Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-05 / 31. szám
falter Jens: I h'gy&hety N éhány évvel ezelőtt, 1950 őszén közölték az újságok a hírt, hogy a Santa Maria de! Palatino templomban tönkretették Luigi Florentini híres festőiéit, a Keresztrefeszítést. ibban az időben épp Olaszországban tartózkodtam, s mi- sajátos mődon izgatott a tettes sorsa — egy pisai szüle- 0 hadirokkant. Carlo Pedrinf tette tönkre a képet —, utá- ártam az ügynek. Egy befolyásos római tisztviselő közben- ására sikerült megszereznem a tárgyalási iratokat, s né- ty tanú segítségéve! pontosan rekonstruálhattam az ese- nyeket. íyomozásom eredménye mindenesetre alaposan eltért a bí- felfogásától: ezért kérvényt írtam a legfelsőbb bíróság- , s reméltem, hogy annak alapján megváltoztatják a Ped- kerékpárüzlete". lost már be kel! látnom, hogy hasztalan reménykedtem, át nincs más választásom, a nyilvánossággal kell közöl- i nyomozásom eredményét. 150 december 21-én Rómában börtönbüntetésre ítélték a ta Maria de! Palatino templom idegenvezetőjét, Carlo Ped- ötvenkét éves, pisai születésű férfit, mert — az Ítélet jklása szerint — „Luigi Florentini őrizetére bízott oltárét gálád és aljas elhatározással késszúrásokkal és vágá- <al előre megfontolt szándékkal tönkretette“, vádlott, aki — nyilvánvalóan azért, mert más gondolatok alkoztatták — nagyon figyelmetlenül követte a tárgyalás letét, amiért a tanácselnök többször is figyelmeztette, , tiltakozott az ítélet ellen, úgyhogy nem lehetett tud- vajon megint nem figyelt-e, vagy igazán elismerte az klást, hogy tettét „aljas és gálád elhatározásból“ haj- a végre. írlo Pedrini, Pietro Pedrini pisai kerékpárkereskedö leg- ebb fia volt. A szolgálatkész, ügyes s amellett jóakaratú ngedelmes gyerek már kora ifjúságában növelte apja belét: különböző kerékpáros mutatványokat tanult meg, s :et aztán este bemutatta az udvaron, apja üzlete előtt, kor Carlo nem gyakorolta a mutatványokat, a homályos üzletben üldögélt, figyelte a járókelők lépéseit, várta, i megszólaljon az öreg csengő, s arról ábrándozott, hogy zer neki is lesz üzlete, tizennégy kirakattal, méteres (táblákkal, a távoli, sosem látott fővárosban: „Carlo Ped- kerékpárüzlete“. v . i aztán kitört a háború, Carlo bevonult, s az Isonzónál gránátszilánk megsebesítette a lábát. Mivel az olasz átok akkoriban súlyos veszteségeket szenvedtek, sebét kezelték kellőképp, gyulladásba jött, úgyhogy végül is ellett vágni a lábát. Minthogy emiatt egyszer s minden- a le kellett mondania a mutatványokról, most már kerék- zlete sem érdekelte Carlo Pedrinit. Hiába beszélt az ap- ~arlo szerint semmit sem ér az olyan kerékpárkereskedő, nem tudja tökéletesen a magasiskolát is. nikor Carlo Pedrini 1920 tavaszán először bicegett végig város utcáin, már elfelejtette a tizennégy üvegtáblás nagy tét. Az az állás foglalkoztatta, melyet egyik volt bajtársa ienjárására az olasz oktatásügyi minisztériumban kapott, írlo portás lett, s mivel bevált és bebizonyította, hogy ltekintő és megfontolt ember, két évvel alkalmaztatása kinevezték a Chisea Santa Maria del Palatino idegentőjének. Ebben a kis, klasszicista homlokzatú barokk lomban Luigi Florentininek a quattrocentóból származó •képén kívül alig volt valami műtörténeti értékű látlő. Az oltárkép azonban, melyet Bonelli professzor 1912- igen ügyesen restaurált, lassanként annyi látogatót von- hogy végül elhatározták, a remekművet áthelyezik a oldalhajóból a templomtól faajtóval elválasztott sekres- e. s megtekintéséért egy múzeumi szolga megfelelő be- díjat szed majd. ■ gy alkalmazták a Santa Maria del Palatino templomiban Carlo Pedrinit, Pedrini pisai kerékpárkereskedő “fiát, s meg kell mondani, hogy minden cselekedeté- és gondolatával a megbízható és előzékeny idegenvezető aképe volt. Reggelente, mielőtt megkezdte szolgálatát, hi barátjának sorsjegyüzletében ellátta magát aprőpénz- hogy arra is fel legyen készülve, ha az első látogatók 1 valakinek sajnálatos véletlen folytán csak ezerlírása e, ezután, három perccel nyolc előtt — előbb még kicsit élgetett signore Neccöval, a templomszolgával — kinyi- i a sekrestyét, kihúzta támlátlan székét az asztal alól, •e tette szolgálati sapkáját, majd elrendezte blokkfüze- gondosan összehasonlította a számokat, s mindenekelőtt lőrizte, vajon megegyeznek-e a számok a bejegyzésekkel viaszosvászon noteszében, melyet mindig magánál hor- . Csak ha már mindezzel végzett — s megkondultak a a Maria harangjai —, adta ki a várakozóknak az első pőjegyeket. „Most önök következnek, uraim“ — mondot- dvariasan. s aztán megkezdte tulajdonképpeni munkáját, togatók felvilágosítását és vezetését, ipról napra, hőnapról hónapra ugyanaz játszódott le: a kfűzetek elrendezése után következett a vezetés, a veze- után a képeslapok eladása, az eladás után a déli szünet; ;li szünet után következett a délutáni vezetés, a délutáni tés után az esti bejegyzések a viaszosvászon noteszba, gü! az elszámolás monsignore Rettinivel. írlo évről évre egyre jobban beletanult a mesterségbe; e szakszerűbben magyarázott, egyre jobban tudott bánni emberekkel (ami nagy segítségére volt a levelezőlapok ásánál), egyre jobban tökéletesítette toborzási módsze- Még az áilamügyész is újra meg újra hangsúlyozta a yalás során, hogy Carlo Pedrini 1949 őszéig nemcsak megató, hanem kiváló alkalmazott volt. hűségesen szolgálta illamot. s felettesei megelégedetten vették tudomásul ja- atait és kezdeményezéseit. i történt tehát 1949 őszén? Mért változott meg Carlo oly «eresen az, év októberében. Mért késett el olyan gyak- s mért felejtette el kellő Időben bezárni a sekrestyét, hogy olykor még este is ott találták gondolataiba me- e? Mért kellett az öreg monsignore Rettininek többször ügyelmeztetnie, hogy pontosabban számoljon el, ha nem akarja, hogy egy szép napon elbocsássák? Végül pedig mi okozta, hogy Carlo ahelyett, hogy megjavult volna, inni és látszani kezdett megbetegedett és ingatag jellemű lett? A bírót és az ügyészt láthatóan nem érdekelték ezek a kérdések; ők megelégedtek a tények megállapításával. Nekik elég volt, hogy Carlo ivott és játszott — az okok legfeljebb a pszichiátert érdeklik. A tett indoka eléggé nyilvánvaló volt: monsignore Rettini október 15-én Necco sekrestyéssel jelentést küldött a hatóságoknak, melyben kérte, mondjanak fel Carlo Pedrininek. Pedrini október 17-ről 18-ra virradó éjjel, miután a sekrestyéstől értesült közelgő elbocsátásáról „gálád és aljas elhatározással összehasogatta a drága képet, hogy megbosszúlja magát Rettini úron: mégpedig nem őrjöngve, vak dühében, hanem józanul és megfontoltan, hiszen bizonyítottnak látták, hogy a kést, mellyel a képet tönkretette, már reggel magával vitte. Felmerülhet-e ezekután bármi kétely, hogy az események így s nem másképp történtek? Nem vallotta-e Necco sekrestyés, hogy Pedrini, miután értesült tőle közeli elbocsátásáról, rettenetes haragra gerjedt, s szörnyű bosszúval fenyegette a papot? S nem hallgatott-e Carlo a tárgyaláson, mikor a sekrestyés ezt elmondta? Valóban, úgy látszott, a kör bezárult, a büntetés jogos és igazságos. Mégsem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy a bíróság a tárgyalás egyik szakaszában sem vizsgálta meg a vádlott megváltozásának okát. Ezen a ponton kezdtem el kutatásaimat Megállapítottam, hogy Carlo 1949 október 17-én, egy évvel tettének elkövetése előtt apja temetésére hazautazott Pisába. Reméltem, hogy Pisában megtalálhatom az okát az addig oly lelkiismeretes Carlo hirtelen megváltozásának, én is odautaztam hát, hogy az 1949 októberében lezajlott események gondos rekonstruálásával adalékot gyűjtsék a tett indítóokának felderítéséhez. E lőször Carlo rokonaival beszéltem. 1949 októberében várták a pályaudvaron, s nem tűnt fel nekik semmi. Carlo nyugodtnak és megfontoltnak látszott. Hangulata csupán néhány nap múlva változott meg; ekkor már sokat töprengett, s magában beszélt. Az is meglepte rokonait, hogy ettől kezdve nem akarta átlépni az apai ház küszöbét, sőt még azt a negyedet is gondosan kerülte, ahol született. Rugeria Betti is, Carlo gyermekkori barátnője, aki az első nagy háború előtt egyszer társnője volt akrobatikus kerékpár-mutatványánál, hasonló észrevételeket közölt velem. A- hányszor emlékeztetni akarta barátját a régi élményekre, Carlo szinte ingerülten tiltakozott: mintha félt volna visszaemlékezni azokra áz időkre, amikor még kerékpárkereskedő akart lenni, s tizennégy ablaktáblás üzletről álmodozott. Ehelyett mindig a városon kívül csavargóit, vagy a dómban és a keresztelőkápolnában tartózkodott; Luigi is bizonyíthatja. Beszéltem Luigi Cianzetti idegenvezetővel, aki megerősítette Rugeria állításait. Igen, Carlo rövidesen feltűnt neki; olykor naponta három-négy vezetésen is részt vett, s a végén busás borravalót adott. Luigi vállat vont: eleinte, mikor megtudta, hogy ez a furcsa idegen kollégája, kissé bizalmatlan volt, de később úgy gondolta, végeredményképp semmit sem jelent, ha egyszer egy kollégája is tanulni akar tőle... Mikor elbúcsúztam Luigitól, biztosan tudtam már. mért hibás a bíróság indokolása. A bíró és az államügyész hanyagul dolgoztak, mert nem érdeklődtek a pisai események után. Néhány nap múlva, miután beszéltem két öreg szomszédjukkal, akik azt állították, látták Pedrinit az elutazása előtti éjszakán a kerékpárüzlet közelében, elutaztam Pisából s azonnal Rómába mentem. Első utam Necco sekrestyéshez vezetett és fejére olvastam hamis vallomását. Nem is igyekezett tagadni, azonnal bevallotta, hogy már rég áhítozott Pedrini jövedelmező állására, s ezért vallott hamisan. Beismerte: Pedrininek nem volt tudomása arról, hogy rövidesen elbocsátják. Nem szeretném, ha Neccót utólag megbüntetnék. De kívánom, hogy annak az embernek akit „gálád és aljas szándék“ alapján ítéltek el, adják vissza a becsületét. Értsenek meg, nem azt kívánom, hogy Pedrinit mentesítsék tette következményei alól, de szeretném meggyőzni a bíróságot, hogy éppúgy tévedett, mint néhány évvel ezelőtt a vádlott. A bíróságnak meg kellett volna értenie egy ember lelkivilágát, aki húszéves száműzetés után rádöbben, hogy ó is ember, akinek vágyai, reményei, emlékei vannak. A bíróságnak meg kellett volna értenie, mit érez valaki, aki életében először szemléli önmagát és önnön sorsát bizonyos távolságból, mint egy kívülálló. Ha a bíróság ismerte volna a vádlott gondolatait, mikor Cianzetti idegenvezetőben felismerte önmagát s önnön sorsának nyomorúságát; ha a bíróság hallotta volna, mit beszélt a vádlott régi társnőjével, Rugériával; ha a bíróság látta volna a vádlott arcát az elutazás előtti sötét éjszakán; ha a bíróság észrevette volna — és észre kellett volna vennie! — hogyan osont be a vádlott apja kerékpárüzletének oldal- bejáratán, hogyan tapogatózott be a sötét szobába, s hogyan hitte, hogy megint hallja, éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, az ajtó kis csengőjének halk csilingelősét, a kerekek suhanását s az éjszakában felvillanó neonreklám bú- gását: „Carlo Pedrini kerékpárüzlete“ — akkor másként kellett volna ítélkeznie. A bíróság nem vette figyelembe, mit jelent a rabnak, hogy vissza kell térnie zárkájába, s a távolról jövőknek és mesz- szire menőknek meg kell magyaráznia zárkája szépségeit. A bíróság nem tudott arról, milyen zavar támadt a bilincsbe vert ember lelkében, aki egy pillanatra összetévesztette a Keresztrefeszítetti képét börtönőrével... s aki ezért némán akart szenvedni. Közzéteszem ezt az írást, holott most, a közlés időpontjában, látszólag már nincs is értelme. Közvetlenül azután, hogy a szöveget kiszedték, 1954 május 12-ről 13-ra virradó éjjel Carlo Pedrini vádlott Pisában öngyilkos lett. NEMES NAGY ÁGNES: A látvány A kék. A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmözf. És éjszaka is felzavarnak, északifénye van a falnak, és fényes kések: bútorok — s íölránt fektémből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele,- mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele — Meri élesek, mert élesek a képek mind, meri élesek, vakít ez a hangtalan zsúfolódás, amint jönnek és körbemennek az ón, a kén? a madarak, a repülések, kiterjedéstelen, elektronhéjuk-vesztett égitestek sűrűségébe összehajtva, labdába gyúrt gyökök, amint forognak végeérhetetlen egy szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. Egy fában lakom. Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-Jermő gyümölcseit. TAMKÖ SIRATÓ KÁROLY: Pasztell Utak hajóznak a cipődben ködfürtök gomolyognak hajad sárga levélhullásán de én már megittam egyszer az alibunári szeplőtelen szüzet fájó karamellák hidjai alatt csolnákos liftek szívrebegésében Selymes gesztenyepirék és álmos lajhár szárnyak közlekednek az érzelmek eliszaposodott hajszálcsövein. (1929) SZÉCSI MARGIT: Nehéz sört Nehéz sört, ami elbutít, ittam hogy elfeledjem a tülekedók mosolyát s azt is: mivégre lettem. Zsivány zsivajban elhevert az élet félig holtan. Törvény, hogy vért köpött a szám, s hogy túléltem, okom van. JUHÁSZ FERENC: Részegen Augusztusban, mikor születtem, a ködös nyári ég hullatta ezer csillagát. Fénylett a vidék. Mint zsákból a búzát, az ég öntötte ezer csillagát. Ahogy hullt, csengve, zúgva mind a földre szállt. A küszöb, az ablak, a kerítés mind csillaggal lett tele, az ágakra szállt a kéklő égi fák gyémántlevele. Éjfélig mosott anyám, s mikor a teknő mellől jajongni ágyba hullt e ragyogásban szült meg engem, nagyobbik fiút. így születtem, tudjátok-e? Nem fénytelen! S aludtam emlői barna csillagán a tejtől részegen.
