Új Ifjúság, 1970. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-06 / 14. szám
4 iiíífíúság A Forradalom terén, a Vörös tér be járatánál áll az a kétemeletes vöröstéglás palota, amelynek minden nap rengeteg látogatója van: a Lenin Múzeum. A földszinten és az első emeleten kiállítási termek, tele Lenin-relikviákkal, okiratokkal, fényképekkel, Lenin-kézirato kkal. Néhány évvel ezelőtt én is nagy érdeklődéssel szemléltem a halhatatla n férfi hagyatékát. Különösen egy fénykép ragadott meg a sok közül: 1918-ban készült, Lenint ábrázolta, mellette a feketeszakállas Boncs-Brujevics, és körülöttük a Népbiztosok Tanácsa Elnökségének munkatársai. Sovány nők, katonaruhás és bőrkabátos, gimnasztyor- kás férfiak. A fénykép alapján került aztán sor az alábbi találkozásra, melyet itt leírok. Bár nem tudom, mi történt azóta a szereplőivel, közzéteszem e kis történetet, mert oly kevesen élnek már azok közül, akik személyesen is érintkeztek Leninnel. — Ha élne még valaki a képen szereplők közül ___Milyen érdekes lenne elbeszélgetni vele... — mondtam a mellettem álló múzeumi alkalmazottnak, Marija Kulikovának. — Nézze meg jól, ezt a sovány, fehér blúzos nőt, Lenin jobbján ... Figyelje meg a hosszúkás arcát... Jól megnézte? ... És most menjen fel a második emeletre, keresse Lígyija Fotyijevát. A második emeleten, az egyik teremben, az ablak melletti frőasztalnál egy magas, mosolygós arcú asszony ült. Elmondtam, hogy miként kerültem ide. — Jól megnézte azt a magas, sovány, fehér blúzos nőt Lenin jobbján? Nem talál semmi hasonlóságot a kép és én közöttem?... Amikor látta, hogy milyen meglepetten vizsgálgatom, elnevette magát. •— Igen ... igen ... Lígyija Fotyljeva vagyok. Lenin titkárnője voltam... A Lenin Múzeumban annyi érdekes, régi emlékkel találkoztam, kezdve Le\Bnln 1918-ban, a Kreml udvarán nln ruháin és végezve azon az autón, amelyen Lenin járt... És most itt ül előttem egy „emlék“, a hősi idők egyik koronatanúja. Lígyija Fotyljeva megszokta már a kíváncsi érdeklődést, nem is nagyon tiltakozik, olyan szívesen beszél mindarról, ami Leninnel kapcsolatos. 1904-BEN találkoztam LENINNEL — emlékezik. — Akkor Lenin Genfben volt emigrációban. Naponta jártam a lakásukra, segítettem Krupszkaja asz- szonynak az illegális munkában. Abban az évben, Genfben léptem be a pártba. Huszonegy esztendős voltam. És ezzel a két adattal a koromat is megmondtam. Lígyija Fotyljeva egy év múlva visz- szatért Pétervárra. Tovább folytatta az illegális munkát, állandó levelezésben állt Krupszkajával és gyakran találkozott Lenin testvérével. Marija Iljlnics- nyával. — 1917 októberében a Szmolnljban találkoztam ismét Leninnel. A forradalom győzelme után, 1918 márciusban, a kormánnyal együtt, én is Moszkvába utaztam. Kineveztek a Népbiztosok Tanácsa Elnökének helyettes titkárává. 1918 augusztus 20-án pedig én lettem a titkár. Kérem Lígyija Fotyijévát, idézzen fel emlékezetében olyan momentumokat Leninről, amelyek nem közismertek. — Egy jellemző emlékem van Lenin szerénységéről — mondta rövid gondolkodás után. — Az egyik elvtársat megbízták Szovjetoroszország tőzegter- melésének vezetésével. Riadtan jött Leninhez, mondván, hogy ő nem ért ehhez a munkához. Lenin mosolyogva vigasztalta: „Higgye el, én sem ismertem az országvezetés módját, de magtanultam. Maga is tanulja meg a tőzegtermelést ...“ — Soha nem felejtem el A LENIN ELLENI MERÉNYLET napját — folytatja Fotyljeva asszony. — Lenin nagyon pontos ember voit, soha nem késett. Azon a napon a Népbiztosok Tanácsának ülésére vártuk. Már elérkezett az ülés megnyitásának perce — és Lenin késett, öt perc múlva jött valaki, rémülten újságolta, hogy Lenin a szobájában fekszik... Rohantunk hozzá. „Semmi... semmi... elvtársak ... Csak a kéz ...“ — Lenin nem tudta, vagy talán előttünk akarta titkolni, hogy milyen súlyosan megsebesült. Fotyljeva asszony, az eleven történelem, kifogyhatatlan a Lenin-emlékek felidézésében. Bár már régen nyugdíjban van — minden nap bejár a Lenin Múzeumba, dolgozgat, gyakran küldöttségeket fogad és segít a múzeum fiatalabb munkatársainak. R. B. I I I 1 I szína csaknem kétezer lakosú község a csehszlovák-magyar határon. Lakosai közül mintegy harminc százalék vallja magát magyar nemzetiségűnek. A falu ismerői szerint, azonban legalább nyolcvan százalékra tehető a magyar anyanyelvűek száma. Ebben a községben járt már Kádár János és Ceden- bal, A’bebe Bikila és Mam- mo Wolde. A világhírű kassai Békemaraton távja itt jut a felezőponthoz: terített asztal, frissítők, gyümölcsök és rezesbanda várja a versenyzőket, és sokszáz szinai lelkes bíztatása. Ne lapozzunk most bele azonban sem a maratoni futás résztvevőinek, sem a falu illusztris vendégeinek lajstromába. A kassai járás egyik leghíresebb községe a kultűr- munka területén messze az élen jár. Tánccsoportját sok helyütt ismerik, színjátszói is hallatnak magukról. Amikor először jártam riportom ügyében Szinán, és Erőss Pálnét, a „mindenest“ kerestem, azt a javaslatot kaptam: rendezzünk egy tárgyilagos eredményeket felmutató beszélgetést a szinai vezetőkkel. örömmel mentem az egyezségbe, és örömmel utaztam másnap ismét Szi- nára, hogy felderítsem, mi az oka annak, hogy az egyik községben messze főidőn híres tánccsoport alakult, a rnásikban-harmadikban meg semmilyen. Este a népművelési ház kistermében legalább tizenöt ember várakozott. A CSE- MADOK helyi csoportjának mindegyik vezetője megjelent tehát, kivéve Mitro László elnököt, aki szolgálati úton volt. Az asztalt Erőss Pálné, Pa- taky Zsuzsa, Juhász Mária, Kuzma János, Lucskai Béla, Mura Ferenc, Koncsol Endre, Hadas L. és Schmidt Ferenc ülte körül. Itt volt a titkár, az alelnök, a pénztárnok, vezetőségi tagok, a tánccsoport tagjai, a kultúr- felelős, és a kultúrotthon vezetője. Megkezdődhetett a beszélgetés. Ügy vélem, mindaz, amit itt most ezzel a községgel kapcsolatban elmondok, sok más községgel is összefügg. Szinán hagyományai vannak a kultúrmunkának és a sportolásnak. A tánccsoport és a futballcsapat mindig Is ismert volt a környéken. Akadtak vezetők, és akadtak lelkes, áldozatot is vállaló tagok. Vegyük közelebbről a tánccsoportot. 1954-ben alakult, de már előtte is jártak Kssára tagjai. Volt időszak, amikor húsz tagja is volt ennek a kis közösségnek, s volt olyan, amikor csak tizenkettő. Mihelyt egy lánynak udvarolni kezdenek, és az ismerettség komolyabbá válik, megszűnik a táncolás, a lány nem kap engedélyt a fiútól, ez pedig nagy kár, mert „elhullnak" a legjobb táncoslányok is, a fiúkat meg amúgyis viszik katonának. Hetente háromszor van próba, igyekeznek minden valamirevaló seregszemlén és versenyen részt venni. Gombaszög, Zsellz, Svidník régi ismerősként üdvözli őket. Bejárták már Kelet- és Észak-Szlovákiát, egy alkalommal Magyarországon is szerepeltek. 1968-ban, a kassai Carnica és a Zeleziar profi együttesei mögött harmadikok lettek, s erre nagyon büszkék, mert ők a szó legszorosabb értelmében véve is amatőrök. ' Nézzük csak, mi minden kell ahhoz, hogy egy tánccsoport működni tudjon? HELYISÉG A kultúrotthont a község önszorgalomból építette a Z-akciő keretén belül, 1964- ben adták át rendeltetésének. Azóta szépen berendezték, a kultúrotthonnak fizetett felelőse van, Schmidt Ferenc személyében. RUHÄK Kétszer kaptak a CSEM.A- DOK-központtól segítséget, de sohasem nagy összeget. Igyekeztek ruhát vásárolni rajta, persze a legszerényebb keretek között. Voltak ők már olyan versenyen is, ahol a másik csoport egyetlen ruhája többe került, mint az egész szinai együttesé. Dehát szerencsére nemcsak ezen múlik. Minden színdarabot kénytelenek úgy megválasztani, hogy a díszletek és ruhák lehetőleg fillérekbe kerüljenek, hogy színre lehessen vinni a darabot! Itt nagyon érdekes ösz- szefüggésre bukkantunk. Az illetékes vezetők és művészi bizottságok a színvonal emelését kérik számon (joggal) műkedvelő táncosainktól, színészeinktől, ök viszont anyagiak hiányában kénytelenek gyengébb és igénytelenebb darabot betanulni (joggal) hogy egyáltalán dolgozhassanak! Amíg az anyagi probléma nem oldódik meg, a leglelkesebb és legtehetségesebb emberek sem tudják a maximumot kiaknázni. ZENEKAR Ha pénz nincs, zene sincs. A cigányprímás nemigen jön ingyen hegedülni, és a táncot a zenével kell összehangolni. Lenne a járásnak legalább egy, „hordozható“ zenekara! Hány és hány izgalmas percet élt már át a szinai tánccsoport a zene miatt! OKTATÓ Erőss Pálné és Mitro L. tanította be a táncok javarészét. (Van az talán negyven is!) Az utóbbi időben a fiatalok is segítenek, főleg Csurilla Erzsébet és Svenk Ferenc. TURNÉK Említettünk néhány helységnevet. Ukrán és szlovák lakosok felé is közvetitte saját kultúránkat ez a kis együttes, és ezzel a lehető legszebb munkát vállalta és teljesítette. Bár akadna minél több követője! ZÄRSZÖ illene még a könyvtárról, a kultúrotthonról írni. Nem lennénk azonban igazán alaposak, és örüljünk annak, hogy a tánccsoporton át tényt tudtunk villantani a községre és szorgalmas embereire. Félfüllel hallottam az óvoda-problémát. Azt hiszem, nem lehet kétséges: elkelne ide a magyar óvoda is, annál is inkább, mert néhány évvel ezelőtt volt, de ki tudja milyen okból kifolyólag megszüntették. Szinán jól működő, gazdag szövetkezet van. Nem lehetne a kulturális alapból juttatni valamit a CSEMA- DOK műkedvelőinek? A falunak közös érdeke, hogy rangja, tekintélye legyen, s nem hinnénk, hogy nem jutna néhányezer korona ruhára, felszerelésre. Hol Svidníken, hol Lőcsén, hol Gombaszögön tapsolnak nekik. Kívánjuk, hogy lelkesedésük ne lohadjon le sohasem, hogy a láng, amit gyújtottak, bevilágítsa a környéket is, másokat is tettre serkentsen. Elégtételként — ha pénzbeli segítséget nem is tudunk nyújtani — álljon itt ez az írás és ez az egynéhány fénykép. Jóindulatért — jóindulatot, szinaiak! (bt) .. A LELKES SZINAI EMBEREK KÖZÜL NÉHANYAN. Kolár Péter felv. ♦
