Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-08-05 / 31. szám
Egyesület a férfiak jogainak visszaszerzésére Egy munkanélküli amerikai hat házon kívüli munkát, a pénzügyi szakértő és egy biz- feleség helye ugyanis odahaza, tosítőintézeti ügynök a michi- a gyerekek között van. gani Ann Arborban egyesületet Samra úgy érzi, hogy az alapított az amerikai férfiak apának is többet kell törődnie .logainak visszaszerzésére. Az családiéval, mint az amerikai egyesület tagjai remélik, hogy átlagférfi teszi. A jelenlegi sikerül visszaállítaniuk a pat- anyagias világban a férj még riarchátust, s helyreállítani a akkor sincs igazán otthon, a- férfiak családfői tekintélyét, mikor család,ia körében tar- Kahlil Samra az egyesület 38 tózkodik: vagy napi 18 őrát éves elnöke, kijelentette, hogy dolgozik, vagy pedig a tévé az egyesület célja ellensúlyoz- műsorát nézi. ni a legharciasabb nőegyletek, Samra tanításának egyik sar- köztük a Nők Országos Szer- kalatos tétele, hogy sokkal ke- vezetének és a Nők Felszaba- vesebb a részeg, és a kiskorú dftási Mozgalmának tevékeny- bűnöző Olaszországban, Gö- ségét. rögországban. Japánban és InSamra Az amerikai férfi bu- diában, ahol még patriarchátus kása címmel könyvet is írt. uralkodik, de ahol 'valóban a A másik alapító tag, a biz- férfi a család feje. tosítő ügynök elmondta, hogy Az új egyesület egyik leg- feleségére annak idején lenyű- főbb célja megszabadítani az göző hatást tett egy nőmoz- amerikai férfiakat a számuk- galmi könyv, ő azonban még ra hátrányos kimenetelű vá- a házasságkötés előtt jobb be- lásoktől, tartásdíj fizetésétől, látásra, véleménye megváltoz- stb. Samra azt állítja, hogy a tatására bírta jövendőbelijét, nőegyletek egy kis jóindulat- Samráéknak egy 10 hőnapos tál megegyezhetnek az új gyerekük van. Az asszony egyesülettel, amely nem ki- csak kivételes esetben vállal- mondottan nőellenes. Amíg egy beteg eljut odáig... MOTTÖ: Könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint beteg a kórházi bürokrácia útvesztőjén. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia ideién a boldogulás legfőbb kelléke a protekció volt. Ugyanakkor hatékonyabbnak bizonyult katonáéknál az őrmester protezsálása, mint az ezredeséé, polgári téren többet ért a portás beajánlása a miniszteri osztálytanácsos pártfogásánál. Ez volt a helyzet ötven s egynéhány évvel ezelőtt, sőt az első köztársaságunk ideién is. Azóta persze nagyot fordult az idő kereke. Ma már legfeljebb „ismeretségről“ lehet szó. De mit tesz a kórházi kezelésre szoruló magamfajta halandó ismeretségek nélkül? Rám mosolygott végre a szerencse, mert egy vérbeli főorvossal hozott össze a sors. — Nyert ügyem van, — gondoltam gyermeteg fejjel — jöhet a műtéti — Hétfőn reggel már ott ácsorogtam Szlovákia fővárosa egyik legkorszerűbb kórházának sebészeit osztályának várószobájában. Miután szakszerűen megvizsgált, kijelentette a főorvos, hogy javallottnak tartja a műtétet, ha nem is fenyeget közvetlen veszély. Kezembe nyomott egy utalványt azzal, hogy szerdán reggel jelentkezzem felvételre. A kitűzött időpontban tehát jelentkeztem az Illetékes sebészeti ambulancián, ahol egy orvos dörgő hangon megkérdezte: — Co máte? Átnyújtottam a főorvos utalványát. — Menjen ezzel a központi nyilvántartóba, ott majd útba igazítják! — és kezembe adott egy olyasfélé kérdőívet, amely- lyel a káderesek szoktak kedveskedni ügyfeleiknek. Megtaláltam a központi nyilvántartót, ahol hosszú, indokolatlan várakozás után beengedtek, de hamarosan ki is zavartak az Irodából, hogy — úgymond — lelkiismeretesen kitölthessék a „káderes-kérdőívei". A nyilvántartó személyzete kerek 17 Imondd és írd tizenhétI szót kany árit ott rá kézírással: személyt adataimat és feleségem nevét, ha netán elfelejtenék lélegezni. Következő állomás a sebészeti felvételi iroda. További félórás várakozás. A 17 szót gépírással helyettesítették be egy hasonló űrlapon. Öt példányban. Ez újabb félórába tellett. Indulás a ll. ktvizs- gálóba. — Hol van? — Hát a mínusz kettesben, ami intézett szaknyelven a földszint alatti második emeletet jelenti. A ki- vizsgálóban a kiszűrődő hangfoszlányok után ítélve, igen vígan lehettek. Húsz perc múlva kivágódott az ajtó, Key rum- ■ és rózsaillat csapta meg orromat. — Megengedi kérem? — bátorkodtam megtudakolni a nyitott ajtóban álló nővérke- és gépírónő-keresztezödéstöl. — Nem engedem meg! — vágta a szemembe kihívóan és márts tolt kifelé. — Várjon! — Végre megkönyörült rajtam és velem együtt őgyelgő három sorstársamon egy ápolónő. Mind az öt példányra rávágta pecsétet és szélnek eresztett. Ezzel elkészült a „kivizsgálás", de nem a procedúra. A mínusz kettő nem tudom hány szám alatt elvették személyazonossági Igazolványomat, mint valamikor, a rendőrségen, ha valakit huzamosabb vendéglátásra érdemesítettek, majd betereltek egy fürdőszobába. — Most jöp a mérges gáz! — villant át meggyötört agyamon, mentta mennyezeten húzódó csővezeték az auschwitzi halálkamrákat juttatta eszembe. De nem! — Levetközniruhátafogasrakasztanipizsamátfelven- nl — hadarta egy szuszra a kápó — pardon — a diszpécser- nő. A vetkőző-jelenet befejeztével a pluszötfélbalközépbe u- talt, ami gyakorlatilag 7 emeletet jelentett a mínusz kettőtől számítva. — Beöltöztetett páciens nem használhatja a gyorsfelvonót. Elszédülhetne a gyorsfékezéstől! — jelentette kt prófétai meglátással a liftkezelőnő. Végül is felvett bennünket a teherfelvonó kezelője, habár az is előírásellenes. Mire felértünk a plusz ötre, emberünk a zsebében kezdett kotorászni, majd egy szögecs segítségével nyitotta ki az ajtót. — Elromlott a teherfelvonó? — kérdeztem. — Dehogyis! Belülről már kezdettől fogva csakis ilyen szöggel lehet az ajtót felnyitni! Végre ott álltam az ágyelosztó nővérke színe előtt. Szép volt, mint egy festmény, de büszke, mint egy núbiai párduc. A világ legtermészetesebb hangján kijelentette, hogy ü- res fekhely nincs. — Ha a főorvos úr felvette, szerezzen fekhelyet is magának — mondotta szemtelenül. — Menjen haza aludni, és próbálkozzon holnap reggel újral — Kisvártatva megjött a főorvos, de a „helyzeten“ ö sem változtathatott.-0Kénytelen voltam tehát visszafelé pergetni a filmet, amelyet kevés híján 4 Óra hosszat forgattak. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal gyorsabban ment minden, beleértve a vetkö- ző-öltözö jelenetet a mínusz négyen, ahol a ruhákat tárolták. Akt nem hiszi, győződjön meg róla, amit viszont senkinek sem kívánok. Es talán felesleges megjegyezni, hogy másnap nem mentem el „próbálkozni". Egyszerűen nem győztem már sem szusszal, sem idegekkel. Es mert eszembe jutott a monarchiabeli álláskereső... KOZICS EDE / • *t• / «I Kubányban nincs egyhangúság Krasznodar - az ifjúság városa Kubány! Ezt a nagyságában csaknem Magyarországhoz hasonlítható (83 247 négyzetkilométeres) földterületet valahogy úgy képzeltük el, ahogy a filmekben láttuk. Olyanformán, hogy azok a lóhátra termett kozákok a végeláthatatlan pusztákon hajszolják félvad lovaikat, s az egyhangú táj nem ad semmiféle látványosságot — hacsak az £ nem, hogy itt, ezen a — jelenleg — négy és fél millió ember lakta területen semmi, de semmi nem hizlalhatja majd a szemet. Vagyis jómagam beleillesztettem ezt az autonóm tartományt a puszták közepébe. Előrebocsáthatom, nem bizonyultam valami páratlan elő-* relátónak. Igaz ugyan, hogy akár az Ural, Moszkva vagy Kiev irányában csak egy-egy kisebb-nagyobb homokbucka tompítja a távolbalátást, de az mégsem igaz, hogy Kubányban az ember nem hizlalhatja szemét a természeti szépségek gazdagságával. Észak felé va- lóban tengersík vidék tárul az ember szeme elé. Délről már a Kaukázus s annak legmaga- sabb pontja, az Elbrusz 5653 méteres csúcsa zárja el a látóhatárt. Keletről a Káspitó leheletét hordja feléjük a szél. Nyugatról pedig a Fekete-tenger szemkápráztatóan csodá-* latos partvidéke, s maga a tenger a panoráma. Sajnos, hogy ebből a látványosságokban gazdag vidékbő! a nagyobb részt csak madártávlatból láthattuk, úgy is csak a pilóta jóvoltából, aki merészelt egy kis kitérőt a neki berajzolt útiránytól. Hát igen, nem volt rá lehetőségünk, hogy úgy mozogjunk kubányban, mint a puszták szele. De mit lehetett tenni, abba a néhány napba még kozmikus sebességű közlekedéssel sem fér bele minden fontosabb, érdekesebb vidék meglátogatása. Éppen ezért talán arról szólok először, ahol a legtöbb időt töltöttük. Az autonóm tartomány központja Krasznodar. Nem nagy és nem is csillogó város. Jelenleg fél millió lakosa van. Ám hozzátartozik a városfejlődés lényegéhez, hogy pár évtizeddel ezelőtt csak 50 000 lelket számlált a város. A gyors fejlődés lényegében a második világháború után kezdődött. Kellett is az a gyors építkezés, hiszen á város mellett a falvak és települések százai váltak romhalmazzá. A lerombolt gyárak helyére nagyobbakat, korszerűbbeket építettek. A nagy méretű újjáépítéshez egyébként is kellett a dolgos kéz, és sokan — mert lehetőséget adtak rá — a külváros területén vertek tanyát. Ezért van az, hogy a város központját és legújabb lakónegyedeit leszámítva, olyan mezőváros jellegű. Nagyobb részben földszintes kertes házak, széles utcák, tágasság mindenütt. Még a város központjában és a gyárak környékén is. Talán ez az oka annak is, hogy Krasznodar aránylag sok gyára ellenére sem gyárváros küllemű. Igaz, hogy nagyobbára nem magaskéményü gyárakat építettek a kubányi központban, inkább az elektrotechnika és a gyógyszergyártás dominál. Na és az iskolák? Lakosságának számához viszonyítva talán egyetlen szovjet városnak sincs annyi főiskolája, mint Krasznodarnak. Ennek az a magyarázata, hogy Kubánytól délre három olyan önálló köztársaság van (Grúzia, Azet“- bejdzsán, Örményország), a- melyekben a lakosság sajátos nemzeti nyelvét használja. Nos, aki túl akar kerülni az említett önálló országok szűkös határain, mint szakember, az in-1 kább Krasznodar valamelyik főiskoláján igyekszik helyet találni magának. Ott az orosz tanítási nyelv mellett még idegen — világnyelveket is tanulhat. Éppen a sok fő- és közép-« iskolának köszönheti Kubány központja,- hogy az ifjúság városának is nevezik. Azt hihet-« nénk, ha annyi a fiatal, akkor kávéházban, mulatóhelyben,bárban is bővelkedik a félmilliós város. Hát ez nem egészen így van. Náluk inkább a különböző klubok, könyvtárak, olvasótermek adnak gazdag lehe- tőséget a fiataloknak a találkozásra. A Puskin-könyvtár olvasótermében esténként' közel 500 ember szorong. De a többi könyvtárnak sem lehet panasza a látogatottságra. Hogy a kubányi emberek mennyire szeretnek olvasni, arra íme egy példa: a 4,300 000 lakosú tartományban naponta 4,500 000 újságot adnak ki. S meg kell jegyeznem, hogy ezek döntő többségét az ifjúsági és szakmai lapok képezik. A színházak egy külön cikket érdemelnének, de megpróbálom rövidre fogni az ott tapasztaltakat. A félmilliós városnak mindössze három nagyobb színháza van, de ezek lényegesen nagyobb befogadó képességűek, mint például a pozsonyi színházak. Ugyanakkor sok a klub-színpad. Az üzemek, az iskolák mindegyike rendelkezik klub-színpaddal. Ennek ellenére a színházak mindig zsúfoltak. Szerencsénkre, ezt nem valamilyen hivatalos jelentés alapján állíthatom, hanem mint szemtanú. Kedves vendéglátóink ugyanis már az első este (péntek lévén) színházba vittek bennünket. A nálunk is ismert Szevasztopoli keringő volt műsoron, s ezt a legújabb, alig egy éve elkészült színházban adták elő. Annyira magával ragadott az előadás, hogy az új színház megtekintésére alig maradt időm. Csak annyi maradt meg emlékezetemben, hogy a színházban nem láttam egyetlenegy üres helyet, és hogy itt nem a falakat töltötték meg szocialista jellegű festményekkel — ez a darabból áradt felénk. Szóval nem a pozsonyi P. O. Hviezdoslav Színházban éreztük magunkat. Ott a színházban egy kissé kellemetlen, de a végén mégis úgy-ahogy sikerült esetet is át kellett élnünk. Az utazás fáradalmaitól és a vendéglátók gyors döntésétől függött bizonyára, hogy a színészek felköszöntésérőí megfeledkeztünk, pedig előadás közben vezetőnk bejelentette a színház főnökségének, hogy hét csehszlovák újságíró is van a nézőtéren. És az előadás befejezése után rángatődzó arcizmokkal s egyetlen szál virág nélkül ott vártuk a minden elismerést megérdemlő színészeket. Azt hiszem, nem csupán a magam nevében mondom — jobban égett az arcunk, mintha erős paprikával dörzsöltük volna be. S mikor a kisajtóban megjelentek a szereplők, talán egy hang nem jött volna a torkunkra, ha... Az igazgató vette át a szót, bemutatott bennünket,- majd a fáradtan is mosolygó színészeket. Ezzel még olajat öntött szégyenünk tüzére. S aztán, mint borult égből a napfény, jött a megváltás. Az igazgató — idősebb bácsi — így folytatta: — Most pedig fogadjátok csehszlovák barátaink ajándékát, e kedves virágcsokrokat — se pillanatban, hogy mi is észrevegyük, a hátunk mögött lévő asztalra mutatott. Nem tudom, ki mennyire bírja az érzékeny pillanatokat, de én bizony erősen viaskodtam a szemgödrömmel. Csak az igazgató pohárköszöntője mentett meg attól, hogy nem eredtek meg a könnycsatornáim. A vendégszeretettel kapcsolatosan még azzal a vallomással is tartozom, hogy fogadé-* sunkra az aránylag szolid re« pülőtéren még a televízió munkatársai is megjelentek. Aznap este a tévében, másnap a Szovjetszkája Kubányban láthattuk magunkat. Meg is kérdeztük a tartomány központi lapjának szerkesztőjétől, miért ez a nagy felhajtás. — Nem felhajtás az — mondotta a városi pártbizottság képviselője — hanem (itt kereste a szavakat, majd folytatta) úgy érezzük, hogy barátokat üdvözlünk. Nálunk nem olyan gyakori a vendég, mint Moszkvában. Krasznodar — Kubány szíve nem világváros. Idegenforgalmáról sem tartják számon. Nem is tarthatják, tengerparti városaival (Szocsival meg a többivel) szépségben nem versenyezhet ez a pusztán épült helység. De nem is a szépség, nem a műemlék gazdagsága jellemzi, hanem az az alkotó buzogás, amely ott érződik a fejlődő városban. Nem véletlen, hogy a fiatalok oly távoli vidékekről Is szíves-örömest látogatják a város iskoláit. HARASZTI GYULA
