Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-19 / 3. szám

HA SZÓL A LÉLEKHARANG J olsva, 1969. december 11. Tél van. Nemcsak a Magas Tátrában, hanem Dél-Szlováklá- ban, keleten és nyugaton Is leesett az első tartós hó. Faluszerte, mindenütt befagytak a „kacsaúsztatók“, ta­vak és tavacskák — a gyerekek legnagyobb örömére. A jolsvai tő, de inkább pocsolya partján gyerekek szánkáz- nak. Huncutkodnak, egymás után potyognak, hemperegnek a puha hóban és kipirult arccal nagyokat kacagnak, ha valame­lyiküknek nem sikerűi tökéletesen a „leereszkedés“. Szép, nagy gyerekek, feketebörüek, akikre a túlszigorú fel­nőttek azt szokták mondani — cigánygyerekek. — Próbáljuk meg egyszerre mind az öten... Apjuk, de a világon senki sem fogja megtudni, ki indít­ványozta a sorsdöntő, utolsó játékot. Az öt gyerek alatt meg­szólalt a tő. Csatatér lett, nem játszótér. Recsegett, ropogott a jege és az alatta áramló víz szinte pillanatok alatt tette magáévá két lány és három fiú minden álmát; elnyelte a két­ségbeesetten védekezni próbáló testeket, a Mikulástól kapott új cipőt és zoknit is... Pár óra múlva az egyenlőtlen csata területét mintegy vé­dőpajzsként ismét vékonyka jégréteg fedte be. Pq I ■ ^ ütörtök volt, az apa késő lélután bandukolt hazafe- V lé a munkából és szinte akaratlanul is meggyorsí­totta lépteit amikor Mírko fiát látta feléje szaladni. „Nem férhetnek a bőrükbe ezek a gyerekek.“ Arra gondolt, a nagyobbak megint rossz fát tettek a tűz­re s a kisebbik jön bejelenteni. De lám, hiszen a kicsi sír és alig bír beszélni. — Apó, Katka alatt beszakadt a jég, Mariska, Dezsi, és Ká- nyi is beleestek a vízbe, senki sem húzta ki őket. Apó, sza­ladjunk, próbáljuk meg mi ketten... „Először semmit sem értettem. A tó felé rohantam és ami­kor Mirko a tö közepén tátongó résre mutatott, azt hittem, meghasad a szívem tehetetlenségemben.“ „Levetettem a kabátom és kúszva elértem a vizet. Leáll­tam ugyan benne, de egy lépést sem tehettem, mert a víz máris a szájamig ért, csak a kezemmel tapogatóztam a jég­hideg vízben. Ehredménytelenül. A partról gyerekek kiabáltak felém, ne menjek tovább, ott még mélyebb... Sírva fakadtam, mint egy asszony. Nem akartam elhinni, hogy élve soha töb­bé nem látom viszont gyermekeimet.“ Sokáig ott állt még a jeges vízben, siratva gyerekeit, két­ségbeesetten kiáltozta neveiket. Samko Vilmos apát egy összecsavart esőkabáttal húzták ki a vízből. A tóhoz közben megérkeztek a tűzoltók és a köz- biztonsági szervek emberei is. Életmentésről már szó sem lehetett, hiszen a baleset időpontjától meglehetősen hosszú idő telt el. Már csak holttestek után kutathattak... Amikor besötétedett, fényszórókkal világították meg a ta­vat, de az öt gyerek testét nem találták. Másnap folytatták a kutatást — eredménytelenül. Nem volt mivel áttörniük a jeget. Akkor jutott eszükbe, hogy a szov­jet katonáktól kérnek segítséget. így is lett. Jöttek azonnyomban, tíz perc sem telt el a hí­vás óta. tA jégtáblák nagy zajjal csapódtak a kétéltű oldalához » I pedig illett volna tudniok, hogy annak szállítmánya megköveteli a szertartásos csendet. Az emberek, ha halálról van sző, mindig szomorúan hallgatnak, öt halott test. Testecske. A kétéltű hallgatagon közeledik szállítmányával a part fe­lé. A pocsolya huszonnégy óra múlva kiadta áldozatait. A szovjet katonák fedetlen fővel, szemükben szemrehá­nyással, egyenként rakják a partra a megfagyott holttesteket. Kezükkel mintha most is védekeznének a rengeteg víz el­len. így merevedtek meg, így mentek el, nem várva meg ap­juk segítségét — senkiét sem. De a szovjet katonák szemében ott a szemrehányás: — Miért nem hívtak bennünket azonnal? Tegnap, amikor még életet mehthettünk volna? Holttestek keresése nagyon szomorú munka, nagyon... A válasz bizonytalan: Nem tudtuk biztosan, hogy eljönnek- e. A katonák közül a holttestek keresése közben egy belee­sett a vízbe. De hogyan is mondta a szovjet tiszt, Csernya- kov? „Ha életmentésről van szó, katonáim nem ismernek határt. Bármelyikük léténél a derekán a jég alá úszott volna, ha a helyzet úgy kívánta volna. A mai nap számomra is szomorú, öt ártatlan, tiszta gyermekéletet oltott ki a kegyetlen víz. A szobában öt gyertya ég, öreg cigányasszony jajgat a sa­rokban, Istenkém, milyen szépen alusznak, nem ütik egymást és még enni sem kérnek... A ház körül — ahol mindennapos volt a gyerekzsivaj — most minden csendes, nyugodt, csak odébb a kertek felé ká­rog egy kövér fekete varjú. Nincs, aki elijessze... Holnap Samkóéknál temetés lesz. A kis ház előtt öt kopor­sót tesznek majd a havas földre. Itt lesz egész Jolsva, az iskola, ahová Katóka, a legidősebb lány járt. 1/ 1% esereg a lélekharang, valaki sokáig húzza, hiszen öt I m gyerekért kell, hogy kisírja magát. Itt hagyták szü­leiket, a játékot, minden már csak emlék lesz azok számára, akik a koporsók mögött mennek. Ne kérdezzük, mi várt volna rájuk, ha életben maradnak. — Kinek harangoznak, ki halt meg? — Öt cigánygyerek szánkázás közben vízbe fúlt. — Úristen, öt egyszerre? Még jó, hogy csak' Cigányok vol­tak... Menj csak, szép hölgy, talán egyszer alkalmad lesz talál­kozni, de főleg elbeszélgetni olyan cigányokkal is, akik nem­csak élnek a gyerekeikből, de azokat szeretik is és nem akár­hogyan. Minden haiál belőled Is elvisz egy csipetnyit, mert te is az emberiség parányi része vagy, tehát azt se kérdezd, kinek szól a lélekharang. Neked is szól. T él van. A jolsvai tragédia óta eltelt egy hónap, de még sokáig jég borítja majd a kacsaúsztatókat, „bágerosok^^at“, tavakat és patakokat. Számoljunk „rosszindulatával“ és legyen mindig kéznél, a segítség. Zácsek Erzsébet iHanaff»Ric7re''MKaG* Tolsztoj Anna Karenlnája a világ- irodalom remekművei közé tartozik. Kevés ember van, aki ne olvasta vol­na a regényt, vagy ne látta volna filmváltozatát. A cári Oroszország társadalmi és egyházi konvenciókkal gúzsba kötött életerkölcsét, a hazug, álszenteskedő és hamis életfilozófiát ostorozó nagy eposzát akár Marx az ember elidegenedéséről felállított té­zisének irodalmi műbe való átolvasz- tásának is nevezhetnénk. Nehéz fel­adatot vállalt tehát a MATESZ ko­máromi együttese, amikor e darabot műsorra tűzte. A műnek, melynek színpadra való alkalmazása nem mondható maradék­talanul sikeresnek, két kulcspontja van. Az egyik Anna Karenina. Amíg a többi szegj^ly többé-kevésbé egyér­telműen a társadalmi és erkölcsi szemlélet valamelyik oldalán áll, ad­dig Anna Karenina jelleme bonyolult és ellentmondásos. Az anyai szeretet, hitvestársi hűség és Vronszkijhoz ér­zett szerelmének hármas dilemmája, a társadalom által történő fokozatos kiközösítés, majd Vronszkij elidege­nedése, amely végül is a halálba ker­geti, ezek a pólusok melyek között .Anna ingadozik. Ehhez még az is hozzájárul, hogy bár a nagy szere­lem felszabadítja, mégsem tudja ma­radéktalanul leve.tnl annak a kornak az erkölcsi béklyóit, melynek ő maga is rabja. Tehát nagy színészhez mél­tó szerep. Eerenczy Annának, aki hosszabb távoliét után tért Ismét vissza a szín­padra és Eefbaba vendégrendezőnek közös eröfeszítésévei, nézetünk sze­rint sikerült erdeményesen megolda­ni ezt a bonyolult feladatot. Szenti- mentallzmustöl mentes, mély átélés­sel formált alakítása elhitette velünk gyötrelmeit, vívódását és tragikus beteljesedése utolsó tiltakozása volt a láthatatlan fal ellen, mellyel az el­ferdített erkölcs vette körül. A színmű második hibája a sok rövid képre való feldarabolása. Sze­rencsésnek mondható az a megoldás, hogy az egyes képeket összekötő ze­nét nem reprodukálták, hanem „élő­én“, zongorán játszották. Dobi Géza hatásos és a mű hangulatának meg­felelő muzsikája, Horváth Éva átér- zett és technikailag tökéletes előadá­sában nagyban hozzájárult a darab egyöntetűségéhez. Ugyanezt szolgál­ta Platzner Tibori mértéktartó, a mű légkörét sugárzó díszlete. Külön em­lítést érdemel az egész színpadot u- raló lkon, amely Vronszkij szobájá­ban kettéosztva jelent meg, mintegy szimbolizálva az álerkölcs hasadását. Karenin szerepében Turner Zslg- mondot láttuk. Turner azon színé­szek közé tartozik, akikről ha azt mondjuk, hogy a tőle megszokott a- lapossággal és színészi lelkiismere­tességgel formálta meg szerepét, ak­kor elmondtunk mindent. Több dicsé­retre nincs is nagyon szükség. A név beszél maga helyett. A napokban ün­nepli pályafutásának húszéves évfor­dulóját. Szeretnénk megragadni az alkalmat, kifejezni őszinte jókívánsá­gainkat és hálánkat nemzetiségi szín­játszásunk érdekében tett munkájá­ért és kívánni még sok emberi és színészi sikert a jövőben. Ropog József Vronszkij alakítása stílusban elütött a többitől. A rende­ző ezzel is nyilván a jellembeli kü­lönbséget akarta aláhúzni. Bár az el­képzelés jó volt, egy kicsit korlátolta Ropogot játékában és alakítása, a a többiekhez viszonyítva egy árnya­lattal szürkébb volt. Dolly szerepében Petrécs Anni és Obionszkij szerepében Bugár Béla a komáromiak megszokott átlagán mo­zogtak. Az utóbinál figyelemre mél­tó a rendező bátorsága, hogy mersze volt Oblonszklt, egy dráma keretén belül, szinte a vígjáték határára han­golni. A fogás sikerült, a darab nyert plaszticitásában. Külön említést érdemel Kovács Jú­lia. Ismét bebizonyosodott, hogy nagy darabban nincsenek kis szerepek. Annyi bájjal és gyermekies ember­séggel formálta meg Szerjozska sze­repét, hogy bár szerepe terjedelem­ben kicsi, de játékával megérdemel­ten a darab főszereplői közé sorol­hatjuk. Gratulálunk a M.ATESZ fiatal tehetséges színésznőjének. A kisebb szerepekben (ha ilyen faj­súlyú darabban van egyáltalán kis szerep) Udvardy Anna, Dráfi Mátyás, Fazekas Imre és Bugár Gáspár meg­felelő színvonalú játékkal keretezték a többiek igyekezetét. Jozef Fefbaba vendégrendezőnek (az eperjesi Ukrán Nemzeti Színház rendezője) sikerült a MATESZ tag­jaival együttműködve értékes művel gazdagítani a színház repertoárját Horváth Rezső ANNA KARENINA (Ferenczy Anna) és VRON­SZKIJ (Bopeg József) Perenczy Anna, Turner Zsigmond és Kovács Júlia komaromi bemutató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents