Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-19 / 33. szám
— A többit tudják — fejezte be Hendon. — Legfeljebb, ha érdekli önöket, megmondhatom, hogy az olajvezeték eltűrése nélkül aligha menthették volna mep szegény Hollidayt. Teljesen vad nép a „Halak Törzse1. Érthetetlen, hogy az emberek olyan helyen telepedjenek le, ahol valamennyien süketen élnek a zuhanó víz dübörgésétől. A lángoktól annyira megijedtek, hogy elmenekültek messze, a hegy távoli fennsíkjára. Mire egy katonai expedíció felért volna hozzájuk, régen meghalt volna az elgyengült Holliday. Hogy nem ölték meg, azt egy vörös ingnek köszönheti. A bennszülött dajak u- gyanis fél a vörös színtől. Ezért festik a beton olajvezetéket is vörösre, azelőtt a vadak lépten-nyomon eltörték. Maguk a szerencse fiai, mert azért, amit tettek, valóságos vagyon jár, mint méltó jutalom... Nekem már megvolt a jutalmam. Lilian mellett ültem és titokban egymás kezét fogtuk. Lord Pencroft emelte poharát, barátom emelte üvegét és így szólt udvarias csodálkozással: Vili. — Rogerl — mondtam a titkárnak —, most magára fogok bízni két megkötözött embert. Mi a két beteggel elóresletünk öszvéren. Maga és Braces nem bírnak majd követni bennünket. Vigyázzon, hogy beszállítsák őket a csendőrségre. Itt vannak telettünk egy barlangban. Ne hagyják magukat, nagyon veszélyes rablók. Ügy megkötöztük őket, hogy nincs mit tartani tőlük, de mindent meg fognak próbálni. Hátrakötött kezüket fűzzék össze szíjjal, szorosra és úgy vezessék őket, de egy percre se eresszék el a szíjat, s maga, Roger, a revolverét mindig lövésre készen tartsa. Megmutattam Rogernak a barlangot, ahol a foglyokat hagytuk. Hollidaynak hordágyat rögtönöztünk, azután Braces siránkozva fordult felénk: — Nem lehetne engem is egy hordágyra tenni? Hörgőhurutom van. ».Pipacs, sajnos, sohasem lesz már finom ember. 2. V isszafelé még egyszer átszenvedtük a dzsungelt egy őrülttel és egy lábadozóval. így érkeztünk meg az Olajvárosba. Hollidayt nyomban kórházba vittük. Hendont nem mertük azonnal Lilian elé vezetni. Előbb egy kisebb szállodába mentünk vele, ahol megmosdattuk, megborotválkozott és tiszta ruhát szereztünk neki. Sem ő, sem a lánya nem tudtak egymásról. Pokoli, Pipacs nem vállalkozott rá, hogy közölje a tragédiát Miss Hendonnal. Én mentem el Lllianért. A lány nem tudott szólni, mikor meglátott... — Miss Lilian... — Remegve szorította két kézzel a kezemet és nekem egy gombóc szorult a torkomba. — Igen... Miss Lilian, elhoztuk az édesapját... — Eli — kiáltotta aggódva. — El?! Hát mondja márl El? — Igen... majd megússza... Kissé beteg... — Könyörgök vezessen... Nehéz szívvel kísértem el a kis szállóba. Benyitottunk a szobába. Ott állt Hendon előtt a lánya. És milyen szörnyű látvány, Hendon a monokliját tisztítja és fütyörészve nézi Liliant... mintha nem is ismerné! — Elhoztuk... — mondtam tompán. — Kicsodát? — kérdezte a lány. — Ki ez az úr és miért nem vezet az apámhoz? Dermedten álltam. Mi ez? Megőrültem? A lány és a monoklis csodálkozva nézték egymást.,. — Miért nem vezet az apámhoz? — sürgette remegő hangon Miss Hendon. t Az állítólagos Hendon fütyörészve és vigyorogva nézett ránk. Aztán azt mondta Pipacsnak: —. Na, ki a hülye? Mi? A következő pillanatban a monoklis ember nyaka Pipacs kezében volt: — Most legyen szíves és beszéljen őszintén, mert megfojtom. Kicsoda ön? — Lord Pencroft. Együtt indultunk el San Franciicó- ból Hendonnal. Én ugyanis az Indiai Talajkutató egyik igazgatósági tagja vagyok. Ügy értesültünk, hogy Hendon ellen terveznek valajnít, ezért felvettem a nevét, hogy engem zaklassanak a gazemberek, míg Hendon nyugodtan kutat. — És hol van Mr. Hendon? — kérdeztem türelmetlenül. — Azt sajnos, nem tudom — mondta és lefeküdt a- ludnL Lilian elájult. 3. — Köszönöm, amit tettek... — mondta nekünk Lilian, amikor ismét együtt ültünk a hotel teraszán. — Ha nem is hozták el szerencsétlen apámat... Egy csendőr jött: — Mr. Irving és Mr. Robin szíveskedjenek a kapitányságra jönni. — Megérkeztek!... — mondta Pipacs. — Ő, ha én val-x látnám a gazembereket! Hamar megmondanának mindent! — Egész odavolt a vastag ember. De én is. Nagyon sajnáltuk szegény leányt... — Önökkel jövök... Ne is beszéljenek le... Most már tudni akarok mindent! — mondta Lilian és Csatlakozott hozzánk. Mentünk a kapitányságra... — Az a két úr is ott van, akik kísérték a foglyokat? — kérdeztem. — Csak az egyik. A másikat járványkórházba vitték. Azt állította, hogy kolerája van... Szegény Braces. Ezek nem ismerték, tehát nem teketóriáztak vele sokat. Bementünk a kis, fehér kőépületbe, és egy bagószagú, sivár rendőrségi irodába vezettek, ahol kigombolt zubbonyban, izzadtan, sárgán ült egy kimerült kapitány és szivarozott. — Van szerencsém. Foglaljanak helyet. A foglyok kísérője elaludt a kimerültségtől, a másikat kórházba vitték — kezdte a kapitány. — Önöknek most adatokat kell szolgáltatni a vizsgálathoz. Hoanes! Vezesse elő a foglyokat. Először Turner lépett be. Azután a görögorrú. — Apusl — kiáltotta Lilian és a fogoly nyakába borult, zokogva. Ez meg boldogan ölelgette. A görögorrú volt Hendon. — Mi ez?... hüledezett a kapitány. — Uraim! — felelte szigorúan Pipacs. — Nyomban szállítsanak bennünket Mr. Braces után a kórházba: közveszélyes hülyék vagyunk! 4. A hajón ülünk, útban San Francisco felé. Csendes este volt. A lakkfényű, sötét hullámokból ficánkoló, ezüst repülőhalak dobták fel magukat. Hendon mesélt: — Amikor elutaztunk New Yorkból, már értesültem, hogy valamit forralnak ellenem. Egy igen nagy vállalat nyújtotta ki hosszú kezeit a távoli Borneóig. Tudtam, hogy kész csapda vár. Lord Pencroft igazgatósági tag a vállalatunknál, különben híres afrikai vadász. — Nagy élvezettel olvasom az ön történeteit — mondta elragadtatással Pipacsnak a lord. — Lekötelező mosollyal megemelte feléje konyakos poharát és felhajtotta. Pipacs is gáláns módon emelte meg feléje a whiskys üveget és szintén felhajtotta. — A vasúton — folytatta Hendon — Lord Pencroft vetette fel az ötletet, hogy San Franciscóban cseréljünk nevet. Visszavonult életet élek, újságban sohasem szerepelt a képem, volt esély rá, hogy sikerül a ravaszság. Hősies vállalkozás volt éz ^ lordtól. San Franciscóban a hajón már én voltam Lord Pencroft és őlord- sága ügyesen hangoztatta a nevemet, még interjút is adott. Előre megbeszéltük, hogy a lord Kinibalu lábánál néhány bennszülöttet bérel és fejti a sziklát, mintha aranyeret kutatna. Szereztünk Bandjermasinban néhány dús aranytartalmú kőzetet, ezt őlordsága magával vitte és ügyesen a kifejtett sziklák közé csempészte. A gazemberek leütötték és ajándékokkal rávettek egy vad törzset, hogy tartsák ott őlordságát. Lord Pencroft kissé különös természetű és bizony egy száraz földrajztudós helyén sokszor úgy hatott, mintha elmebeteg lenne. — És nem? — kérdezte Pipacs élénken, — Sző sincs róla! — tiltakozott őlordsága. — A ne- kivaló környezeten kívül a legtöbb ember ostobán hat. Ugyanaz, mintha magát, aki nagy író, elképzelné az ember valami sírásónak egy karanténban. Pipacs csuklaní kezdett. Atkozott róka ez a lord! Most jut eszembe, egyszer azt hittük, hogy alszik és beszélgettünk a karanténról. — Ez a látszat — folytatta Hendon — külön szerencsét jelentett számunkra. Vadul fejtették a sziklát ezek a gazemberek, ott, ahol Lord Pencroft New Yorkból hozott hamis kőzeteit találták, és nem törődtek többé az ál-Hendonnal, akiről önök is azt hitték, hogy az ütéstől elvesztette az eszét. Közben én nyugodtan kerestem a halásztörzset. Majd amikor nem találtam, a birtokomban levő kövekkel igyekeztem megállapítani, hogy merre járhatott Holliday. így jutottam el a Klnlbaluhoz és fokról fokra vizsgáltam át a hegy kőzeteit, annak a kőnek az alapján, amelyet New Yorkból hoztam, hogy megtaláljam a helyet, ahol Holliday járt. Ott kellett az aranynak is lenni! A hegység kőzetei alapján már megállapítottam,' hogy Holliday magasabb régiókban járt a Kinibaluban. Csak a haltörténetet nem értettem, de reméltem, hogy ha eljutok odáig, ahol Holliday járt, ennek is meglelem a magyarázatát. így jutottam el lassan, megfontoltan a hegygerinc bazaltrétegéig, közben azonban rám talált Turner, aki régi, jő barátom. Pipacs bocsánatkérően nézett Turnerre, akinek már egészen lelohadt arcán a daganat. — Turner nyomban megértette a helyzetet. Nem a- karta jelenteni, hogy elvesztem, éppen a lányom miatt. Visszament az Olajvárosba és ott várt rám. Én az erdei kunyhóból naponta kirándultam a hegyre, míg végül valahol fent harcosokat pillantottam meg. Tudtam, hogy az csak a titokzatos tükmü-törzs lehet. A cél előtt voltam! Még- két-három napra lett volna szükségem a befejező vizsgálódásokhoz. Ekkor megjelent egy este Turner a kunyhóban és elmondta, hogy itt a lányom két emberrel. Nem tudhattam, hogy ki a két ember. Még ha Jóhiszeműek, akkor is felboríthatnak mindent, közvetlenül a cél élőit. Megpróbáltuk feltartani magukat útközben, dehát el kell ismernem, hogy nem mindennapi emberek. Hogy Turnert ne öljék meg, sajnos, kénytelen voltam Robin urat fejbe koccintani puskaaggyal... — Kérem, szót sem érdemel —' mondta könnyedén Pipacs. — Csak az nem megy a fejembe, hogy maga normális. 5. H ogy mit müveitek a megérkezésnél Pipaccsal, az leírhatatlan. Roger közben elküldte a folytatásokat, s megjelentek a magazinban... A tömeg ujjongott, fotografálták a Nagy írót, interjúkat kértek tőle, és egy riporter mindenáron be akart ülni vele az autóba. Ezt előzékenyen elhessegette magától és másnap meglátogatta a kórházban. Délután kimentünk Hendonék villájába teára és örök rejtény marad előttem, hogy honnan szerzett a barátom erre az alkalomra egy fehérpettyes szürke bricseszt. A vállalat fejedelmi bőkezűséggel viselkedett velünk. — Most végre nyugodtan élhetünk! — mondtam Pipacsnak. — Sajnos — felelte szomorúan. Mr. Braces, a Nagy Vadász, hosszú, könyörgő levelet írt, hogy Pipacs távozzék már Amerikából, mert ő addig nem küldhet cikkeket. Nem kellett soká várnia. Egy napon feldúltan jött hozzám a barátom. — Egy ember jár a nyakamra és nem hagy élni... Állandóan ötezer dollárt ajánl és felolvasó körútra akar vinni. Hogy a saját írásaimat olvassam. — Hát írj neki. — Hülye vagy? — Majd én megírom. Te csak olvasd fel. — De én olvasni sem tudok! A Nagy írói Nem tud olvasni! Az esküvőn még megjelent. Csendesen állt a násznép között és mindenki őt nézte, mert a frakkhoz zöld csokornyakkendőt kötött. Vége. \ mes hasonlóság A görögországi Santorin sziget partjától indult el mindennapi megszokott útjára egy sportbúvár, hogy távolabb a parttól lemerülhessen a csodálatos kékes-zöld csendbe. Hirtelen megtorpant: egy szigetet fedezett fel maga előtt, amely még az előző nap nem létezett. Közelebb e- vezett és kilépett csónakjából az új szigetképződményre. Mikor a lába földet ért — az hirtelen meglazult és a rémült búvár a sötét mélységbe zuhant. Mi történt? Egy természeti jelenség — amely évente egyszer megismétlődik a Santoris szigeten — tévesztette meg a búvárt. A vulkanikus szigeten lávaszerű kőzetet termelnek. A kőzet pora állandóan a levegőben lebeg. Egyes napokon, amikor különleges légköri viszonyok uralkodnak a por és törmelék lecsapódik a víz színére. A kék tenger vizén a por megtévesztően hasonlít egy szigethez. Néhány óra múlva a por a tengerfenékre süllyed, (r.)
