Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
r Ha gyermeket gyógyítasz, úgy gyógyítsd, mintha a sajátod Zórcplr Frrcél-wst lenne. Ez a parafrázis, ha ér- *-acseK CrZSeoet vényes orvosok számára, úgy ------------------------------kell, hogy kétszeresen érvényes legyen olyan gyermekek nevelésében, akiknek már 12- 13 éves korukban bilincsben volt a kezük és akiket nagyon sokan csak „szegénykéknek" neveznek. Igen, róluk lesz szó riportunkban, mert amióta a család a társadalom legkisebb alkotóeleme, nagyobb vagy kisebb mértékben, de mindig a- kadtak olyan egyének, akik valahogy nem tudtak megférni a társadalommal, vagy egyáltalán nem tudtak abban élni. Ez okozta a családok stabilitásának felbomlását, szétesését, a- mit persze mindig a gyerekek sínylették meg. Bíróságaink évente körülbelül húszezer esetben hoznak ítéletet a köztársaság nevében. De míg a felnőttek — 18 évtől felfelé — kriminalitása évente alig tér el a sok évi átlagtól, addig a fiatalkorú és kiskorú bűnözők száma emelkedő irányzatú. 1961-ben az elítéltek száma 19 859 volt. Ebből fiatalkorú 955, kiskorú 48. 1968-ban bíróságaink már 1548 esetben mondtak ítéletet fiatalkorúak és 234 esetben kiskorúak felett. A 234 között valahol ott van Péter is, mondjuk a 197/68 szám alatt. Ez már második „konfliktusa" a bírósággal, de nem az utolsó, mert 1969-ben a nyitrai járásbíróság ismét ítélkezett a még mindig kiskorú fiú felett... Péter egy, a nyolcvan 12-15 éves fiú közül, akik a féli javítóintézetben (Domov tazko vychovatel'nej mládeze) élnek. A nyolcvan fiatallal 36 alkalmazott foglalkozik, tehát csaknem minden második növendékre egy tanító, nevelő, stb. jut. Az ide került „gyerekek" már ismerik a bírósági tárgyalások reguláját, a gumibot csat- tanását, ezermesterek a zárak felnyitásában, kivétel nélkül is- kolakerülők, dohányoznak és,.. tökéletes szeretők. Többségüknek nem is nevelésre, inkább átnevelésre van szüksége. Kezdve a .rendszeres, tisztálkodás tőt, a rendes hészedmódíg? viselkedésig, mint az újszülöttnél, mindent élőiről kell kezdeni. Az intézet mellett egy kilencéves alapiskola működik, melyben az AKI tanrendje szerint tanulnak a diákok, ugyanolyan tankönyvekből és ugyanolyan sokat. Persze nagy eredménynek könyvelhető el a tanítók részérői, ha sikerül legalább egy diák érdeklődését felkelteni valamely tantárgy iránt. Mert mindent szívesebben csinálnak a tanulásnál... Sok múlik a tanítón is. Milyen módszerrel kelti fel a gyerek érdeklődését valami iránt? Tökéletesen megérti-e a gyerek minden baját és mindennél fontosabb az úgynevezett első találkozás, az első benyomás a gyerekre. Ilyen iskolában sokkal nehezebb a tanítók feladata, mint az egyszerű iskolában. Nemcsak speciális pedagógiai módszerekkel, de mindenekelőtt a gyermekek iránti szeretettel, türelemmel, és nem utolsó sorban szabad idővel kell rendelkezniük. A gyerekek nagy része kapcsolatot tart fenn szüleivel, levelezés vagy személyes látogatások útján. Hogy az utóbbi milyen veszélyes az intézetre nézve, legjobban szemlélteti a tavalyi karácsonyi szünidő, a- mikor az 53 szülői látogatásra hazaengedett fiúból, hat nem tért vissza. És ez még nem is a legrosszabb, mert a személyes találkozások után szinte napirenden vannak a szökési kísérletek az otthonból. Két évvel ezelőtt hat fiú hatvannégyszer kísérelt meg szökést az intézetből... A szökés módszereiben fantáziájuk nem ismer határt. Leugrani az első emeleti ablakból, számukra a legkevesebb. Közkívánatra bármikor megteszik... A szülőket — ha egyáltalán sikerül őket felkutatni — azzal „büntetik", hogy havonta kötelesek a bírósági tárgyaláson megállapított pénzösszeget az otthonnak megfizetni. A Horváth Rezső A féli javítóintézet épülete gyermekpótlékot szintén az intézet kapja. Hogy mennyire nem érdekli a szülőket gyermekük helyzete, mutatja az is, hogy a legalacsonyabb „taxát“, körülbelül 30 koronát, sokszor még bírósági felszólításra sem fizetik meg. A növendék mégis akkor jelenti a legnagyobb gondot, a- mikor betölti 15. életévét. Hova tovább? Sok ilyen fiatal alig végzi el a IV.-V. osztályt. Azt is katasztrofális eredménnyel. A diákok 50 százaléka munkaviszonyba lép, a többiek tanonciskolába és csak elenyésző százalékuk jelentkezik középiskolai tanulmányra. A tét magas itt is, ott is, mert mindkét e- setben tulajdonképpen a féli ■tekfobi fanftólí’ nevelői nak. A gyerek vagy megkedveli a rendes emberek életmódját, vagy már az első alkalomkor megszökik cimboráihoz, vagy csatlakozik az övéhez hasonló életmódot folytató szülőkhöz. De térjünk vissza Péterhez. Az igazgató egy jól megtermett fiút tessékel be az ajtón. Egyszerű, de tiszta ruhában, megmosakodva, megfésülköd- ve. — Péter növendékünk, mutatja be az igazgató és a fotelra mutat — ülj le! A fiú láthatólag ideges. Leül és lehajtja a fejét. Az igazgató bizonyára nem mondta meg neki, miért keresi ez a két idegen ember. Vajon kik lehetnek? Mit akarnak? Ez a tizenötéves legényke ugyanis már „testközelből" ismeri a kézbilincset, kihallgatást, nyomozókat és a kihallgatási jegyzőkönyvet. A bemutatkozás után kicsit megnyugszik, de látni, nincs nagyon ínyére a beszélgetés. Az igazgató, kötelességeire hivatkozva, diszkréten magunkra hagy. — Mióta vagy az intézetben? — próbáljuk megteremteni a kapcsolatot. — Öt éve — válaszolja anélkül, hogy felnézne. — öt éve? Hiszen akkor még tizenegy éves sem voltál, amikor intézetbe kerültél. Hát mit követhet el egy tízéves gyerek, hogy ide kerül? — Nem csináltam semmit, én nem tudom, miért adtak intézetbe. Az anyám egy napon megfogott és elvitt az intézetbe és otthagyott — mondja kissé akadozva, miközben a tér— Nem tudom. Azt sem tudtam, hogy ott vannak. Amikor behoztak, négy évig nem voltam otthon és nem is látogatott meg senki. Csak amikor először haza engedtek, tudtam meg, hogy ők is intézetben vannak. — Nem is írtak neked a négy év alatt? — Nem. Apjára tereljük a szót. Péter hétéves volt, amikor apja meghalt. — Szeretted apádat? — Igen. Nagyon jó ember ■ ■ dén nyugvó kezét tördeli idegesen. Persze a bírósági iratok mást mondanak. Péter özvegy édesanyja nem bírt a fiúval. „Nem volt képes ellátni nevelői feladatát“ így hangzik ez hivatalos nyelven. Ezért a bírósághoz fordult segítségért. A bíróság a tényállás kivizsgálása után elrendelte az intézeti nevelést. — Vannak testvéreid? — szőjük tovább a beszélgetés fonalát. — Négyen vagyunk. Egy bátyám van és két öcsém. A bátyám dolgozik, a két öcsém o- lyan intézetben van mint én. — És az öcséidet miért adták intézetbe? volt. Egy kicsit ivott, de azért szerettem. — Most csendül fel hangjában először valami melegség. — És anyádat? — Hát azt is. Talán. Nem tudom. Olyan hosszú ideig nem láttam és ő adott intézetbe. A- mikor először mentem haza, nem tudtam, magázzam-e vagy tegezzem. Mit érezhet az anyja iránt ez a fiú. Kilenc-tíz éves korában bizonyára nem tudta kellően megítélni anyja helyzetét, aki férje halála után itt maradt e- gyedül négy gyerekkel. A mindennapi kenyérért folytatott küzdelem, öt ember ruházása, etetése, bizonyára annyira igénybe vette az asszonyt, hogy a gyerekek nevelésére nem nagyon juthatott ideje. A négy gyerekből három nevelő- intézetbe került. De Péter nemsokára tizenhat éves lesz. Vajon tudja-e majd most helyesen értékelni az é- desanya helyzetét. Félő, hogy nem. Egyelőre csak azt látja, anyja küldte intézetbe. Pedig szellemileg nincs baj Péterrel. Az itteni mércével mérve, egészen jó tanuló és a kilencedik évfolyamot végzi. Kényesebb területre tereljük a szót. — Te több mint négy évig egy másik intézetben voltál. Most pedig itt vagy. Hát ez hogyan történt? Ebben az intézetben ugyanis szigorított rendszabályok vannak. Ide csak komolyabb társadalom elleni tettek elkövetése juttatja a fiatalkorúakat. Hallgatást, vagy legjobb e- setben köntörfalazást vártunk. De valami más történik. Péter felegyenesedik. Egy pillanat alatt lehullik róla az idegesség. Folyékonyan, majdhogy nem öntelten beszél. — Tudják, az úgy volt. Szabadságot kaptam és hazamentem. De visszajönni az intézetbe már . nem nagyon aka- ródzott. Az anyám csak mondta, hogy menjek, de én nem mentem. Azután összevesztem vele. Elmentem hazulról. A városban három férfival ismerkedtem meg. Felnőttek voltak. Előbb egy szobában laktunk, később sátorozni mentünk a folyóhoz. Ott jó volt. Két nő is hozzánk szegődött. Egy tizennyolc éves lány és egy huszon- kétéves asszony, aki elhagyta az urát és gyerekét. Jó volt. Ettünk, ittunk és nőnk is volt. — És mondd, te is, neked is volt dolgod a nőkkel? — Természetesen — vágja oda büszkén, — de ez már nem az első eset volt. Már azelőtt is volt lányokkal dolgom. — No de ti négyen voltatok és a nők csak ketten? — Hát számít az? Hol az egyik, hol a másik ment be a sátorba — beszédén érezni, mennyire élvezi „hőstettét“, — no azután elfogyott az ennivalónk meg a cigarettánk. A nőket elküldtük és elmentünk szerezni valamit. A városban injtetrtttmVegy átrtfft, kihajtottunk egy faluba. Én a kocsiban maradtam és futtattam a motort, hogy ne tehessen semmit hallani, a többiek ezalatt feltörtek egy trafikot. Megraktuk magunkat cigarettával, csak a jobbik fajtáját vittük el, no és a pénzt ami ott volt. Azután tovább mentünk. Az autót az út szélén hagytuk. Ennivalót is így szereztünk magunknak. Nappal erdőkben a- ludtunk, néha jól berúgtunk, azután este beültünk egy kocsiba és valamelyik faluban betörtünk. Ügy fogtak el, hogy egyszer autót akartunk stoppolni és pechünkre egy rendőrautót állítottunk meg. Minket kerestek. A rendőrök kiugrottak az autóból. Én futni akartam, de kaptam egyet a gumibottal és galléron ragadtak. A kezemre bilincset tettek és bevittek a rendőrségre. Hát igy kerültem ide. Minden gátlás nélkül, szinte büszkén mondta el bűnlajstro- mát: hat trafik, négy élelmiszerbolt, két víkendház, három személygépkocsi, egy teherautó és két autóbusz. Tizenöt éves, mi lesz belőle? — A kilencedik után inas a- karok lenni. Valami olyat csinálni, ami a villanyai összefügg — Lesz kitartásod, végigcsinálni három évi inasságot? Vállrándítás. Vajon milyen irányt vesz ennek az embernek az életpályája? Ki tudhatja! Az emberi lélek kifürkészhetetlen. A féli nevelőintézet és iskola az élet iskolájának utolsó, végső figyelmeztetése Péter és a többiek életében. Aki itt is megbukik, elveszítette élete perspektíváját... (Befejezés a következő számunkban) Baráti kézfogások Tavasz óta jártam a bútorüzleteket, sorra molesztáltam eladókat, al- és jó- raktárosokat, de azt amit kerestem, mindmáig sem kaptam meg. Pedig hányszor gyújtották jel bennem a reményt. A nyár derekán már nem hittem nekik. Kerestem a megoldást, míg végül is a barátom, őszintén, három konyak jejében elárult egy titkot, amelynek alkalmazása szerinte mindenkin ■ segít. Nyomassak névjegykártyát — tanácsolta. Magabiztosan bemegyek majd a bútorüzletbe, érdeklődöm, ók ígérnek, aztán előhúzom a névjegykártyát, átadom vezetőnek, eladónak, azzal a kísérő szöveggel, hogy hívjanak majd jel telefonon, ha a keresett áru megérkezik. Eleinte nevettem az ötleten, aztán mégis rászántam magam, nyomattam néhány tucatnyit... aztán vártam türelmesen. Nyár óta vártam — tegnapigTegnap bementem a legelső üzletbe, s láttam, hogy ott díszeleg a keresett bútordarab, rajta cédula, amit meg se néztem, biztos voltam benne, hogy mi áll rajta. A nevem, és az, hogy el ' van adva, ne kérjék a vásárlók, mert az már a tulajdonom. Nem ez állt rajta Más név, ami azt jelezte, hogy a más tulajdona. Aztán előhúztam egy százast, összehajtogattam és kezetráztam az illetővel, persze megígértem, ha sikerül az üzlet, még egyszer kezetrázunk majd. Gondolom, ez senkinek sem tűnik fel, hiszen a kézfogás érkezéskor és távozáskor jogos, sőt kötelező illemszabály. Azt mondta jöjjek vissza délután. Délután visszamentem, még egyszer kezetráz- tunk, s nincs már többé gondom arra a bútordarabra. Aztán a szállítómunkásokkal is kezetráztam. Ne mondják, hogy még egy kézfogást is sajnálok tőlük. Sós kegyetlenség Tavaly már jóval karácsony előtt kénytelen voltam melegebb, jobban mondva magasabb szárú cipót venni magamnak, akkora volt a locs-pocs az utcán. A tél derekán már a második, á kilencven koronával drágább cipót is meg kellett vennem, mért azzal az elsővel bizony póruljártam. Gondoltam, a drágább majd tartósabb lesz. Lehet hogy az is volt, csak a tél második jelében még nagyobb adagokban, szinte megállás nélkül szórták a „hóoivasz- tó" sót a pozsonyi utcákra. Én meg büszkén, öntudatosan gázoltam új lábbelimben. amelyet egynapos viselés után már zebrabőrnek nézték, mert a locs-pocsból felszívódott só szép, szabályos, fehér, eltüntethetetlen csíkokban kiütött rajta. Mikor ezeket a sorokat írom, még csak november vége felé járunk. Reggel van, felébredek, kinézek az ablakon. fehérek a háztetők és puha lóttyöt fröcskölnek az autók az utcán, feketét mint a föld. Sebaj, gondolom magamban s előkeresem a kilencven koronával drágább téli cipót. Megtalálom, és megrémülök. Amint a kezembe veszem, egész szélességében, gusztusos serce- néssel végighasad a lábbeli feje. „Lengébb“ cipőben kényszerültem hát ma az utcára s behunytam a szemem, hogy ne lássam, megint sózzák az utat. Azt hittem, ha nem nézek oda, az majd segít. Délután lábbelit kerestem, legalább kilencven koronával ismét drágábbat, de nem találtam megfelelőt az üzletekben. Sebaj, majd csak lesz még nyár is.
