Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-10 / 6. szám

I Úi ifjúság 3 KESZEÜ FERENC: Amit ez az írás tükrözni kíván — nem egyedi jelenség. Azt sem mondhatom, hogy általános szociológiai valóság. Az aláb­bi sorsok kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyan — de lényegé­ben rokonsorsok nagyon sok fiatal lányéval. Az olvasó saját ismeretei alapján döntse el, általánosítható- t ez a valóság, vagy sem. ...akik a kilencéves iskola befeje­zése után nem tanulnak tovább, de nem is maradnak a faluban. Hóna­pokig munkát keresnek a környéken, de nem találnak. ...akik a szövetkezetben sent szíve­sen maradnak, csak a legrosszabb e- setben, ha már rákényszerülnek, azt is csak ideiglenes megoldásnak te­kintik. ...akik a szüleik nyakán sem marad­nak szívesen, vagy nem is marad­hatnak. ...akik nem mennek csehországi szö- s'ögyárakba, akik... ...akik szüleik bíztatására, vagy til­takozásuk ellenére feljönnek Po­zsonyba dolgozni... ...hogy pénzt keressenek és ruház- kodjanak, ...hogy megszabaduljanak a falutól, ...hogy visszatérhessenek a faluba, ...hogy ismeretségeket köthessenek, ...hogy takarékoskodjanak, ...hogy változtatni tudjanak sorsu­kon. ♦ FIATALOK, LEGTÖBBJÜK TIZEN­ÉVES. Hogyan alakul sorsuk: megválto­zik-e életfelfogásuk, javulnak-e, vagy rosszabbodnak életkörülmé­nyeik? Nem csupán a leegyszerűsítés kedvéért, de elsősorban a lényeg miatt — összegezhető a kérdéskom­plexum: boldogok-e ezek a csallókö­zi, mátyusföldi, gömöri vagy bodrog­közi lányok? Ha ilyen profánul szegeznénk ne­kik a kérdést, nagyon kevesen tud­nának határozott választ adni. B. Elvira mégis azon kevesek kö­zé tartozik, aki határozott IGENNEL válaszol. Tizennyolc éves, tárgyilagos, racionális gondolkodású lány. Szép is. Füstöithalat csomagol a Rybában. Naponta többszáz darabot. Hogy mennyit, nem tudja pontosan meg­mondani, mert rendszerint túlórázik. Nem is számolja, nem is tartja fon­tosnak. Havi fizetése tisztán ezerhat, ezernyolcszáz korona. Másféléves tanoncviszony megsza­kítása után került ide egy mátyus­földi faluból. Egy középszlovákiai kisvárosban tanoncoskodott, de ott­hagyta, eredetileg más szeretett ivol- na lenni. Ott megtanult legalább szlovákul. Tökéletesen beszéli a nyel­vet. ♦ AHOL LAKNAK... Hol is lakik Elvira? Ott ahol még rajta kívül tizenkét lány. Nem, nem internátus — albérlet. Toldott-foldott falusi ház, olyan, a- milyen nagyon sok van Pozsony kül­városában. Ez is külváros, de azon­kívül, hogy nem esik messze a vá­rostól és állandó autóbusz-összeköt­tetése van, semmi sem jelzi, hogy egy főváros perifériája. Sajátos, jellegzetes külön egység, külön légkör. Hat pici szobát bérel ebben a ház­ban tizenkét fiatal lány. Egy szobá­ban nincs több két lakónál — el se férnénék. Mégis jobb mint az albér­letek általában, mert nem zsarolják őket. Havonta egyszer — pontosan fizetésnapon megfizetik a száztizen­öt koronát, és ez ha úgy vesszük nem sok. Még maguk a lányok sem sokallják, csak talán B. Elvira. De ö a középszlovákiai város internátusá- hoz hasonlítja, ahol csak tizenötöt kellett fizetni, fürdőszoba is volt, meg olcsó, kedvezményes étkezési lehetőség. Itt a szenet is ók veszik, de nincs vele gondjuk, elég ha kifi­zetik a háziasszonynak, az elintézi a többit. A szobák egyformák, Elviráé- ké valamivel nagyobb mint a többi. Egy szekrény, két ágy, egy asztal, két szék, egy mosdótál. A vécé az udvaron. Most saját ágyneműben alszanak. Hónapokkal ezelőtt viszont még kap­tak a háziasszonytól. A két ágyon két egyforma műanyag játékbaba. Vera, a másik lány, aki Elvira szom­széd falujából jött fel a városba, a- kit a faluban csak Verunykának hív mindenki, — a babával játszik. Az ő ötlete volt, hogy vegyenek babát. Mert Elvira nem dobálja ám a pénzt. Nagyon takarékos. Vera egy fokkal költekezóbb, annak ellenére, hogy néhány százassal kevesebbet keres, mint Elvira, ö később jött a város­ba. A lakásadónőre nem mondanak semmi rosszat. Magam is találkoztam vele, bejött megnézni a lányokat. Mert törődik velük, őszintén szólva az a benyomásom, hogy a mai viszo­nyok között ideális háziasszonynak számit. A vélt általánoshoz, a saját élményeim, ismereteim alapján kiala­kult szállásadónők típusához nem is lehet hasonlítani. A lányok főzhetnek a konyhában, ugyanott, ahol a házi­asszony főzi nyugdíjas térje vacso­ráit. Legalább megtanulnak főzni — mondhatná valaki. Ez tehát előnynek számít. Igaz, előny, de semmisnek tűnik azon hátrányok között, ame­lyek a lányok sorsát egy életre meg­pecsételhetik. Próbáljuk meg felso­rolni azokat. A kultúrálatlan lakás- körülményt talán felesleges említeni, mert ennél van még rosszabb is. Hát­rányos ez az egész életmód: elvé­gezni a kötelező kilenc osztályt, ott­hagyni a falut, de úgy otthagyni, hogy csöbörből vödörbe esni, pénzt keresni, önállóan élni szinta, de ügy önállóan... hogyan? Ügy, hogy szom­bat-vasárnap ha hazamennek „nagy­világi dámát“ játszanak a faluban, de ha hétfőn ismét visszajönnek a vá­rosba. itt csak egyszerű falusi lányok, akikre néhány év után rápecsételődik ilyen, vagy olyan jelző... A háziasszony még senkit sem bo­csátott el. Egy lány megszökött, a- dósságot hagyott maga után. ö más volt mint Elvira, más mint a többiek. Különben mlnd^yikük más. A kép majd kialakul. Ügy érzem, a teljes­séget az adná, ha az olajra lépett lány is vallana magáról. Mert a töb­biek vallanak. Elvirát viszont kérdezni kell. Szin­te minden mondata egy-egy kérdés­sel párosul. Hatvanötben ők is árvízkárosultak voltak. A faluban, ahová evakuálták őket, harmadnap megismerkedett egy fiúval. Három évvel volt Idősebb El­viránál. Először elutasította, de este már csókolózott vele, s ma Is azt ál­lítja, hogy az a fiú volt élete legna­gyobb szerelme. Aztán Elvíráék visz- szaköltöztek, a fiú még egyszer fel­kereste a falujukban, de többé nem találkoztak. Valaki levelet írt a fiú­nak, s rosszat Irt Elviráról. Elvira nem védekezik, nem is szük­séges. Benyomásaim őt mentik, hi­szek neki. Nem igaz a falu állítása. Bevallja, hogy sok fiúval beszélt már, de túlontúl bizalmas közelségbe nem engedte őket magához. Aztán kérdés nélkül, minden kü­lönösebb impulzus nélkül azt mond­ja: különben is menyasszony vagyok. Úgy mondja ezt, mintha a fogpasztáé vizet köpné ki szájából. Egy éve menyasszony. A vőlegénye Pesten la­kik. Fiatal, iskoláskoruktól kezdve leveleznek, bizony már sokszor ta­lálkoztak azóta. Hol Elvira falujában, hol Pesten. Elvira több mint tíz al­kalommal járt már odaát. Ilyenkor ajándékot visz magával, hiszen 6 is kap mindig ha átmegy. „Klsérógyű- rüt“ kapott már, stólát, háziköntöst, kazettát s holmi apróságokat, ö e- sernyőt visz Pestre, meg hasonló a- jándékokat. Amit mond, annak alap­ján ügy érzem, bizony családias már köztük a kapcsolat. Az esküvő után Elvira átköltözik majd Budapestre. A háziasszony engedélyezi, hogy fiúk látogassák a lányokat, tízig ma­radhatnak. Elvira már többször ösz- szeveszett a többiekkel, amikor a fiúk ottmaradtak éjszakára is. Mert már előfordult. Sőt, abortusz is volt már. Szülés is. Egy, kettő, három. Három szülés. Persze ha a fiúkat szigorúan kitil­tották volna a házból, ez akkor is bekövetkezhetett volna. Én már tényleg sok fiúval be­széltem — mondja, illetve Ismétli El­vira — csókolőztam is, de... Tavaly Elvira üzemi kiránduláson volt a román tengerparton. A szó- banforgő fiúkkal való kapcsolatok­kal összefüggésben Elvira így vall a romániai útról: — Én nem akartam Romániában hagyni a szüzességemet. Aztán kifejtette bővebben is. Ha egy falusi lány elmegy a város­ba, az a falu szemében máris szajha lesz. Mondom, ébren járok, tudom mit gondol rólam és rólunk a falu. De majd én bebizonyítom nekik, hogy igenis én még:.. — Hogyan? — Mert egy éven belül meglesz az esküvőnk, és majd meglátja a vőle­gényem, hogy nem igaz, amit a fa­lu beszél. — De ezzel még a falu nem jut bizonyítékokhoz — próbálom ma­gyarázni, habár a legszívesebben azt magyaráznám, hogy fütyülni a falu­ra és a bizonyítékokra, Äm tudom, hogy ez mégiscsak teljesen így, mon­dom milyen emberek lakják a falut. Miért követel bizonyítékokat a fa­lu? Miért akar Elvira, és miért akar­nak ezek a lányok bizonyítani? Vall­juk be, tény az, hogy a falusi leány­anyák nagyrésze azok közül a lányok közül való, akik otthagyják a falut és a városba mennek dolgozni. Az idő folyamán ez a gyakorlat igazo­lódott. Ezért követel bizonyítékokat a falu. De miért akarnak ezek a lá­nyok magyarázkodni? Erre már a bölcs Elvira és a töb­biek sem tudnak válaszolni. Aztán Elvira ismét kisebb titkokról beszél. Már megvan a kelengyéje, a „stafírungja“, ahogy ő mondja. Eb­ből csak egy számot: negyven törül­köző. Van párezer korona megtaka­rított pénze és arról is vall, miről beszélgetnek esténként Verával. Persze Elvira mindezt csak kér­désekre adott válaszokban mondja el. A pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub hat éves fennállása alatt több mint ezer tagot számlált. Ez csak megközelítő becslés. Ugyanezealatt az öt-hat esztendő alatt, ugyancsak becslések szerint, kétszer annyi falusi lány jött fel dol­gozni Pozsonyba, mint amennyi az öt-hat év alatt a klubban megfor­dult fiatalok száma. Fiúkról nem is beszélek, jóval kevesebben vannak, de vannak elég sokan. A József Attila Ifjúsági Klubban e- zeknek a lányoknak talán még a két százaléka sem járt soha. A tapasz­talatok szerint nagyon nehéz is len­ne őket odaszoktatni. De nagyrészük nem is tud erről a klubról. A meg­oldás?! Rendszeresíteni még egy klubnapot? Vagy berendezni még egy klubot, ahová ezek a lányok s az em­lített fiúk eljárjanak. Mindkettő le­hetetlen, és helytelen kategorizálás. Mi hát a megoldás? Nehéz rá vá­laszt találni. De hát maguk a lányok sem keresik a választ. Mert ha ke­resnék... Elvíráék hetente egyszer mennek moziba. Ha jól utánaszámolunk, ki­sül, hogy háromhetente kétszer. El­vira Pestre jár, de még nem volt ott színházban. A MA.TESZ előadásait két- három alkalommal látták — a falu­jukban. Az előadások rendszerint va­sárnap vannak, este, mikor ők már vonatoznak vissza Pozsony felé. Mo­ziba csak kettesben járnak. Vera El­virával stb. Miért? — Mert sok itt a falunkbeli. Ha Ve­rával látnak, vagy Verát látják ve­lem, az valamit mégiscsak bizonyít, illetve cáfol. És ha csak háromhe­tenként kétszer látnak — ha látnak — ez is jelent valamit. — De nincs abban semmi, ha a vá­rosban találkoztok falubeliekkel... — Tudom... Elvirát könnyen elengedték, Verát fél évvel utána. Most azt mondja az anyja: igazad volt lányom, jól tet­ted, hogy elmentél. De a falu csak beszél... „Mit lehet csinálni“ — mondja Vera, aki ugyanott dolgozik, ahol El­vira. Neki még nincs vőlegénye. Két hete megismerkedett a vonaton egy fiúval. Látásból évek óta ismeri... A szomszéd faluból való. Tegnap este járt itt először. Beszélgettek. A ba­rátjával volt. de Elvira megmondta neki, hogy 6 már menyasszony. Va­csorával is kínálták a fiúkat. Krump­lileves volt, meg pogácsa. Maguk főz­ték a lányok. Elvira feláll. — Fél tíz van — mondja. Megér­tem, mennem kell. Várom az autóbuszt, amelyik majd bevisz a városba. Dunaszerdahelyen „Szabó és varó“ tanfolyamot indít a Mű­velődési Ház. Hatalmas plaká­tok propagálják -szerte a város­ban. Bizonyára sok lesz a je­lentkező, főleg a „varó“ tan­folyamra, mert szabni azt már sok ember megtanult, de „vár­ni“... A jelek szerint egy modern foglalkozásfajtáról lesz szó, a- mit mi halandók még nem is ismerhetünk és ezért jobban tesszük, ha hagyjuk magunkat meglepni. De az is meglehet, a tanfolyamvezetö előadás köz­ben majd kihúzza belső zsebé­ből azt a hiányzó „r“-t....-0­A dunaszerdahelyi városi park virágai azt kiabálják, hogy „Netépdessék“ őket. Biztos va­gyok benne, hogy sokkal he­lyesebb magyarsággal, de a parkban lévő táblákon a virá­gok nevében valaki így kéri az arra sétálókat: Netépdessétek... Szegény virágok. A múltkor is azt súgta a fülembe egy tu­barózsa, hogy csak tépjem le. Jobb lesz neki az én gomblyu- kabman, mint annak a szé­gyentelen táblának a tövében. Szépen, tisztán, magyarosan mondta.-0­Kevés város szélén fogadja a látogatót olyan tábla, mint Du­naszerdahelyen: Vitámé Vás. Ez ellen még akkor sem lehet panaszunk, ha teszem azt, nem tudunk szlovákul. Nagyobb meglepetés érhet bennünket, ha történetesen vo­nattal érkezünk Dunaszerda- helyre. Állomásépület az van, de kevésbé szolgál azoknak, a- kik télidőben vonatíndulásig szeretik elolvasni az újságot, vagy csak elüldögélnek a me­leg váróteremben. Kocsma — mert nem tudom másnak ne­vezni — az van itt is. Méghoz­zá milyen! Nem csodálkozom azokon, akik inkább az épület előtt topognak a hóban. Az állomás mindkét oldalán van ugyan valamiféle váróte­rem; de aki azt egyszer meg­látogatja, másodszor jól meg­gondolja, bemenjen-e vagy sem. Kitört ablaktábla, pi­szok és szemét mindenütt, ronda felíratok és sok-sok u- tas monogramja csúfítja az ab­lakpárkányt és a falakat. Még nem láttam ilyen csúf kis várótermeket, pedig egy újságíró sok helyen megfordul-0­.A napokban csaknem minden újság közölte, hogy egy Znoj- mo melletti falucskában meg­halt két öregasszony — éhség és öregség következtében. Meglepett a hír bennünket? Még jó, csak kitartson sokáig a meglepetés, hiszen lakossá­gunk 15.3 százaléka már több mint hat keresztet hord a há­tán és nem egy közülük él ma­gányosan, úgy mint a két ö- regasszony, akik csak a szom­szédaiktól várhatták a segítsé­get. Szlovákiában az öregek 3S százaléka, Csehországban 56 százaléka él és lakik magányo­san, sokan éppen a legöregebb, legegészségtelenebb lakások­ban. A közvéleménykutató in­tézet adatai szerint a 70 éven felüliek 15 százaléka vár se­gítséget szomszédaitól, ismerő­seitől, de nem gyerekeiktől, és 13 százaléka nem támaszkod­hat senki segítségére; csak ab­ban bíznak, hogy betegség e- setén a kórházban maradhat­nak. Itt élnek köztünk. Próbál­junk úgy elmenni mellettük, hogy ne csak észrevegyük, de valamit tegyünk is az érdekük­ben. Meglehet éppen a mi szü­léinkről van szó, a fenti szo­morú és megrázó statisztiká­ban. És ami biztos: egyszer ml is megöregszünk.-ze­Elvírának és Verának munkatársai és lakótársai vannak csu­pán a városban. A faluban mégis más róluk a vélemény. Mert a városban dolgoznak. A városban is más róluk a vélemény: falusiak. Bonyolult összegüggések. Az ember társadalmi lény, s akarva, akaratlanul is bizonyos fokon nagyon rá van utalva másokra. Hiába önálló. Vera és Elvira nem tudták mit tesznek kockára, mikor nekivágtak az útnak. Vagy tudták? Ez talán mellékes is. A kérdés az volt: Boldogok-e? Elvira volt az egyetlen, aki határozott igennel válaszolt. Közben beszélgettünk, illetve kérdéseket tettem fel neki. Az utolsó kérdés ugyanaz vo’t, mint az első. És este fél tízkor Elvira már nagyon határozatlan, bizony­talan igennel válaszolt erre a kérdésre. Am a korábbi határozottsággal tette hozzá: hiszen rövide­sen férjhezmegyek. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents