Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-23 / 25. szám
új ifjúság 9 AKÁCZ USZLÓ: ATALIC Mi a fenét keresek én ttt? Kellett nekem idelönnl? Nem volt elég tavaly két hét, még most is kellett ketté? Igaz, hogy a tavalyi szanatórium volt ehhez képest, de akkor ts. Elvégre társadalmi munkai Hajnal óta gyúrom a sarat ebben a rohadt csizmában. Ráadásul lyukas ts. A kapcám csupa víz, a nadrágom meg csörög a sártól. Csak hányom a talicskába a sarat, aztán fel a pallón. A kerék csúszkál jobbra-balra, majd lelök minden fordulónál. Persze én most ts hOsködOk. Azt mondtam a srácoknak: — menjetek csak nyugodtan, majd én megcsinálom ezt a kis da- , rabot. Kis darab? Megtart vagy délig. Ok azóta már egy új szelvényt kezdtek, szép száraz földben dolgoznak, én meg töröm itt magam, mint egy hegyi öszvér. A fene egye meg, most is majdnem lecsúszott. Nagy nehezen visszalgazítom a kereket, és felkínlódok a pallón, Az árok jenekéről hordom ki a sarat. Minden talicska külön kínszenvedés. Csak ketten dolgozunk az egész szakaszon. A szomszéd brigádból maradt ttt egy srác, Tornyai, 0 ts azt csinálja, amit én. Reggel óta nem szóltam hozzá. Ismerem ugyan, de nagyon ellenszenves. Nem az az undok szépftútípus, de valahogy mégsem bírom. Köszönni is alig köszönök neki. Tavaly a gólyabálon volt egy kis incidensünk. Mind a ketten a Varga Klárira léptünk rá. Neki volt sikere. Már másnap karonfogva sétáltak, aztán két hét múlva otthagyta. En biztos nem hagytam volna ott, mert akkor tényleg tetszett. De most már mindegy. Egyébként ts undok alak. Most ts Ingben dolgozik, védi a finom bőrét. Es milyen tiszta az inget Az egész társaság csupa sár, de ö itt ts csak a pipere-boy maradt. No gyerünk! Még egy lapáttal a tetejére, hogy ne billegjen. Felemelem a talicskát, aztán megindulok. Á palló közepén megcsúszik a lábam. Alig bírom a talicskát visszatartani. Féllábbal lelépek az árokba. A talicska borzasztóan nehéz. Megpróbálom a Páliammal tartani. A szarva szilvakék hurkát vág a bőrömbe. Valamit mégis kellene csinálni. Meglököm, de még jobban rám nehezedik. Nyögök egy sort. közben az izzadság kis patakokban mossa végig a hátamat. Tornyai meredten nézi, mit csinálok. Szólni kéne mégis, úgy látszik, egyedül nem boldogulok vele. No még egyszer megpróbálom. A hátam ívként feszül. A talicska megbillen és átbukik a palló másik oldalára. Hatalmas csattanással vágódik a sárba. — Ezt megcsináltam — nézem a sárban fetrengö talicskát. Olyan, mint egy döglött bivaly, még a lába is az égnek mered. Atmászok a pallón, megpróbálom kiuakarnt valahogy, de nem megy. Mégis muszáj szólni. — Te, Tornyai — kiáltok át —, gyere segíts egy kicsit, nem bírom kiszedni egyedül. — Megyek mindjárt — kiáltja vissza és leül. — Mit vacakol ez ott — dühöngök magamban. Azután látom, hogy a csizmáját húzza. Ketten nagy nehezen kiszedjük. Felmászok a pallóra, felhúzom a talicskát is. Csupa sár minden. — Így nem lehet dolgoznlt — mondom, és kaparni kezdem a sarat. Tornyai fogja a lapátját és mellém áll. Tíz perc múlva úgy-ahogy használható. — Te — mondja Tornyai —, én Itt maradok, te hordod, én meg rakom. Aztán megcsináljuk az enyémet is. — Jól van — állok rá fanyalogva —. de akkor levetem a csizmám. Vagy fél liter víz Omlik ki belőle. Törölgetem a nadrágomba a lábam, de még jobban sáros tesz. — Ebbe töröld — nyújtja fel az ingét Tornyai —. ez szá- razl Ahogy megfordul, látom, az egész háta csupa vízhólyag, olyan, mint egy lányos. Ezért van rajta Ing. Dolgozni kezdünk. Tornyai nagy lapátokkal pakol, de a fele mindig lehullik. lAtom, Igyekszik nagyon Alig van Időm szusszanni két forduló között. Később még jobban belejön. Lapátjai pontosabban ülnek. Közben félszemmel figyeli, bírom-e? Visszafelé szaladok, csak úgy döng a lábam alatt a palló. Míg pakol, figyelem az izmait. Szépen harmonikáznak. — Te, Tornyai — szólok le hozzá —, ugye tornáztál valamikor? — Egy keveset még a gimiben — feleli —. de most inkább focizok. — Persze — jut eszembe nekem ts — láttalak már egypár szór. Nagy malac gólt rúgtál legutóbb. — Te nem focizol? — kérdezi két lapát közt, — Csak néha. kedvtelésből — mondom —, tudod, ügyetlen vagyok hozzá. Csendben dolgozunk tovább. Lassan fogyni kezd a sár. Később eszembe jut valami. Megkérdezzem, ne kérdezzem? Aztán mégis kicsúszik a számon. — Nem tudod, kivel jár most a Varga Klári? — Azzal a hosszú kosarassal — feleli —. biztosan ismered. — De te jól leléptél tőle az ősszel! — Nem én léptem le. ff hagyott ott két hét múlva — mondja, és megtörli a homlokát. Aztán átmegyünk az ő szelvényébe és ott dolgozunk tovább Dél felé tisztulni kezd az árok. Az alján kis patak sündörög lefelé, itt-ott megbotlik, de egyre több vizet visz magával. Egy órakor a többiek csapatostul indulnak haza. — Te, fejezzük még ezt bel — mondja Tornyai, míg megpakolja a talicskát. — Jól van! — mondom neki, és nagyot húzok a kulacsból. A hideg víz kellemesen végigstmogat. Kettőre végzünk. A pallóról beleugrok a »ízbe lábat mosni — Add ide a lapátodat — szólok fel neki —, majd lemosom! 0 a talicskámat vakarja odafönn. Az útkanyarból visszanézünk. — Szép darabot megcsináltunk már — mondja —, ha így halad, a hét végére kész lehet. — JÓ lenne megnézni, ml lesz ttt egy év múlva — nézek hátra én is. — Jövőre máshová megyünk! — felelt, és egy furcsa formájú felhőt néz az égen. Az üt mentén a fűzfák két marokkal kapaszkodnak a földbe. Tornyai fütyülni kezd, én kontrázok hozzá. Egyszerre lépünk egész hazáig. Bátraké a szerencse, avagy... Pitymallat Aladár, alanyi költő, társadalmi küldetéséhez illően, árván búsongott a Duna-partl sétányon, a hervatag vt- rágok között. Az elmúlásra gondolt, mert javában közeledett az ősz, s ezt a természeti változást még egy gazdag ember sem vészeli át némi vllágfájdalom nélkül, nem Is beszélve egy vékonypénzű, alig Ismert, öregedő poétáról, akinek egyébként is lyukas az olaszkabátja és így tovább. Kószált hát Aladár szomorúan, magába roskadtan, s a jól Ismert szerkesztőségi szobák jelentek meg lelki szemel előtt, fülében a rovatvezetők gúnyos megjegyzései visszhangoztak, melyekkel lelkének szülötteit oly gyakran s méltatlanul llet- ték. — írj valami modernabbatl — tanácsolgatták neki gyakorta, mikor borongás hangú búsgerllcékre emlékeztető dalaival felkereste a nevesebb lapokat és folyóiratokat, s miközben azon töprengett, miért mindig és pontosan csak minden ötvenedik költeménye szágolhat nyomdafestéket, holott a népköltészet tanúsága szerint Is: az anyának minden gyermeke egyformán kedves... Az ts eszébe jutott már, hogy csak ötvenedik verseket fog írni, de ez sem ment. — Maradt vagy, Aladár! — Modernabb írás kell nekünk! Most, hogy így megeredt a savanyú eső, s a betonjárda enyhén gőzölgőn, a költő a homlokához kapott, aztán cuppogó kalocsaijában hazabaktatott. — Írok én nektek modernat — mormolta félhangosan, s karját magasba lendítve kapaszkodott bele a korszakalkotó gondolatba. Otthon egy vaskos kötetet emelt le a polcról, azok verseivel teleírva, akik saját korukban valamennyien modernak, sőt néhányan már életükben halhatatlanok voltak. Aladár aztán szép, makulátlanul fehér papírt fűzött megko-, pott írógépébe, s magabiztos mozdulataiból az a meggyőződés sugárzott, hogy eredménytelenül eltelt eddigi életének egyetlen pillanatában sem ment még ennyire biztosra, mint most. Ezért hát szokatlan lendülettel látott munkához. Eleinte így is viszonylag lassan haladt a munka, mert u kiszemelt költeményt végigolvasta, hogy a neki leginkább tetsző sort kérje kölcsön néhai elődjétől {mintegy ezzel is bizonyítva, hogy a becsületes ősök haló poraikban is segítik az arra méltó utódokat!, később azonban találomra másolta ki a sorokat, s mire ráköszöntött, a — költők és egyéb írófélék által már any- nytszor megénekelt — hajnal, együtt volt századunk legmodernebb lírai alkotásának mind a háromszáznegyvenhét és fél sora. Aladár a jól végzett munka megnyugtató érzésével szunyókált még egy keveset csak úgy állva, de mikor megneszelte, hogy a szomszéd udvarban nyitják már a zöldségboltot, felpattant szép jövőbe látó szemének bozontos pillája, hóna alá fogta átvirrasztott éjszakájának drága gyümölcsét, s meg sem állt, míg szemtől szembe nem került a Parnasszus legrettegettebb „műértőjével". — Hoztam valami neked valót — lobogtatta meg Aladár a kéziratot, s a befutottak leereszkedő mosolyával a legelőkelőbbek számára fenntartott egyetlen fotelba vetette álmatlanságtól elcsigázott testét, miközben szelleme magasan az őszi esők áztatta lucskos föld felett, a fellegekben iárt. A szerkesztő háromszor szánkáztatta végig szigorú, vékony orrán tétován csillogó szemüvegét, majd szokatlan óvatossággal így szólt: — Ml ez, te Aladár? Mondd, ml akar ez lenni? Aladár keresztbe vetette egyik lábát a másikon, megvetően felkacagott, csak aztán válaszolt. — Költeményt Modern költemény — mondta vérfagyasztó magabiztonsággal, utolérhetetlen szellemi fölénnyel. — /... igen — nyelt egyet a szerkesztő, s a homloka lassan izzadni kezdett. — Lehet, hogy ez valóban egy modern dolog, de én ezt úgy a... — Értem — villant meg vészjóslóan a sokat mellőzött poéta egyébként is véraláfutásos, lázasan csillogó szeme —, de te még ezt megkeserülöd. Holnap, mit holnap! Még ma tudni fogja az egész Parnasszus, hogy te egy.. — Ejnye, ejnye — csóválta meg őszülő, sok elismerést és hódolatot megért fejét a nagy tekintélyű műértő és hírlapíró —, türelmetlen lettél, kedves Aladár barátom. Azt sem engeded, hogy az ember nyugodtan befejezze mondandóját. — Megengedem — legyintett Aladár nagylelkűen, mire a szerkesztő így folytatta: — Szóval, valóban nagyol alkottál, drága barátom, de én ezt úgy, ahogyan van, leghamarabb csak a következő számban hozhatom, mivel a múlt hetiben nincs már egyetlen... — Ja, az más — nyújtott kezet a költő a szerkesztőnek. — jegyezd meg, legdrágább barátom, hogy ebben a néhány sorban, benne van az egész magyar költészet mind e hét évszázad.! Ezzel a szerény kis elismeréssel költői telkemnek iménti háborgását nyugtatom — mondta búcsúzóul Aladár, s nedves barettsapkáját vidáman, mondhatnánk, diadalmasan meg lengetve távozott. — Végre! — sóhajtott fel megkönnyebbülten a szerkesztő, mikor Aladár- már az üresen kongó, sötét lépcsőházban botorkált —, így legalább az egyik idei Madách-dfj méltó gazdára talált. Aztán a kéziratot ügy, ahogy volt, olvasatlanul leküldte a nyomdába. Verseket különben is csak elvétve olvasott. Kedvenc műfaja a keresztrejtvény volt. SZENK SÄNDOR TÁVOLODÁS bár örökké nyílnak a virágok mit mondjon a szótlan a dísztelen a fluldum s t^elfoghatatlan keresője elefántcsonttoron^an a hóbortos veszélyes álmodozó (és te a legszebb jégcsoda ki magába zár homályba merít) kihez szóljon a homokon mit már az oázis napvirága ha rád lehelek kehelybe gyűjtöm szépséged nedvét (a Szaharán úgysincsenek virágok már) és homlokomra tűzöm Idegenségedet (a transzcendecia birodalmában metafizikus lényed megvalósul bennem) BETELJESEDÉS az oszlopok ölelése mindig oly hideg és az ívek a szivárvány a földet érinti tengerekbe merül el vigyázz (ha megpendül a húr és elröppen a síp ki lesz az áldozat) jól van tehát (a repedt abroncs szakadéka földrengésre vár) a kvantitások rég fonákjukba fordultak s most a teremtés hetedik napján mikor elkészült a mennybolt és köd a tengely kibillent holt helyzetéből az utolsó lehetőségek kancsalon ülik a tort megkezdődik a nagy zuhanás az alapfokra a parlagon fekete kakas déli imát kukorékol ÖRÖKSÉG megvadultam a késsel megvadultál a késsel megvadult a késsel mindenki a késsel vadult meg mindnyájan gyilkosok vagyunk a teremtés óta és különösen amióta megcsókoltalak MEGTÉRÉS ha fölívelsz a porszem úgy Is árnyékot vet a tű a bvkor a tégla mind egyforma feketeség az íven onnan sejtelmes derengés a négyszög is kör a por körül sorjában mind belegázol a föld mélyébe ha fölívelsz Is napsütötten Aich Péter versei
