetként átadni? A szlovákiai magyarság esz- mélését és küldetését, megmaradását és fejlődését lényege szerint Mécs László és Győry Dezső fejezte ki. Az első a keresztény ember lelkiismeretét felverő szociális igazság feltárásával, a második a kisebbségi társadalomra és a fiatalságra támaszkodva az elrendeltetés és -elhivatás erejére utalt. Mindketten a látvány és eligazítás képeivel hatottak. Ma nincs folytatásuk Szlovákiában. Sőt, az egész új szlovákiai magyar líra, ahogyan az ötvenes évek óta elénk tárult, megkerülte a természetes hovásinulást Mécs és Győry költészetéhez, nem vállalta ennek a humanizmusnak folytatását, a kisebbségi létforma még mélyebb és teljesebb kiaknázását. Csak néhány versvillanással hasonult hozzájuk egy-egy költői vallomás. Mécs verse és szavalata már csak az idősebbek emléke, Győry Kisebbségi Géniusza történelmi kép, Fábry Zoltánt, aki teljes egységbe foglalta a szlovákiai magyar emberséget, vox humárájával, ki idézi a fiatalok közül, ki vállalja tovább? A valóság elejtése a társadalmi és nemzeti vállalás elejtése is. A kisebbség semmivel se bővül, ha tudomásul veszi, hogy ifjú poétái „a jávorszarvas szemével hóesésnek látszanak“ csupán, ahogy egyikük vallja, holott ebben valami szépség is dereng. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll" — írta egykor Vörösmarty. „Nekünk a test a fétisünk“ — felelte fennhangon az egyik ifjú verselő pozsonyi előadásomra reflektálva. Mondtam neki, az ember nemcsak test, hanem lélek és szellem, s a szlovákiai magyar költő ne a teste élettani sugallatait közvetitse versben, hanem toborozzon híveket érdemes ösz- szeállásra, mert ez a vers hivatása. A test dolgát bízzuk az orvosokra, értenek hozzá. Mindaz, ami szlovákiai magyar magatartást jelent ötven év óta, abból született, hogy írástudóink érthető módon közölték felismeréseiket a nemzet e darabjáról, úgy, ahogy szemük és lelkiismeretük elé tárult. S ma már nemcsak versben, de prózában és képzőművészetben is semmi színe s formája, semmi ereje nincs a szlovákiai magyar társadalmi valóságnak. Sajnálom, hogy fiataljaink nem kapják meg a magyar múltból és kultúrából és a kisebbségi magyar életből azt, amit mi kaptunk; a feladat- vállalás elbűvölő érzését és kifejezési készségét. Hogy lehet így elszigetelődni versben és prózában, s alighanem közgondolkodásban is, a legtermészetesebb matériától? Mikor tavaly Keszegfalván jártam a táborban, a társadalmi felfogás realizmusát éreztem a fiatal lelkekben magam körül. Nem lángolást, ahogyan mi lángoltunk, hanem meggondolt, okos társadalompolitikát Hol keressem most? Rossz költők a szószólók, elvont szürrealista vonalak a bizonyítók, a cselekményt, időt s a lélektani valósanüséget felborító novellák úrhódnak el. Egy szót sem szólhatnánk, ha mindez a fiatalok magánügye maradna. De a verssel és prózával kísérletezők sűrű becsvágya, hogy kétes írásműveik nyomdafestéket lássanak. S míg az idősebbek hallgatnak, ők roppant kitartással, mintha ez volna Pozsonyban a legfontosabb szerveznivaló, kopognak az ajtókon. Elképesztőt mondott az említett estén az egyik fiatal. Azt ugyanis, hogy 6 hónapokig gondolkodott, míg létrehozta az „ágyék medrét kotró gebék“ borzalmas képét. Nem tehetett volna valami hasznosabbat ekkora idő alatt? A kisebbségi magyarságnak szakemberekre, hozzáértőkre, vállalkozókra van szüksége. Akinek ennyi kín egy képtelen s torz verskép, hagyja a költészetet másra. Maga a válogatás az egész magyar lírából, maga a versek előadása, maga az irodalmi nevelés önmagában is nagy és fontos feladat, fontosabb a rossz versek költésénél és a megjelenésükért való killncselésnél. A fiatalságot nem az segíti, aki verstévesztésüket előmozdítja, hanem aki meddő fáradozásukból, önhitt elidegenedésükből okosan felébreszti őket hasznos és harmonikus feladatokra. A verstévesztés azonos az úttévesztéssel. Semmiféle moderneskedés, semmiféle képzelt korszerűség, semmiféle sikerületlen utánzás nem menti e lírai kísérletek értéktelenségét. A magányt, a nem könnyű egyéni sorsot, a keserűséget, mely ki-kivillan a kusza versképekből, nem ezzel s nem a közönség elé rakva lehet kiegyenlíteni. Aki úgy érzi, föltét- len verses mondanivalója van, sajátítsa el a versírás alapvető műveltségét, a magyar poétikát, s úgy szólaljon meg, bátran és szabadon költőként, hogy minél többen megértsék, mert csak így képes költőként hatni. így, ahogy ma szólnak ifjú verselőink, nem győznek meg senkit verseik értelméről vagy szépségéről, vagy erejéről, szóval olyan tulajdonságukról, amely hallgatókra és olvasókra számít. A rossz versekhez ragaszkodó könnyen tűnik fel nyeglének, költői mivoltának emlegetése nagyképűségének. S ez már nevetséges is. A szlovákiai magyar valóság elejtése, ez a tudatos kivonulása szUlöföldi tájból, ez az elvont szenvedés, melynek nincs reális környezete, csak léiektani s orvosi árnyalata: nemcsak kisebbségi úttévesztés, hanem elfordulás az általános magyar életrendszertől, s az egész mai keleteurópai létformától. A válaszolók, ott a pozsonyi estén, hosszan és zavarosan feleltek, figyelnem kellett, hogy megértsem, hová gondolnak. Mintha szójárásukból hiányozna a logika s a világos szóértés. Ez elgondolkoztatott, sőt elszomorított. Szeretettel és megértéssel néztem őket. Ismét éreztem, hogy ember és szellem együtt mozog, de világosság igénye nélkül. Ez a zavar veszélyes. Ügy rémlett, fiataljaink elvesztették hitüket az élet szocialista formálásában, abban, amit magányban is vállal itt a magyar, a szocialista életszemléletet és a szigorú, komoly erkölcsi meggyőződést. Bármi torzító élmény szólt is közbe, magyarként és emberként nem élhetünk s nem fejlődhetünk másképpen, csak szocialistákként. Minden más bomlasztó vírus, s jaj nekünk, ha fiatalságunkat megfertőzi. Aki emberi útjában eltévedt, eltéved a versírásban is. S nem írhat képtelen sorokat, aki világosan és meggyőződéssel látja emberi és társadalmi, nemzeti és családi útját. A szerkesztőség megjegyzése! Szalatnai Rezső cikke az Irodalmi Szemlében és a Hétben megjelent írások folytatása. Ha nem is értünk egyet jónéhány kitételével, közlését mégis hasznosnak és fontosnak tartjuk, mivel úgy érezzük, hogy sorait a tiszta jó szándék, irodalmunk szeretete és féltése diktálta. Ráadásul egy józan, értékelő, felmérő vita alapja lehet, s akkor Szalatnai Rezső cikkével mindenképpen csak nyertünk.
