Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-12-16 / 50-51. szám
dl W'M 5 EGY LÁNY „Talán eltűnők hirtelen akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem amiről számot kéne adnom. Ifjúságom e zöld vadon, szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom a száraz ágak, hogy zörögnek.“ Ez történt Bagotán a vasúti soron csaknem minden ház új. A legöregebb sem áll több mint tiz éve. A szélső házban Laczáék laknak. Az apa az ógyallai AKI igazgatóhelyettese. Egy lánya van, a hatéves Nőri- ka és volt még egy, a tizenhatéves Pöntyike. Mindenki csak így becézte... A vasút menti ház kis szobája fehérre meszelt. Az ablak előtt íróasztal, fiókjai tele levelekkel, ceruzákkal, fényképekkel, képeslapokkal. A könyvszekrényben József Attila verses kötetei, Jókai Mór, Mórics Zsigmond regényei. A szekrény melletti sarokban iskolatáska, benne az ógyallai Általános Műveltséget nyújtó Középtöki órarendjének megfelelő könyvek. De még csak szerda este van és a könyvek gazdája pizsamában ül a televízió előtt, szórakozik a műsoron, almát eszik és tele szájjal magyarázza a későn jövő édesanyjának a film eddigi történetét. Az adás után még előkészíti iskolaruháját, megfésülködik — hajára különös gondot fordított mindig — és aludni megy a fehérre meszelt kis szobába. Csütörtökön reggel apuék korábban kelnek, mert ógyallára mennek kabátot vásárolni. — Apuka, hideg van kint, olyan jó lenne, ha már autóval mehetnénk reggelenként mind a négyen... — Pöntyikém, tudod, hogy ez nem olyan egyszerű, de valamelyik nap majd bemegyek Komáromba és ha lehet, intézkedem... — Jaj, de jó lesz! és mikor kapjuk meg a kocsit? — Ügy januárra... Laczáék ugyanis már régen várnak kocsira, de amikor rájuk került a sor, MB r eanes helyett, inloábbi.Wart-- burgot szerettek volna. Arra viszont ismét vámok kellett. — Pöntyikém, aztán ne felejtsd el bezárni az ajtót. És máris indulnak. A nagylány még reggelizik. Pástétomot ken a kenyérre és arra gondol, hogyan sikerül majd a délutáni ünnepi műsor. Lassan öltözködik, van még ideje bőven. Kipróbálja, valóban bezárta-e az ajtót, közben dudo- rászik és látja, hogy a házuktól húsz-harminc méternyire lévő vágányokon mozdony áll egy vasúti kocsival.. A mozdonyban, né, az utcánkbeli szabó bácsi... Felszalad a vasúti töltésre és megáll a villanyvezeték oszlopnál. Érsekújvárból éppen most érkezik a személyvonat. Hogy tele van! Dehát istenem. Átszaladna a vágányokon, de közben nem veszi észre, hogy az eddig álló mozdony meglökte a vasúti kocsit... Mennyi zaj volt eddig és most egyszerre milyen nagy a csend. Csak valahol mesz- sze zongorázik valaki a vadonatúj fekete zongorán. Aztán ez is elhal, megszűnik a tizenhat év minden zaja; gondtalansága, büszkesége. boldogsága, örömei, reményei - fiatalsága. Megmarad a fehérre meszelt szoba, a magnötekercsek, a fekete zongora, József Attila összes versei és az iskolatáska, amelyet a vasúttól már nem a gazdája hoz haza. „Sroktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz — ide seregük, ami tova tűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.“ Miért? Baleset. Áldozata egy tizenhatéves lányA kérdésre, amelyet ilyen esetekben rendszerint felteszünk, ki okozta a balesetet, körülményes a válasz. A bagotaiak már évtizedek óta álmodnak egy szép útról, amely összekötné a falut Ögyallával. Az illetékesek már évekkel ezelőtt megtették az első lépéseket egy ilyen út felépítésére: kisajátították már a területét a lakosság kertjeiből Az út azóta szépen épül — csak nem Bagota és Ögyalla között. Mégis Merre közlekedik a bagotaiak 60 százaléka — ugyanis ennyien dolgoznak a falun kívül — Ógyallára, illetve a vasútállomásra. 1. A Komárom—Érsekújvár-! főúton, ahol nincs járda gyalogjárók számára, tehát a baleset eshetősége még nagyobb, mint 2. a vasút melletti járdán. És amióta felépült a sörgyár, inkább a vágányok között közlekednek. Hogy mindkét mód mennyi veszéllyel jár, azt mutatja az utóbbi évek baleset mérlege: pár évvel ezelőtt a vágányokon egy bagotai tanítónő halt meg. A baleset után az emberek pár napig óvatosan jártak a vasút mellett. Pöntyike halála után még csak ennyire sem féltették életüket. Vásárra vitték, mint jó portékát szokás. Sőt, a mozdonyvezetőt és a tolatót — akik Pöntyike szülei szemében sohasem érik el a „jóbarát“ jelzőt - a sörgyár már másnap ugyanazzal a munkával bízta meg, mint november 6- kán. Tolattak, mintegy elrettentéseként az arra járóknak De fütyülni, már úgy fütyültek, hogy Laczáék szive bele is hasadhatott... De ugyanúgy akár tíz ilyen vonatszerelvény is ott lehetett volna. Az emberek megtalálták volna a módját, akár egy lábbal a vágányok között is, de valahogy eljussanak az állomásra vagy őgyallára. Ez már igy van. Miért? Egyszerűen azért, mert arra sokkal közelebb mint a főúton, ami amúgy- is veszélyesebb. A baleset Pöntyike szüleiben még évek múltán is élni fog. Mintegy mementó- ként Lesz, ami majd emlékeztet* őket oly nagyon szeretett lányukra. Hetente érkeznek az azbukával irt levelek Lacza Erzsiké nevére. Bennük a kérdés: Miért nem válaszol? Az ablakon át látják az oszlopot, amelynél véget ért egy tizenhatéves életpálya. Minden, minden csak reá emlékeztet. Sajnos, csak őket. A bagotaiak már a baleset másnapján „járták" a vágányokat annak ellenére, hogy oda egy „tilost“ parancsoló táblát tettek. Én is arra mentem, és a háromnegyed hetes komáromi vonatról tizenegy ember jött velem szemben a vágányokon. Sötét este volt és ők vidáman beszélgettek. A keskeny úton alig tudtunk egymásnak kitérni a hatalmas hó miatt. Ez az út sehol sincs nyilvántartva. itt senki sem söpör havat. Az emberek egymás nyomába lépkednek, holnapra majd csak kigyúródik az út. Csak egymásra támaszkodhatnak. Azok, akik tehetnének valamit a bagotaiak érdekében, azok hallgatnak. Az utóbbi évek két halálos kimenetelű balesete talán nem volt elég... „Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk még vágyat érlel, nem lrneto»éif adat.“ ZÄCSEK ERZSÉBET (Az idézetek József Attila verseiből valók) kan már talán közéjük is tartoztunk néhány napig. Furcsa, szomorú világ ez. Három dolog talán változtatna rajta. Ha felsorolom, talán nevetséges leszek. De Így van. Az első maga a vasút. A vonatok pontossága. Vannak tőlünk északabbra eső országok, és pontosan közlekednek a vonatok A második a lakáshiány országos megoldása. Persze állomáslakók akkor is lennének, de tényleges indokból. A harmadik pedig a törvény, vagy ha úgy teszik, — sok esetben — a gumibot. A harmadik problémánál maradok. Ez a legtorzabb, ez a legkárosabb és legvisszataszító bb. Az újságok rendszerint félszegen, vagy egyáltalán nem szólnak a Csehszlovákiában eluralkodott „feketézésről“. Rengeteget beszélünk az ország gazdasági helyzetéről, keressük a megoldást, rengeteget beszélünk a tisztességes munkáról, az életszínvonalról és hasonlókról. A „vadkereskedelemről“ alig-alig. Pedig a gazdasági helyzet, az életszínvonal, a tisztességes munka kapcsán erről minden esetben szólni kéne. Igen, a fekete kereskedelemről, amely az elmúlt két-három év folyamán fantasztikus méreteket öltött ebben az országban. Hol az a becsületes munkából élő ember, akit ne háborítana fel az alábbi példa, és ennek többszáz variációja. A főváros szívében, az SZNF téren leparkol a többi között egy nyugati márkájú „mam- mutkocsi“. Kiszáll belőle egy cigányember, egy cigányasz- szony, hat gyerek, a másik hat 'ottmarad. Odamennek a pecsenyesütő előtt reggeliző jugoszláv fiatalemberhez, és csak ukmukfuk átadnak neki negyvenezret készpénzben. Előlegként. Hétfő van, az meg csütörtökre Ígéri a kocsit. Bécs- ből hozza majd. Jugoszláv állampolgár, btt „dolgozik.“ Pár hete még fegyvert is vásárolhatott Csehszolvákiában, nem kellett hozzá engedély. Szerencsére — sajnos későn — ezei már változtatott a törvény. Egy rendőr után tavaly az utcán két gránátot dobott egy jugoszláv cigány. Nem robbant fel. A pályaudvaron ugyanez folyik. Sorozatosan. Itt biztosabb az üzlet. Az ügyfelek már várják a külföldi vonatot, azok ismeretlen utasait, aztán elszabadul a pokol. Arany, ruhanemű, személyautó Bécsből — ami tetszik. Bátran bonyolítják az üzletet, nem kezdők, tudják hogy ennyiükre kevés a két rendőr. Akik először jönnek, azok is tudják, a haverjaik már kioktatták őket. Meg különben is köztudott, hogy nem kell nagyon félni. Éjfél után két óra. A pályaudvar rendőrségi őrszobáján vagyok. Bircák főhadnagy a hatodik jegyzőkönyvet írja. Negyvenen túli szolid külsejű, jólöltözött ember potyogtatja krokodilkönnyeit. Prágai. Azt hallotta, hogy a pozsonyi állomáson olcsón vehet jugoszláv ingeket, azt állítja, harminc koronát tudna keresni darabján. Persze többet. Látszik rajta, hogy kezdő — de nincs munkaviszonyban. Talán ezért kezdő ebben a szakmában. Este érkezett, be sem ment a városba, bevárta a iuooszlávokkal teli vonatot, leszólította az egyiket, félreálltak az egyik sarokba, az egyik bőröndből átrakták a másikba a huszonkét inget, a prágai leszámolta a kettőezer kétszáz koronát, aztán közbelépett a két szolgálatos rendőr közül az egyik. Most nem tudja mit sirasson: az ingeket, a készpénzt? Azt persze leginkább, amit nyert volna rajtuk. A lehappolás, a jegyzőkönyvezés miatt lekéste a vonatot, amellyikkel vissza akart utazni Prágába. így hát csak a hajnali négyessel megy. Persze, ha az nem késik majd pár órát. A huszonkét ing. odakerül a többihez. Nagy halom már az éjszaka elszedett áru. A prágai sír, a jugoszláv meg meglépett, most valahol a Kristálybárban szórja a kétezret. Nem baj, ha már kevés van belőle. Van még inge, aranya is, ha titokban bizalmasan megkér- dezzi'V A prágai szerencsére retúrjegyet váltott. Azonkívül van még egy üres bőröndje, és nyolc koronája. „Jő éjszakát, tessék az elismervény az elkobzott áruról!“ A felszabadulásig is annyi rendőre volt a városnak, mint ma. Azóta a város lakóinak száma a kétszeresére emelkedett. Biríák főhadnagy tapasztalt rendőr, két munkatársa is az. A másik váltásban is régi emberek dolgoznak. De ez sajnos mind kevés, mert számbelileg vannak kevesen. Ez a riport már kész. Mégis elfogadom Birőák főhadnagy meghívását s elmegyek majd még egy éjszakára Meghallgatom a mosti, szeoesváraljai, Ostrava: és ország legeldugottabb részéről idesereglő cigányok valamelyikének szövegét. Bircák főhadnagy azt Ígérte, nagyot mulatok majd. Térden- állva másznak előtte, könyör- gik vissza az elkobzott árut. „Ha hallaná azt a szöveget szerkesztő elvtársi“ El tudom képzelni. Nemcsak a szolgálatos rendőrök vannak kevesen, hanem a törvény is gyenge. Azért gyönge, mert kevesen vagyunk, nem győzik erővel, s a feketézők, a vadkereskedők közül minden tizediket — vagy harmincadikat? — tudják csak elkapni. Csehszlovákiában megalakult s szép eredményekkel dolgozik a Cigányszármazásúak Szövetsége. Okos gondolat volt a létrehozása, komoly munkát igényelt, komoly munka áll azok előtt, akik ebből részt válaltak. Én személyesen nagy szerepet tulajdonítok eredményeiknek, s terveiknek egyaránt. Tisztelet a kivételnek, nem minden cigány feketéző. Ezt tudom. Azt is tudom viszont, hogy a Cigányszármazásúak Szövetsége nem ad majd tagjainak száz koronáért egy bécsi, vagy jugoszláv inget, hogy nesze, add el száznyolcvanért, s tiéd a nyolcvan korona. Egy ing és száz ing — nyolcvan korona és nyolcezer korona. Persze az árulista nemcsak ingekből áll. Riportot akartam írni a pályaudvar éjszakai életéről, annak lényegéről. A lényegéről Írtam. Reklám Mindig érdeklődéssel flgye- lem. nézem, hallgatom, olvasom reklámjainkat. Néha már kissé túlzottnak is érzem őket. De mindegy! A reklám azért készül, hogy eladjon valamit, hogy a vásárló közönség figyelmét egy bizonyos árura irányítsa... Szóval... És mivel magam is a „vásárló közönség* címszó alatt fordulok elő leginkább. hát ebből a pozícióból ítélem meg. A feleségem jónéhány hónapja próbál hajszárítót venni. Á TV előtt ülök éppen, amikor bejön a konyhából és azt mondja: — Te, képzeld el, már hajszárítót se kapni... — Az nem lehet — mondom neki én —, hiszen éppen ebben a pillanatban reklámozták a tévében. „Itt a tél, most vegyen hajszárítót — lakásfütés- re is alkalmas!“ Majd én holnap megveszem neked — mondom még. És másnap el is indulok a- hogy Gugyerák mondaná „hajszárító ügyiben.“ Magabiztosan lépek be Pozsony legnagyobb áruházába. Mosolyogva megyek az elárust- tónőhöz és mondom neki. hogy hajszárítóra lenne szükségem. — Hajszárítóra? — néz rám. mintha csodát látna. — Egy fél éve nem is láttunk... A mosoly arcomra fagy. — De kérem, hiszen tegnap reklámozta a tévé. hogy itt kapható. — Nincs — rázza a fejét a lány. — Ha azonban vasaló érdekelné, azzal szívesen szolgálok... Azt nem vettem. Különben se reklámozta a tévé.-0— No de mi ebben a pláne? — kérdezheti a kedves olvasó. — Hiszen számtalan más olyan dolog van még. amit reklámoznak és nem kapni. Ez az! Pontosan ez! Mert ha a definíció érvényes — márpedig érvényesnek kell lennie —. hogy a reklám azért készül, hogy eladjon valamit, hogy a vásárlóközönség figyelmét egy bizonyos árura irányítsa... akkor itt a reklámozással valami baj van. Mert ebben az esetben még a kapitalista és szocialista reklám között fennálló különbségre sem hivatkozhatunk. Ha mégis Igen. legfeljebb csak annyiban, hogy egy kapitalista bolond lenne azt reklámozni, amije nincs... Csak ml vagyunk olyan gazdagok, hogy ezt megengedhetjük magunknak... * Fenyő Azt hiszem az utóbbi években annyira megszoktuk a sor- banállást hogy már meg se tudnánk lenni nélküle. Megyünk az utcán. Hirtelen két teherautó áll meg mellettünk, és a kis térre fenyőfákat raknak le róla. Mi. akik éppen arra járunk, azonnal sorakozni kezdünk és tíz perc múlva a sor legalább kétszáz főre duzzad. A teherautók elmennek és kezdődik a vásár. Egyszerre csak hallom: — Maga disznó! — Maga ló! — Az anyád... Hát Igen... kellemes karácsonyi ünnepeket!-7fevzc 0Kt€
