Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-11-25 / 47. szám
új ifjúság 9 o O a különítmény (1919 november) Szorított sziklatömbök, meghatározhatatlan alakzatok. Fák mozognak a megbontott szélben, a hajnal egyfelé tartó sáv- jaiban házak rajzolódnak vízszintes lapokra, lassan lefelé húzódnak, körülkerítik, megfogalmazzák a völgyet, a várost. Elvékonyított lehetőség a környék, a kövek, a bevésett padok, a köd a Duna felett, a feltérképezett utak. A Gellért-fürdő előtti kis téren magomobil áll. Derékszögben egymáshoz illesztett, barna alkatrészei a kihagyásos beszéd modelljeként állnak öszsze. Hirtelen szakadnak fel a hangok a reggeli hártyák alól. Fegyelmezetlen interferenciarendszer. A magomobil sofőrülésén bőrmellényes fiatal katona ül, fején Bocskay-sapka. Begyújtja a motort, a kocsi elindul. A rakparton rohan az autó. A sofőr mellett fiatal, fehérkesztyűs, darutoilas - sapkás hadnagy ül. Énekel. A szöveg érzelmes, bután csendes: „Gyönge violának letörött az ága...“ A sofőrülést üvegfal választja el az utasfülkétől. A Duna emelt szintje dom- borúan, vastagon csúszik a partfalak között. A víz hajlított, megformált; apró, távoli hullámai folyamatosan ütköznek a száguldás szakított egymásutánjához. A sofőr arca élénk és egyforma. A hadnagy kimosott, száraz vonásain elhajlik a világosság, énekel. Hátul, az utasfülkében szőke, szabályos arcú főhadnagy ül, az ő fején is darutollas sapka van, fehérkesztyűs jobb kezével megtámasztja állát, kifelé néz. Jobbra, a túlsó parton, a köd alá terítve, egyenetlenül, csipkés csendjébe keverten áll a Parlament. A főhadnagy előtt, a kocsi padlóján két férfi kuporog. Középkorúak, munkásruhájuk poros, eilenzős sapkájuk elkapkodott, gyűrött. Háttal ülnek egymásnak, a padlót nézik, szótlanok. A házak elhúzódnak a parttól, az autó elhagyott, üres szakaszhoz ér. Lassít, megáll. Zöld, félmagas dombok ereszkednek a folyóhoz, kinyújtott, erőszakolt rét vezet vissza hozzájuk. A kocsiban ülők nem mozdulnak, várnak. A hadnagy di> dől. Hirtelen elhallgat. Távol, a város felől másik autó tűnik elő a szakadozó ködben. Lassan közeledik, megáll előttük. A sofőrülésen bőrmellényes fiatal katona ül, fején Bocskay-sapka. Tiszteleg. ÖRKÉNY ISTVÁN: őszülő hajú százados ül mellette. A katona kinyitja az ajtót. A százados kiszáll a kocsiból. Kezén fehér kesztyű, bőrkabátjának övén aranyozott csat, darutollas sapkáján aranyozott gomb világít. Odalép a várakozó autóhoz, érintőlegesen üdvözli a két tisztet, azok hangtalanul viszonozzák üdvözlését: ülve maradnak, nem mozdulnak. A százados hangja kemény, síkos. A két kuporgó férfihoz fordul: — Szabjanak ki! — mondja és ellép az autótól. A két férfi lassan, gémbere- dett mozdulatokkal kúszik le a kocsiról. A százados saját autójára mutat: — Menjenek oda, hozzák ki őket! Az idősebb férfi, mintha gondolkodnék. Egyetlen másodperc. Elindul a fiatalabbik után. Kinyitja a magomobil hátsó ajtaját. Két holttest fekszik az utasfülke padlóján. Nem látja az arcukat, figyel, szelvények mentén megy előre, aztán megfogja a közelebb eső halott lábát. A fiatalabbik a karjait ke-, resi meg, előrehajlítják, ösz- szehúzzák, kierőszakolják az autóból, leteszik a kőre. Szürke civilruha van rajta, bal lábán sáros a cipő, nyakkendője elfordult. Előtűnik, felnyomódik az arca. Erős száj, vékony orr, bedagadt szemek, két függőleges ránc. A másik halott rövidebb, kényelmesebben ki lehet hozni. Barna ruháján, a hasa táján két fehér mészfolt világít. Nevetségesen lazák a mozdulatai. Lehelyezik a kövezetre. Csúcsíves arc, homlokán rózsaszín szalag, kalap nyoma. A két férfi megáll, vár. A százados apró kézmozdulatokkal indítja utasításait. Magához inti az idősebbiket. Rámutat a szürkeruhás halottra: — Vegye ki a tárcáját! — mondja hangosan. A férfi lehajol, benyúl a halott zakójának külső zsebébe. A százados rákiált: — Ne ott, a belső zsebben! A férfi kiveszi a tárcát a belső zsebbpl. Ezüst cigaretta- tárca. Tartja a kezében. A. százados ismét parancsot ad: — Tegye vissza! A férfi lehajol, visszateszi a tárcát a zakó belső zsebébe, aztán felegyenesedik. Némán áll. A százados most a fiatalabbikhoz fordul, a másik halottra mutat: — Vegye ki az óráját! Az őrazsebben van! A fiatalabbik férfi négykéz- lábra ereszkedik, megkeresi, kiveszi az órát. Vastagfalú ezüstóra. Tartja a kezében, felnéz a századosra. — Tegye vissza! — hangzik a parancs. A férfi vigyázva -visszateszi az órát az órazsebbe, aztán ő is feláll. A százados figyelmesen nézi a halottakat. — Tapogassák végig őket! — fordul a két mereven álló férfihoz. — Az arcukat, a nyakukat, a ruhájukat. Tétován, lassú mozdulatokkal hajtják végre az utasítási végigtapogatják a két halottat. A százados hidegen nézi őket. Türelmetlenül mondja: — Elég! Szánjanak be! A két férfi visszakuporodik az utasfülke padlójára, a főhadnagy lábához. A százados szótlanul elbúcsúzik tiszttársaitól, visszaül a kocsijába. Mindkét magomobil elindul. A két halott a part kövezetén fekszik, karjuk játékos tehetetlenséggel lóg a víz fölé világosan, egyértelműen mozdulatlanok. Az elhagyott rét átfordul, eltakarja őket. A szűk pesti utcákon lassan megy a két autó. A házak takart formái előhúzódnak, a hajnal tapogató, süllyedő sugárzása vigyázva próbálkozik. A százados felemeli a karját, a hátsó kocsi felé int. A hadnagy észreveszi, érti a jelzést, megfordul, tenyerét az utasfülkétől elválasztó üveglaphoz szorítja, ujjait vízszintesen mozgatva továbbítja a parancsot a főhadnagynak. Kinyílik az utasfülke ajtaja, s a két munkásruhás férfi az utcára esik. Az autók gyorsítanak, befordulnak a Szegély utcába, eltűnnek. A két férfi lassan feláll. Bizonytalanul zsibbadtan, irnbo- lyogva indulnak el egymás mellett. Az idősebbik megfogja a másik vállát, maga felé fordítja: — Hazamegy? — kérdezi. — Igen. — Megint jönnek. — Akkor is. — Gyerek ? — Asszony. — Menjen. Tudja a címet? — Tudom. — Mindent el kell felejteni. Meg akarják... — Nem tudják. — Mindent meg lehet. — Mennem kell. — Tudja a címet? — Tudom. i — Bántják az asszonyt? — Nem tudom. — Menjen a Körtelki utcába. — Hazamegyek. — Jő, menjen. Majd én elmondom. — A barnaruhás óráján hátul két B-betű volt. Mondja meg. — Ne menjen haza. — Ott is megtalálnak. — Nem találják meg. — Messze van? — Messze. — Maga is odajön? — Én is odamegyek. Nézzünk bizakodva a jövőbe! Körülbelül száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül rnegkondítják majd az ország összes harangjait Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz! Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen -- azt jelzi majd a harangkongás t~ néhány aggastyánnak könnybelábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéría. Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak“ azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok .lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsó^rajnaiak, akiit csak kabalából vették föl a magyar nevet. Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar“ szó — potom száztizenöt év alatt — igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. „Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban; „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni) az ezt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...“ (Itt egy csúnya szó következik.) Más példa. „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige), hét civilizált nyelven (norvégül, bolgárul, görögül, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik) idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a „Csak egy kisiány“-t húzza a fülembe." Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? — Magyarhatsz!“ lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven feiüiíek látogathatják. De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. F’éidáu! a „vanília" helyett, mely idegen sző, a „háború“ megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagy- laltospult fölött ez lesz kiírva: „Eper, puncs, háború, csokoládé." így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki keli bírni. ELLEN NIIT (ÉSZT KÖLTŐ): Otthont adsz Amint az ajtón benyitok, " kezemnek otthont adsz a tiédben. Befogadod, mint csavargót a házba, ott vacok várja, tűzhely, vacsora, nincs lárma, nincs lótás-futás. A lélek, felbátorodva, kioldja átázott cipőjét, vizes harisnyáját kötélre dobja,. aranyfényö teát tesznek elébe, illatos málnaízzei, vágnak mellé, amennyi jólesik, a friss kenyérből. Aztán ha a lélek, felbátorodva, egy kicsit kutat a polcon, talál még rejtett örülnivalót: kis üveg mézet, vagy egy pozsgás-piros almát... Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adi a tiédben. JUAN RAMON JIMENEZ: Megsárgult szívemet Megsárgult szívemet, e fáradt őszi ágat elhagyva, szétrepüinek leveleim a szélbe, s a tiszta víz, amely belőle csengve áradt, nem mormol rímeket, feketén, néz az égre. Zöld ágam zsenge lombja, a rózsa-szegte forrás halk dallam volt csupán, aranynapfényes álom? A tavasz ennyi volt csak: szomorú, vad kavargás? Csak szellőzizzenés volt nyíló álom-virágom? Üres fészek lapui az ága-száradt vén fán, s a csalogány, amelynek laguna volt a tükre, az árva csalogány hallgat klsértet-némán, és a kivénült hold-gömb felszívja mindörökre GOTTFRIED BENN: Őszirózsák Láng napok — őszirózsák, régi igézetek, egy óráig tűnődve fogják a mérleget az istenek. Még egyszer az aranyos égi nyájak, a virág, a fény; mit költ az ős születés ki a haldokló szárnyak ölén? Még egyszer a rózsa lelke, a mámor, s újra a vágy — állt, állt a nyár, figyelve a fecskék csapatát: csak egyszer egy sejtelem még. hol a bizonyosság vert tanyát — folyót súrolnak a fecskék, utat isznak s éjszakát. GEORG TRAKL: A hollók Fekete földek fölött feketén hollócsapat húz el kiáltva. A szarvasgímet megkarcolja árnya e rajnak, mely mord an pihenni tér. A barna csöndet, melyben a barázdák elnyúlnak, mint balsejtéstől nyomott, megbabonázott asszonyok, a hollók marakodva szétzilálják, mert dögre vágyik mind, nem nyughat addig: Észak egének zordul nekivág s eltűnik, mint gyászoló sokaság, a lég ölén, mely gyönyörtőivonaglik.
