Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-01 / 26. szám

■ ■ (o' eO a: ELSŐ FEJEZET A legritkább esetben tudom délután, hogy hol fekszem le este és felkelek-e egyáltalán reggel? Az igaz, hogy mint hajófűtőnek és csavargónak alig van esélyem arra, hogy választmányi tag lehessek va­lamelyik tiszteletre méltó egy­letben, viszont még soha életem­ben nem unatkoztam és ez idén csak kétszer voltam beteg; először könnyebben,, amikor fejbeütöttek, másodszor súlyo­sabban, mert hasbaszúrtak. Különben jól vagyok. Az egész úgy kezdődött, hogy épelméjű koromban orvosaim tanácsára félbehagytam San Franciscóban az egyetemi ta­nulmányaimat és Honoluluba mentem üdülni. Innen valahogy elhajóztam Tahitiba. A Déli­tenger kissé helyrehozott, de a végleges gyógyulást Bricsesz kapitány, a „rabszolgakereske­dő“ eljárása hozta meg. Benn­szülött kulikat toborzott, nem éppen finom eszközökkel, ezért hívták rabszolgakereskedőnek. Egy gazember- leitatott Tahi­tiban és mire felébredtem, Bricsesz kapitány gőzösén vol­tam a nyílt tengeren. Sajnos, állandó hiány van matrózokban és néhol még dívik a szokás, hogy gyanútlan embereket it­tas állapotban eladjanak mat­róznak. A nyílt tengeren azu­tán az illető kénytelen aláírni a szerződést. Olyan pszichiá­terek, mint Bricsesz kapitány, igen hatékonyan tudnak az ember lelkére beszélni. Azóta van ez a vörös forradás a homlokomon. Barátságunk az idők folyamán csak elmélyült, sőt talán még ma is fennállna, ha működésének és fiatalsá­gának teljében nem ragadja el őt körünkből a kiszámíthatat­lan végzet, egy idült alkohol­mérgezés tünetei között. Pipaccsal csak később ke­rültünk össze. A ceyloni nagy karanténban találkoztunk elő­ször. Én ápolt voltam, ő sírá­só. Akkoriban Rongy Aurél flottáján működtem, mint fre­gattkapitány. Rongy marsall flottájához nyolc egység tar­tozott. Minden egység négy bennszülött kenuból állt. Rongy Aurél szorgalmas és tekinté­lyes rabló volt a Déli-tengeren és beteglopásra specializálta magát. Ragállyal kereskedett. A bennszülöttek nem félnek a haláltól s a legnagyobb szé­gyennek tartják, ha valame­lyik családtagot a leprások szigetén tartják fogva. Rongy kapitány tehát megfelelő ho­norárium fejében a Gombház- szigetről leprásokat lopott és flottájával hazavitte őket. Amikor egy cirkáló váratla­mi rmmreK nul elfogott bennünket, flot­tánk éppen egy teljes tonna ragályt fuvarozott. Elsősorban tehát valamennyien karantén­ba kerültünk ügyünk tárgya­lása előtt. Itt természetesen nyomban tífuszt kaptam. Ami­kor meggyógyultam, egy le­nyelt szappandarab segítségé­vel olyanféle ragályt produkál­tam, amitől az embernek lát­szólag semmi baja nincs, de állandóan habzik a szája és nem tud dolgozni. Háromszor estem vissza ebbe a betegség­be, mindig közvetlenül az el­bocsátás előtt. A karantén mégis csak jobb tartózkodási hely, mint a börtön. Lassacs­kán megszokták, hogy ott va­gyok és beosztottak gyékény­hordáshoz. Finnyás ember csak nehezen szánná magát erre. A kimúlt betegeket ugyanis a gyékényükbe csavarva viszik a temetőbe, a karantén mögé. Az én hivatalom abból állt, hogy a gyékényből kigurítottam a halottat és az összegyűjtött derékaljakat a mosodába vit­tem. Részletekre nem térek ki. Csak annyit, hogy Pipacs alacsony, de igen vastag em­ber volt. Vastag, de nem kö­vér. Nagy csípője, széles nya­ka, oszlopos combjai előreug- ró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat su­gárzott. Amikor először láttam a temetőben, fütyürészve, fél kezét zsebredugva locsolta a virágokat, olykor nyájas pil­lantást vetve a' füvön elren­dezett, türelmesen várakozó harminc-negyven halottra; kis, fekete matrózsapkája mellé néhány szál mimózát tűzött és egyet rántva a nadrágján, halk gégehangon, ütemesen dúdolta: „Fel hát, fel hát, ti kedves tetemek, Jön a Pipacs bácsi és és szépen eltemet. Trallala ... trallala, csak ne féljetek.“ Ásta a sírt, és már század- szőr ismételte az utolsó sort, hogy „trallala, trallala, csak ne féljetek“. Akkor vett észre, amikor egészen hozzáléptem. Összeráncolt homlokkal nézett rám. — Na, csak feküdjön szépen vissza, mindjárt meglesz a sírja. Látja, a többi nem mász­kál. Szeretem a tréfás embere­ket. — A gyékényekért küldtek — feleltem. — Nevem Robin. Két hónapja vagyok itt. — Mindegy. Már nem tart soká. — Nem akarom feltartani — mondtam —, mert már sürgő­sen tennie kell valamit, ebben a melegben, ennyit halót kö­zött ... — Igaza van. Jöjjön pálinkát inni. Az a legjobb ellene. A sziget végében egy kis ka­lyiba állt, amelynek a beren­dezése egy gyékényből, egy üveg pálinkából és néhányszáz légyből állott.'Agyonütöttük az egyhangú délelőtti órákat né­hány üveg pálinka mellett, tár­salogva Pipacs is körülbelül azért volt sírásó, amiért én gyengélkedtem. A karantén az egyetlen hely, ahová a gyar­mati rendőrség nem üti be az orrát. Itt nyugodtan lehet élni. Esetleg meghalni. Viszont ha az ember az első néhány hét alatt egy-két veszélyesebb fertőző betegségen átmegy, bi­zonyos fokig immunis lesz. Irtózatos hőség volt. A kis kunyhó falain zsírosán fény­lettek a szép penészgyöngyök. Ebben a kunyhóban határoz­tuk el Pipaccsal, hogy bármi­lyen nyugodalmas, kényelmes is ez az élet, visszamegyünk egy kissé a nagyvilágba. Egy viharos éjjelen sikerült a szökés, mert a villám bele­csapott a magas feszültséggel telített drótkerítésbe. Eljutottunk kenuval Dél-Ti- worba. Azóta jó barátok vagyunk és együtt vándorolunk. Ide, Borneó egy istenverte kikötőjébe, Kuala Lumpurból érkeztünk. Egy garasunk sem volt és a borneói kikötök nem adnak annyi lehetőséget, mint a Déli-tenger rendesebb szi­getei. Aki ide jön, azt vagy nagyon megfizetik, vagy min­denhol üldözik. A mocskos, olajos tengervízbe egy keskeny kőgát nyúlik, a parton néhány vámbódé és elszórtan egy-két épület. Ötvenfokos forróság­ban, pállott, langyos esővíz ömlik és az embernek varra­tonként fáj a koponyája... Egy piszkos gőzös közeleg lassan, dülöngélve a tengeren. Az elhagyott vámház mellett fabódé áll, fedett terasszal. — Gyere, együnk valamit — mondta Pipacs. — Megőrültél? Egy vasunk sincs. — Na és? Nem fizetni aka­rok, hanem enni. És már megy fel a korhadt lépcsőn, le veszi a kabátját, hogy csíkos, kivágott trikója ne gyúródjék, roppant szőrös öklével veri az asztalt, míg végül egy kínai jön. Erélyesen rászól: — El visszük majd in­nen a Royal Dutch igazgató­jának a poggyászát. — Itt nincs poggyász ... — Majd ideküldik. Addig hozzál két személynek egy tisztességes reistafelt. Közben megérkezett az ócs­ka gőzös. Néhány maláj kuli szállt ki, két európai munkás és végül. .. Végül egy gyönyörű nő! Gyönyörű és európai. A turisták trópusi elegan­ciájával öltözve. — Utána megyek — mondta Pipacs. — Ennek talán vihetem a koffereit, vagy ajánlkozom idegenvezetőnek. — Micsoda? Hiszen nem is ismered ezt a helyet. — Mondd már. 0 sem isme­ri. Itt várj meg. Felcsapta galambszürke ke­ménykalapját, mert Pipacs szerette a kissé rikító, válto­zatos-öltözködési módot és fel­rántva nadrágját, zsebredu- gott kézzel megindult Három teljes óra múlt el és Pipacs nincs sehol. Egy benn­szülött rendőr közeledett és a vendéglős odament hozzá. Együtt jöttek vissza a te­raszra. — Kit vár? — kérdezte tő­lem a rendőr. — Egy vállalati igazgátót — feleltem elszántan. — Jöjjön velem ... — Majd megtanítani... Sze­gény kínait becsapsz... — pi- tyegte a vendéglős. — Mi történik itt? — szó­lalt meg hűvös előkelőséggel egy úr, akinek mindenki tisz­teletteljesen utat nyitott. Az illető megszólalásig hasonlított Pipacsra, pedig szó sem lehe­tett arról, hogy ő az. Vakító fehér ruhában volt, krémszínű bricseszben, lakkcsizmában, trópusi kalapban, jobb vállá­ról egy fényképezőgép lógott és balról egy gukker. A rendőr udvariasan bólin­tott: — Ezt a csavargót igazol­tatjuk. — Felesleges... — felelte parancsoló legyintéssel. — Talán nem csavargó? — kérdezte a rendőr. — De az, zülött csavargó. Azonban én ... izé ... kibérel­tem ... Pipacs! Istenemre, ez Pi­pacs. Hiszen halkan dalolja, hogy „kibéreltem“. Mi az? Ügy fest, mint a legpedánsabb gyarmati főfelügyelő. A kínai gyorsan elsiet a bel­ső szobába, a rendőr tiszte­legve távozik. Ketten marad­tunk a teraszon, Pipacs még azt mondja nekem, jó hango­san, hogy a távolodók hallják: — Itt van egy pár shilling, hogy ne jöjjön zavarba ezen­túl és szerezzen valami ren­des ruhát magának, mert ki­rúgom, ha mindig ilyen mocs­kos lesz! — De hát mi történt? — érdeklődtem izgatottan. Leült és egykedvűen vállat vont: — író lettem ... (Folytatjuk) HEMINGWAY: BOCSI) A FEGYVEREKTŐL Ernest Hemingway az első világháborúban önkéntesként szolgált az olasz hadseregben, s 1918-ban, tizenkilenc éves korában Fossaita di Ptavénél súlyosan megsebesült a fején és a térdén az olaszok caporettőí veresége és visszavonulása után Ebből az élményből született egy évtizeddel később a világirodalom egyik legmaradan­dóbb háborús regénye, a Búcsú a fegyverektől. Hőse, Frederic Henry, az olasz hadseregben szolgáló amerikai szanitéc-hadnagy éppoly önéletrajzi alak, mint a Hemingway-hősók nagy része. A romantikus szerelmi események sorába ágyazott, magával ragadó szerelmi tör­ténet — amelyről Thomas Mann azt Irta, hogy „nagy egyszerűséggel és igazsággal írt könyv. Igazán férfias könyv, új hangú mestermú“ — ma már a huszadik század klasszikus művei közé tartozik, s a legjelentősebb háborúellenes müvek egyik a. A rendkívül plasztikus, tömör, érett Irásmüvészet.tel megalkotott regény cselekménye ugyanis félreérthetetlenül kifejezi azt is, amit az Iro szavakban nem fogal­mazott meg: a kiábrándulást a nagyhangú háborús célokból, a ro­mantikus-heroikus eszményekből, s a vádat a gyilkos, háborúzó társadalom ellen — a béke, a szerelem, az élet nevében. (Zseb­könyvek, ára: 21 Kős) JÓKAI MÓR: ENYIM, TIED. ÖVÉ A regény keletkezésének életrajzi előzményeit és körülményeit Mikszáth Kálmán Így idézi föl nagyszerű Jókai-könyvében: „Köl­tőnknek nemcsak egészsége, de idegei is megromlottak. Koronkint nagy gyengeség lepte meg. Fázott télen a meleg kályha mellett, az ágyban a dunyha alatt, nyáron a legnagyobb hőségben ... Az orvo­sok azt ajánlották, hogy hagyja abba a munkát, és menjen otthonról utazni valahova . .Utazásairól jö karban jött haza. de felesége még mindig nem engedte dolgozni. Tollat csak a téli szállásra elköltözve vehetett a kezébe. Boldog volt hogy írhat! Megírta az Enyim, tied, övé című regényét. A Hon, a népszerű napilap közölte folytatásokban, majd 1875-ben könyvalakban is megjelent. (Jókai regényei húsz kötetben sorozat, ára; 25 Kés) HENRY FIELDING: AMELIA „Az angol regény atyja" megtisztelő elmet viselő szerzőnek An­gliában ez a müve vetekszik a Tom Jones cfmú müvével. Tom kalandok ifjú hőse, Amelia pedig hányatott életű családanya, aki züllött mágnások, fondorlatos jogászok, festelt nőszemélyek kerítők cselvetései közepeit kénytelen küzdeni erkölcseiért, s révbe segíti szívének éppenséggel nem makulátlan választottját gyermekeivel együtt. Az író szemlélete stílusa. Iróniája, elbeszélő hangja ejti rabul az olvasót mindkét regényben, a különbség csak annyi, hogy Tomot több iróniával, szépséges hősnőjét pedig több érzelmes rckon- szenvvel kezeli. Végül Itt is minden jóra fordul, s a gonoszok az irgalmas hősnő jóvoltából enyhe büntetést kapnak. (Ara: 40 Kis) PAROS REPULES Az utazás a Holdra vagy a Venusra ma már nem okozna különleges problémát. Mind a Szovjetuniónak, mind az USA-nak már régen vannak rakétái, amelyek képesek lennének ilyen útra. De a visszatérés ugyan­azzal a rakétával ma még lehetetlen, mert ilyen nagy rakétát még nem képes építeni az ember. Ezért a Hold ostromlásánál más taktikát kell választani. Az amerikai Apollo-programban egy űrhajót holdkörüli pályára irá­nyítanak, itt leválik az úgynevezett hold-komp, amely- lyel leszállnak a Holdra. Majd a kis hold-komp újra startol, a holdkörüli pályán keringő „ür-anyahajóhoz“ amely azután visszatér a földre. A Szovjetunió takti-« kája nyilván eltérő lesz. Az eddigi ür-kísérletek arra engednek következtetni, hogy a szovjetek földkörüli pályára bocsátják az „űr-anyahajót“, majd innen star­tol a hold-komp és ide is tér vissza. Mindkét megol­dásnak megvannak az előnyei, de a technika mai állása mellett mindkettővel el lehet érni a Holdat. A két HÓID v L HdD Foaats kf *1r-V-. hFOO> Az amerikai holdkörüli pályáról akarnak leszállni. A felszállás után a hold-komp a földkörüli pályán marad. A szovjetek földkörüli pályáról indulnak. Az előny: a holdkompot többször fel lehet használni. megoldásnak van egy közös problémája is. Megvalósí­tásához szükséges az ür-randevú, vagyis két különböző pályán mozgó űrhajó találkozása és egybekapcsolása. Ma már ez mindkét félnél megoldott probléma. De nem így volt ez az ürverseny elején. Akkor még a találko­zási manőver nagyon nehezen megoldható feladatnak mutatkozott. 1962. augusztus 11-én, valamivel 9 óra 30 perc után az amerikai radar-állomások egy űrhajó fellövését re­gisztrálták. A repülési elemekből kiszámították, hogy az űrhajó ugyanazon a pályán repül, mint amelyen Ga­garin és Tyitov Vosztokjai repültek. Az űrhajó súlya 4.7 tonna, szintén egyezett az eddigi szovjet űrhajók­kal. Amikor nemsokára az űrhajós hangját is sikerült lehallgatniuk, meggyőződtek róla, hogy szovjet űrhajós van az űrben. Két óra múlva a moszkvai rádió is hírül adja, hogy a Vosztok-3 fedélzetén Adrián Nyikolájev őrnagy kering a föld körül. A repülés céljáról az ame­rikaiak nem tudtak semmit. Úgy gondolták, csak Tyitov kísérletének megismétlése. Majdnem 24 órán keresztül ennek is látszott. Nyikolájev állandóan jelenti az ada­tokat és megfigyeléseket. Nagyon jól érzi magát, az űrbetegségnek nyoma sincs. Azután terv szerint 8 órát alszik. Ébredése után folytatja munkáját És ekkor jön az első meglepetés. Augusztus 12-én 9 óra 02 perckor a 16. körülrepülés után a Vosztok-3 pontosan a Baj- konuri űr repülőtér fölé kerül és ekkor egy újabb rakéta indítását regisztrálják az amerikai radarok. A világ rövidesen megtudja, hogy a Vosztok-4 Popovícs űrhajóssal a fedélzetén, földkörülí pályára indult. A szovjet űrtechnika nagy győzelme ez. Hogy 24 órán belül két rakéta indítására képesek, ez a rakéták ma­gasfokú megbízhatóságát igazolja. Az amerikaiak ezt a mai napig nem tudták véghezvinni. Először van két űrhajós egyidőben az űrben. Bebizonyítják, hogy két űrhajó között lehetséges a közvetlen rádió-összekötte­tés. Azonos feltételek között egyszerre tudják ellen­őrizni két különböző szervezet reagálását. De a nagy meglepetés csak ezután jön. Amikor a NASA központ­jában kiszámítják a két űrhajó repülő elmeit, megdöb­bennek. A két Vosztok nemcsak egyazon pályán repül* de minden repülő elemük is azonos Csak nem akarnak a szovjetek már most egy űr-randevút rendezni? Egy pillanatig tényleg úgy néz ki a dolog. A moszkvai rádiö bejelenti, hogy az űrhajósok látó-távolságban vannak. Azonban az űrhajózási technika még sok kísérletet igényel, mire valóban találkozik a két űrhajó. A Vosz- tokok pályái között, bár nagyon kicsi, de mégis van eltérés. A további repülés után ez megmutatkozik és az űrhajók kezdenek egymástól távolodni. Az űr-ran-' devú nem sikerült. Popovics 71 és Nyikolájev 94 óra repülés után !e- szállnak. Tehát a csoportos repülés elsőbbségén kívül a szovjet űrhajósok még új, hosszantartó repülési re­kordot is felállítanak. Az űrverseny irama gyorsul. Következik: Az első műhold

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents