Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-15 / 28. szám

új ifjúság 9

Armando

Lópaz

Salinas:

BUKÁS

PETROVÁCZ ISTVÁN v.rsei

Napraforgó

Az emberek az utcán éltek. Az asszonyok az ajtóban beszélgettek és pusmogtak. Hulladék után szimatoló kutyák kószáltak az egész környéken. Csontra fogyott, piszkos, elgyengült kutyák. Nem telt tőlük több, csak ugattak, amíg a bordáik közé vágott kő meg nem futamltotta őket.

A negyed lakói majdnem mind andalúzok voltak, Jaenből vagy Almeriából való emberek. De akadtak közöttük murcla- iak, soriai cangarrachék és madridiak is. Villany és viz nélküli házakban éltek itt a külvárosban. Többnyire falusiak voltak, akik munkát és reményt keresni jöttek Madridba. De itt is csak tengődtek egyik napról a másikra, baj és nyomorúság között. A lányokra a bordély várt, a férfiak számára itt-ott került valami munka a gyárakban és építőtelkeken, hogy megkeressék a napszámot.

Juan Esteve a feleségével és két gyermekével lakott itt. Juan sovány, átlagtermetű ember volt. Egy-egy nyáfi este, amikor hazatért a munkából, kiült levegőzni barakkja ajtajába, és időtöltésül arrafelé bámult, ahol véget ért a negyed és kezdődött a város. Tágra nyílt szemmel, csodálattal nézte a várost, akárcsak egy gyermek. Madrid. Vízzel és villanynyal ellátott házak, egyenes utcák.

Olykor-olykor Juan mesélni kezdett. Szereti magát gyerekekkel körülvenni, akik tátott szájjal hallgatják. Természetesen háborús történeteket mesél.

— Én a lovasságnál szolgáltam. A Guadalajaránál voltam, mikor úgy megszalasztottuk a fasisztákat... Ott voltam az Ebronál is.

Azután besötétedett, és a negyedben kigyűltak a lámpák. A Manzanares partján prostituáltak sétálgattak, szemérmetlen mozdulatokkal kínálgatva árujukat. A Jaim el Conquista- dot utcai gyerekek sötétedéskor elmentek salátát lopni a gátak tájékára, és leszólítani a lányokat, akiket mind név szerint ismertek.

Juan egy építkezési vállalatnál dolgozott és folyton panaszkodott a munkájára.

— Mit képzeltek? Kutyának való élet a miénk. Házat építünk a pénzeszsákoknak, de nekünk itt kell laknunk ebben a ganéj negyedben.

— Nem bírom már — mondta más alkalommal. — Mihelyt összeszedtem ötezer durót, nyitok egy suszterműhelyt. Mert mesterségemre suszter vagyok. Senki sem tud olyan féltalpat felverni, és úgy kidolgozni, a bőrt, mint én.

Szaporábban taposta a pedált, és a negyed első házainál megindította a motort. Jókedvűen pillantott az egymás he- gyén-hátán épült viskók felé, ahol néhány kölyök két kutya párosodását nézte. A kölykök kacagtak és trágár szavakat kiabáltak, végül kövekkel elkergették a kutyákat.

Mielőtt hazament volna, Juan megállt a kocsmánál. Kis csoport férfi csépelte a szót egy asztal körül. Fehér bort ittak üvegből, amelynek dugóját nádszállal szúrták át.

— Stramm motoretta! — mondták.

— Legjobb benne a motor: négyütemű Mösquito.

Emilio úr, a rendőr, odalépett.

— Szép pénzedbe kerülhetett — jegyezte meg.

— Meghiszem azt!

Némi Irigységgel bámulták mindannyian a motort, a csillogó lakkozást.

— Talán engedély kell hozzá. Ha akarod, én... , •

Juan Emilio úrra pillantott. A rendőr kerek képére. „Potyaleső", gondolta. A rendőrök úgy hemzsegtek a negyedben, mint ágyban a poloskák. Ismerték a prostituáltakat, és utánuk kosiattak. Barátságban voltak a zsebmetszőkkel, csavargókkal, koldusokkal Is hamiskártyásokkal. Az emberek gyűlölték őket, mert állandóan arra lestek, hogy megbírságoljanak valakit, vagy bort-sört potyázzanak a környékbeli kocsmákban.

— Nem kell engedély — mondta nyersen, de nyomban meg Is bánta, látva a rendőr arcváltozását. A külvárosban az emberek még vörösekre és nemzetiekre oszlottak.

— De azért igyon valamit, fizetem.

Mindnyájan ittak, aztán felült a motorjára. Lassan hajtott, közben tovább beszélt.

— Négyütemű, keveset fogyaszt, és nem kell hozzá jogosítvány.

Juan dagadozott a büszkeségtől: a negyed egyetlen jármüve az övé. És kőműves, nem napszámos, hat durót keres naponta.

— Részletekben fizetem. Egy évig heti húsz durót vonnak le, aztán csak tizet. Három év alatt az enyém lesz.

Egész tömeggel érkezett a barakkhoz. Ana Maria és a kislány az ajtó előtt várták. Az ajtófélfának támasztotta a kerékpárt.

— No, hogy tetszik, Ana?

Az asszony vállat vont.

— Hol a fiam?

— Fürödni ment • folyóra.

— Küldj érte.

Az ajtón keresztül nyomorúságos odú látszott, két vetet- len ággyal és a padlón matráccal, A falakon vlzfoltok. Egyik sarokban féllábú baba.

— Látod. Pedro, hogy megyek előre? Mondtam én neked, hogy Madridban könyökkel kell utat törni. Nézz meg engem. Csak két éve vagyok itt, és már házam és motorettám van.

Juan felesége nem volt túlságosan oda a motorettáért. A- lapjában mégis tetszett neki a dolog: férje Igazi férfi.

— Nem nagyon szeretem az ilyen tragacsokat, egész áldott nap izgulok majd érted...

— Nincs mért félned...

— Az árus azt mondja, az újság mindennap tele van szerencsétlenséggel... Annyi mindent vehettél volna! Az ilyen tragacs nem szegény embernek való. Az egyetlen jó benne, hogy zálogba lehet csapni.

— Ti, asszonyok, buták vagytok ehhez. Majd meglátod, a- mikor vasárnap kiviszlek a zöldbe, akkor megmondod, hogy vélekedsz róla.

Juan jobb karjával átfogta az asszony derekát. Erősnek és tettre késznek érezte magát. Ana Maria a férjéhez simult.

— Gyerünk, hozz egy kis bort, erre inni kell.

Csendben ittak. A mécsek pislogtak. Az utca megtelt zajjal és beszélgetéssel. A mezítlábas gyerekek, akik a nap folyamán alamizsna után jártak,'estefelé a kocsmák ajtajában verődtek össze, hogy hallgassák a férfiak beszédjét. A negyed égboltján kigyúlt egy csillag.

Mihelyt összegyűjtöttem ötezer durót, megnyitom a suszterműhelyt. De egyedül, saját szakállamra. Ne legyen senki a lábam alatt. És senki ne parancsolgasson nekem. 4

— Nem vagy eszednél. >

— Nem vagyok eszemnél? Most kőműves vagyok, igaz. Do tudom, mit akarok, és ritka az ilyen munkás, ötezer duróra van szükségem, és meglesz, bármilyen áron.

Pedro úr cigarettát sodort.

— Munkával ugyan nem szerzel ötezer durót. Ebben az országban csak 8 politikusok és a gazemberek keresnek. A rendes emberek éhen halnak, vagy berúgnak a kocsmában, hogy ne vigye őket sírba a düh.

Juan elengedte a feleségét. Szeme lobogott, és a keze remegett, amikor bort töltött a poharába.

— Majd meglátod, Pedro. Mind meglátjátok. Néhány garast összekaparni nem vicc; az egész negyed meglátja majd, képes vagyak-e komoly pénzt összehozni. Egyedül fogok dolgozni. Életrevaló ember' megél a jég hátán is. Nézzétek csak az unokaöcsémet: azzal kezdte, hogy szövettel házalt, most pedig saját üzlete van Ön többre viszem, megtollasodok, a feleségemnek háza lesz és ruhája, amiben kimehessen: a gyerekeim fskoléba járnak majd... Beszéljetek, amit akartok, aki dolgozik, előre jut, akár itt, akár Limában, ön mondom nektek.

A csoportból valaki a barakk oldalának támaszkodott, a'fe- tán húzott egyet az üvegből.

— Nem, nem úgy áll a dolog, ahogy te mondod. Ön jó néhány éve lakom Madridban, és lám, éppolyan szegény vagyok, mint amikor idejöttem. Nincs házam, és üres a hasam. Már- már fix állást kaptam, amikor kitört a sztrájk. Hány olyan munkást ismersz, ak! pénzt gyűjtött? Össze kell fogni mindnyájunknak, ha valamit el akarunk érni. Még így is...

— összefogni? Nem hiszek én az összefogásban. Dolgozzon Csak mindenki a maga szakállára. Minden egyéb locsogás, ló- ditás.

— Ügy beszélsz, mintha milliomos volnál, vagy éppen Álba herceg.

Juan szónokias biztonsággal beszélt.

— Nem vagyok milliomos, de majd meglátjátok, ha megnyitom a susztermühelyt. Az Igazság az, hogy nincs bennetek lendület. Ezért mindig földhözragadt szegények maradtok.

— Igaz, vagy nem igaz, hogy ha összefogunk, ha együtt harcolunk, közelebb hozzuk a napot, amikor vége lesz a kiszipolyozásnak!

— Lehetséges — felelte Juan.

— Nem lehetséges, ez a színtiszta igazság.

— ön szabad ember vagyok, nem szeretek beállni a csordába.

— Ügy beszélsz, mint a tőkések.

— Ti pedig, mint hlgvelejüek. No és Pedro, te ugyan mit

csinálsz?

— Jobb híján újságot árulok. Pocsék munka, de szűkösen megkeresem vele a kenyeremet.

— És még?.

— Semmit, de ez nem ok arra, hogy ne nézzünk szembe a dolgokkal.

Mindnyájan hallgattak, és itták a bort. Kiáltásokat, káromkodást lehetett hallani, valaki veszekedett a kocsmában. A negyedben mindig kész volt veszekedni valaki.

Megjött Juan fia, és tapogatni kezdte a motórettát. Félig kopasz, lanaléta fiú volt A cipője csupa sár.

— Legalább ötven óránként.

— Embert akarok faragni belőle, keresni fogok, és elvégeztetem vele az egyetemet. Tetszik, fiam? Négy ütem és két sebesség.

— Igen, apám.

— Lenni kell valakinek, nem senkinek maradni. Nekem van egy tragacsom, hát nektek mitek van?

— Te és a fiad akkor lesztek valakik, mikor mind azok leszünk.

— Tedd a füstre az összefogásodat...

Pedro nevetett, hogy ne ellenkezzék Jüannal. Ingyen ivott, és ez többet ért, semhogy kockára tegye egy üres vitáért.

A fiú mintha nem hallotta volna, a nyerget simogatta. Ana Maria újratöltette az üveget, hogy a férfiak igyanak.

—Most megmutatom, milyen remekül megy.

Az asszony férjére pillantott.

— Vigyázz.

— Jő, jő. Vigyázok. — Juan türelmetlen lett.

Berúgta és elindult. A motor ropogása betöltötte az utcát, és a fényszóró megvilágított a nyomorúságos világot.

— Igazán szép — szólt valaki a csoportból.

A hangok elhallgattak, s a motoretta elrobogott Madrid felé. Juan hátrafordította fejét: a negyed már-már szerte- foszló árnyékként maradt mögötte. Büszkén elmosolyodott, a motor vidáman duruzsolt. A város melegnek és elevennek látszott, a hold beezüstözte az épületeket. Azoknak az utcáknak a lámpái felé tartott, ahol véget ért a negyed, a híd hideg fényű lámpái felé. Az út szélén a szemét- és hulladékgúlák mintha láthatatlanná váltak volna. Tovább robogott, mindig csak előre tekintve, nem tudott másfelé nézni. A motoretta szél sodorta madárként hasította az éjszakát. Madrid, Madrid. A híd lámpái alatt gépkocsik suhantak el. Csak robogott, nem törődött semmivel. Egyedül a szélről kellett tudomást vennie. A gépkocsik felbukkantak előtte és fény- Feltápászkodott. Szája tele volt földdel. Kiköpte, és keskeny csíkban vér szivárgott le ajkán, kévével árasztották el. Megvakult

A motoretta. Első gondolata a motoretta volt. Az első kerék még forgott, a váz megrepedt. Az elnémult, törött motorból kifolyt az olaj. Értetlenül bámulta. Mikor lehajolt, a keze csupa zsír lett, Keze fejével letörölte a vért. Üggyel- bajjal hátára vette a tönkrement motorettát. És lassú léptekkel, háttal a városnak, Juan visszatért a negyedbe.

A ház ajtajában várták a szomszédok. Pedro ránézett. Felesége a kislánnyal sírni kezdett. A fiú egy szót sem szólt. Juan a barakk sötétjébe rejtette tekintetét.

Csak egyet kívánt: hogy ne beszéljenek, ne sajnálják. Szeretett volna szétütni közöttük,

Pedro ismét ránézett, és fatalista mozdulattal vállat vont.

— Igazán szép volt — mondta valaki.

‘Juan bement a barakkba, és a hátára vetette magát a matracon. A gyerekek és a felesége az ajtóból nézték.

— Igazán szép volt — ismételte az előbbi hang.

A barakk ablakán beragyogott a negyed csillaga. Egy kutya felugatott, aztán elhallgatott.

A kertek alja a tópartig ér.

Az éjszakában reszket a csikorgó decembervégi szélben pár meredt verébkfvájta száraz napraforgó.

De éjfél után ha elhal a szél s a felhőpaplan lecsúszik a holdról pucér teste csillan a tó vizén — a napraforgó mind utána fordul.

November

Az Istállóban szénaillat, pára s a frissen fejt tej jószaga lebeg.

Pislog a mécs. Elalszik nemsokára. Relopakodnak és a gerendára hasalnak a pondfellegek.

A jászolban zizeg a hitvány széna.

A homályos sarokban, a helyén mozdulatlan áll, mint egy komor, néma visszafelejtett ősvilági rém a sovány igástehén.

Az udvaron didereg a diófa.

Vinnyog a szélben a meztelen ág.

A must átváltozik ecetes borra, s a hideg éjben, mint az ember orra pirosodnak a paprikák.

Ég és föld között

Az űrhajók és kozmikus rakéták fantasztikus korát megértem, lesve csodát, kuporogtam a földön

vagy csúsztam térden.

Mily ellentét! Az Ürhájók elérik

a csillagokat, tőlünk milliárdnyi fényévre. S itt az ember most tanul csal; botolva járni.

A bolygó-agy egyszerre mér hőt, évet, fényt, távolságot. Számol és határoz. Alkotója ezer év óta próbál felnőni önmagához.

A világűr mind távolibb zugából jön üzenet. Benépesül az égbolt, mint jó térkép utakkal, pihenőkkel.

S földünk csupa fehér folt.

Técelódések, bajok, csalódások, árulások világomat ökölnyl bolygóvá zsugorították. S hiába igyekeztem kitörni.

Körülöttem égbe szöknek a csúcsok, s szakadékká mélyül a kétség bennem. — Lázadásom nem érhet türelemmé! Emberebb embernek kell lennem!

Tudom, létem, mint minden a világon törvények-szabta pályához kötött.

A kérdés csupán: melyik régióban ég s föld között?

i ■