Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-01 / 26. szám

MEGALÁZOTT m *• *F*' 3 SZERELEM — Anyuka, magának nem Fetsrik? Én milyen voltam hathetes koromban? — Ugyanilyen, csak nem koca! Hát ezt mondta az anyám a kislányomra, az én Editkémre. Legszívesebben megöl­ném magam. Ha lenne valamilyen mérgem, meg Is tenném, de a kislányom is magam­ma! vinném. Tudom, hogy senki sem sírna utánam, mert körülöttem mindenki tudja, hogy a koporsó csak megváltást jelentene nekem Is, meg nekik is. Bezzeg, még egy évvel ezelőtt!“ így beszél egy húszéves leányanya, akit még két órával ezelőtt lehetetlenségnek tartottam szóra bírni. Nem mondhattam, hogy segíteni akarok rajta, megértőén sem bóllntgathattam, sőt még a férfit sem szid­hattam, pedig megérdemelné; hogy neve minden szégyentáblán az első helyen sze­repeljen. így hát csak nézem a kislányát, aki az ő nevét kapta a szülőotthonban. — Tudja-e, hogy az Edit név milyen eredetű és mit jelent? Csak fejével integet, hogy nem. Végre van miről beszélnem és szerencsém van, mert a kisbaba, — csak az orra látszik ki a ruháskosárból — nyöszörögni kezd és Editből egyszerre kedvelkedő csacsogó anya lesz. Pedig amikor átléptem a kamra küszöbét, még hellyel sem kínált. Végre itt ülünk az ágyon, a kamra egyetlen bú­tordarabján — ha a gyerekkádat nem szá­mítjuk bele — és a hagyományos kávé hiányában gyermekpiskótát majszolunk. „Leérettségiztem, kémiát szerettem vol­na tanulni, de nem sikerült a felvételim. Ez volt életem első nagy csalódása. Az egész család velem bánkódott, vigasztaltak, várjak egy évig. Dolgozni mentem, a ba- rátnőm, akivel tizenkét évig egy padban, ültem, Pozsonyba hívott a cérnagyárba. Szüleim a sok sopánkodás után megenged­ték, hogy ott dolgozzam. Hetenként haza­jártam. eleinte miattuk, később László miatt." Hátrafordul, a falon egy keret nélküli fénykép függ. László. Szinte várom, hogy életre kel és megismogatja Edit zsebken­dőt szorongató öklét. De nem jön. Tudja, hogy nagyon sok „pofon“ várna itt rá... „A hajógyárban dolgozott, ismertük egy­mást azelőtt is. Hiszen nap mint nap együtt' utaztunk a vonaton. 0 a munkahelyére, én az iskolába. Csak ő egy állomással előbb szállt fel. De sokszor tette meg ezt az utat gyalog! Ha nálunk nem volt mulatság, akkor az ő falujuktól kisért haza, én őt vissza, és sokszor úgy értünk újra a mi falunkba, hogy anyám kezünkbe nyomta az imakönyvet és csak a templomban álltunk meg. De szerettem azokat a pillanatokat is, mert tudtam, hogy László az egész mise alatt csak engem néz a legénykórus- ról. Ügy szerettük egymást, hogy ha rá­gondoltam, még a kezemet sem bírtam felemelni. Mindig azt mondta, elcsavartam a fejét, és ha tudtam is, hogy fordítva történt, hallgattam, mert boldogított ez a kis hazugság ... Fél éve ismertük egymást, amikor fel­tette a „nagy“ kérdést. Vagy az övé le­szek, vagy a Törőé. így becézték a futball­csapatban. Persze nevettem, de másnap már másképp kérdezte, szerencsére hétfőn visszautaztam Pozsonyba. így folytatódott ez három-négy hónapon keresztül. Állan­dóan gyötört és úgy féltem a vele való találkozásoktól, mint ahogy azelőtt örül­tem nekik. Augusztusban egy szombaton, lakodalom volt a falunkban és a ml családunk is hi­vatalos volt. £n persze Lászlóval mentem. Itt a fénykép. így néztünk ki aznap. A- nyámnak egyszercsak fájni kezdett a feje, hazaküldött a cseppjeiért. A ház üres volt, és én nem tudtam többé ellenállni László kérésének. Azt hittem, ha odaadom magam, véget vetek kiállhatatlanságának, és dur­vaságának, amit csak akkor ismertem meg benne, amikor a „testiségről“ beszélt. — Miért, ha új ruhát veszel, te is fel­próbálod, vagy nem? Ezt mondta. Novemberben lett volna az eljegyzésünk, a 19. születésnapomon. De akkor már három hónapja másállapotban voltam. Mondtam, hogy gyerekünk lesz; majdnem megevett, de nem örömében. Azt hittem, csak képzelődöm, mikor azt mond­ta, elintézi az orvost, vegyem ki a szabad­ságomat. Azóta az életem nem az enyém. Senkié. Még egyszer eljött hozzám Pozsonyba. Hazafelé menet a moziból gyomron vágott. Összeestem, felmosott a hóval. Kérte, ne haragudjak, elfelejtette, hogy állapotos vagyok. Erről az epizódról még a barát­nőmnek is szégyelltem szólni. Anyámék, amikor megtudták, hogy gyereket várok, szaladtak a szomszéd faluba, de László akkor már Csehországban dolgozott és szülei azt mondták, azzal búcsúzott, hogy Nyugatra megy. Már 192 napja nem láttam őt és teljesen mindegy, meghalt-e vagy él. Az a fontos, hogy a tejcsarnokban mindig kapjak tejet a kislányom számára.“ edit Édesanyja „Abba a kis kamrába húzódott, a nagy lakásban nem maradhatott; ahányszor ta- lálkoztuk, felforrt bennünk az epe. Nyáron kibírja ott a gyerekkel. Rosszabb lesz té­len. Szégyen, amit csinált, pedig mennyit mondogattam neki; Editkém, vigyázz; mert ez a Laci nagyon hevesvérű. £s a múltja sem hófehér. — Megmondta világosan, mire kell vi­gyázni és a módját is? — Kel! azt egy tizenkilenc éves lánynak mondani? — A falu nem város, ahol a gyerekeket a környezet tanítja jőra-rosszra. Megma­gyarázta Editnek legalább egyszer, milyen felelősséggel jár a házasság előtti szexuális élet? A fejkendős parasztasszony hallgat. Az a fontos, hogy most Editet elítéli. A család rajta bosszúlja meg azt, hogy a falu a szájára vette az esetet. — Idővel talán megbékülünk vele... EDIT BARÁTNŐJE, ILONKA „Az albérleti lakásban egy ágyban alud­tunk. Ismertük még egymás gondolatát is. Az „eset“ után Edit minden perce szoron­gással és vigasztalhatalan kétségbeeséssel telt el. Borzasztó volt, mert nem tudtuk, mi a helyes és hogy jól’ tette-e azt. amit tett. Ne féljen, én már nem fogadok el ilyen kompromisszumot, nincs az a fiú! Ha találkozom Lacival, hát lekeverek neki egy jó magyaros pofont Minden kommentár nélkül. A kislánynak én adtam az Editke nevet. Az anyjáról a szülés után három napig azt hittük, eszét vesztette. Tudtam, hogy min­dentől és mindenkitől búcsúzik. Lászlótól is akkor, mert az utolsó pillanatig remél­te, hogy eljön és félt. hogy megbocsát ne­ki. De nem jött. Magáévá tett egy tizen­kilenc éves lányt, aztán otthagyta egy fil­lér nélkül a gyermekével. Disznóság. Ilye­nek a mai fiúk. „Pija“ és jó „csajok“, ez kell nekik. Semmi „lelkizés“, mert abból van otthon és a munkahelyen éppen elég. Hát nem! Én valamivel többet akarok és nem a saját káromon fogok tanulni." Itt Ilonka nyomdafestéket túró szókész­lete kimerült. Hogyan tovább? Editnek nemcsak saját magáról, de gyer­mekéről is gondoskodnia kell. Éppen ezért főleg azokhoz címezem riportom, akik közvetlen kapcsolatban állnak vele. Segít­senek visszanyerni lelki egyensúlyát, mert ellenkező esetben — talán fölösleges fejte­getni, mi lesz a vége az ilyen életnek. Edit vállalta a felelősséget azért, amit tett. Felneveli gyermekét. László, akire a jel- lemtelen fráter kifejezés is enyhe, meg­futamodott. Az anya, akit mint lány imá­dott, nem is keresi. Senkinek sem hiányzik és a gyermektartás fizetése miatt igazán kár volt Nyugatra szöknie ... Az eset egy a sok közül. Ami külön­leges benne: Edit pesszimista büszkesége és veszedelmes szomorúsága. Kikivánkozik belőlem a kérdés: Ki mondja ma meg a fiataloknak, hogy mit miért ne tegyenek és mi milyen következménnyel jár? Ki, és mi­kor? Mert nem akkor kell velük beszélgetni, haragudni rájuk, amikor már leányanyák, hanem tíz éves koruktól, folyamatosan. Sajnos, a szerelemmel járó felelősség fej­tegetését sokszor mellőzik mind a szülők, mind mások pedig csak így. ennek alapján tanulhatnak a fiatalok. Az, amire minden figyelem irányul, a külsőség, a ruha, koz­metika, stb Ki tehát a hibás Edit esetében? Megmondtuk: László, de a bűn másik nagy részét a szülők, nevelők, a munka­hely és a légkör cipelik hátukon. Mert ha mindezek jól végezték volna munkájukat, Editke most vidám fiatal lány, vagy asz- szony lenne. Mindenesetre, ha csak egy lány kerüli el az Editéhez hasonló sorsot, a riport már nem íródott hiába. ZACSEK ERZSÉBET A PÉNZ NEM MU­ZSIKÁL, NEM HARAN­GOZIK Az utcán már sötét van. A ház ablakai, amelynek ajtaján kopogok — szintét sötétek. Mégis kopogok, tudom, ajtót nyit egy ember. Még egyszer kopogok s már hallom Miska bácsi kedves, öreges ének­lő hangját. „Megyek. Nyitom, nyitom. Nyisd ki babám az ajtót...“ Ez az ember hetven éve vidám, pedig vak. semmit sem lát. Ezért sötétek mindig az ablakai. Gyerekkoromtól ismerem. Sokat mesélt, viccelt velünk gyerekek­kel, mindegyikünkhöz volt néhány kedves szava. Már az idősebbek is így emlékeznek rá. A mai vág- sellyel gyerekeknek pedig több mint mesemondója. Jó barátságban van minden gyerekkel, minden em­berrel; mindenki szereti. Jelleg­zetes színfoltja ennek a kisváros­nak. Jóformán az utcán él, kora reg­geltől késő estig újságot árul. Nyakában kopott, nehéz táska. Minden fiókban más-más újság, mindegyiknek pontosan tudja a helyét, magabiztosan húzza elő a kért lapot. Petró Miska bácsi a vágsellyei újságárus az ország legnagyobb és legértékesebb magántulajdonban levő óramúzeum tulajdonosa. Ujjai hegyéve! pontosan kitapintja, meg­határozza a gyűjtemény bármelyik darabjának értékét. így is vásáröl, s akármit nem vesz meg. Ha rossz az óra, nem csak precíz, apró bel­ső szerkezetét hozza rendbe, de a müasztalos kezét igénylő javítá­sokat is biztonságosan végzi. Ke­vés olyan szem van, amely ilyen ízlésesen össze tudná állítani a kollekciót, ilyen magabiztosan tud­ná, melyik hová illik, melyik mellé milyen fajta, milyen idős. milyen stílusú óra való. Miska bácsi „sze­me" ezt pontosan meghatározza. Pedig világtalan. Csodálom ezt az embert. Mesél. — Pontosan május tizedikén tör­tént, ezerkilencszáztizennyolcban. Álltunk a tornőci pályaudvaron. A pályafelülvigyázó névsorolvasást tartott. Közben azt mondta, embe­rek vigyázzanak, lépjenek tovább, jön a Balkán-expressz. A vonat elrobogott. Én háttal álltam, de visszanéztem. csodálkoztam. Jé Julka — mondom — nézd hogy potyog a tüze, nincs szikrafogója. De Misi, neked vérzik a szemed, Jézusmárja. Nem ijedtem meg. Megdörzsöltem, aztán jó volt. Egy hétig kezelt a sellyei orvos, aztán Újvárba küldtek. Ki kezelte ma­gát, kérdezte az orvos. A vasúti, mondom. Ember, hiszen folyik ki a bal szeme. Aztán Pestre küldött. Ott Is már csak a sebet tudták begyógyítani, a szemem magja már elolvadt. A jobb szememre még három évig láttam. Gyöngült az is. Pozsonyba hoztak. Ott azt mondta az orvos, a balt ki kell venni, különben három év múlva megvakulok a másikra is. Bele­egyeztem, de egy páciens lebeszélt róla, aztán mégsem hagytam ma­gam megoperálnl. Az orvos azt mondta, három év múlva megbénul a látólencsém, a jobb szememen is nő a hályog s ha azt leveszik, a jobb is kifolyik. Hazajöttem és árultam tovább nővéremmel az újságot. Huszonötéves koromban egy este hazamenet, a lépcsőkön megbotlottam. Hátul a fejemben erős szúrást éreztem. Hát ti mért vagytok sötétben? Micsoda, hi­szen ég a villany, jézusmárja. A- zőta vak vagyok, negyvennégy éve. Árulom a lapot, éldegélek. Nem találkoztam még emberrel, aki így belenyugodott volna sor­sába. s azt a másikat, a borzasz­tót ilyen szépen be tudta volna rendezni. Hiszem, hogy boldog ez az ember. Ez csak az ö érdeme. Egyedül él, sosem nősült meg. Az első órához tizenkét éves koréban jutott hozzá. — Magamkorabeli gyerekek ját­szottak vele a porban. Vekker volt, Illetve ébresztőóra, mert a vekker az a német neve. Kértem a gyereket: add el. Mennyit adsz érte, adsz érte húsz fillért? Sza­ladok haza, mamácska kérek húsz fillért, órét akarok venni. Az csak olyan vacak lesz, ha húszért oda­adják. Megvettem, szétszedtem, megállapítottam, hogy rossz ben­ne a rugó. Megyek a Slézinger nagyságához, az órás volt. Mon­dom neki mennyi egy rugó, adjon egyet. Ml az konkurrálni akarsz? Aztán harminc fillérért adott, de rosszat. Visszavittem, azt mondta a jó rugó az ötven fillérbe kerül. Kimentem az állomásra, becipel­tem a városba egy úriember cso­magjait és megvettem a jó rugót. Az óra járt. Aztán lassacskán jöt­tek a szomszédok. Misi gyere csi­náld meg. Mindig összespóroltam valami pénzecskét s mindig akadt óra amely tetszett és megvehet­tem. — Ez volt az első legdrágább — mutat a két ablak közé akasztott gyönyörű remekműre. — Száz- nyolcvan pengőt kértek érte. de sikerült lealkudnom százötvenre. Minek az a sok óra! — zsörtölő­dött mindig a nővérem, akkor már vele éltem, mert édesanyám köz­ben meghalt. Misi állítsd meg őket, könyörgött a nővérem. Nem tudott aludni. Megállítottam, aztán ami­kor elaludt újra megindítottam őket. Reggel örült, hogy milyen jói aludt. Bevallottam a turpissá­got, lassan ö is megkedvelte őket. Miska bácsi tizenhét évig a sellyei Pázmány-kastély lakója volt. Hatvanhétben kilakoltatták, azt mondták lebontják a kastélyt. Kínált helyette a nemzeti bizott­ság egy garzont a negyedik eme­leten. Vadonatújat. mészszagút, lifttel, központi fűtéssel. —Minek lett volna az nekem? Hát hová tettem volna az órács­kákat, na nem? Egész életén keresztül újságot árult, nem ivott, nem dohányzott. fillérenként összespórolt húszezer koronát. Éppen elég volt a házra. Megvette. Két szoba konyhát húsz­ezerért. Mindhárom órákkal zsú­folt. Gyönyörű példányok. Akár­mit nem túr meg a házában. Gyöngyházberakásos miniatűr fali­órától kezdve a legnagyobb mére­tűig ... Három méter magas, moz­díthatatlan alkotmány a legnagyobb órája. Hogy hány darab? Nehéz felbecsülni. Ketyegni ketyeg, csi­lingel, kakukkol, harangozik, zenél vagy kétszáz. A szekrények, a fiókok, az ablakpárkány, a zongo­ra, mind tele van órákkal. Sokan kimondták már róluk hogy javít­hatatlanok. Miska bácsinál javí­tásra várnak, a saját tulajdonát képezik. Bármennyire tetszenek azok Is, amelyek nem járnak, rá- kényszerltett, hogy azokat ne ve­gyem óraszámba. Majd ha meg­javítja őket. Ezekkel együtt talán négyszáz órája is van. Az előbb a zongorát említettem. Gyönyörű, hatalmas zongorája van. A napokban várja a hangolót. Játszogat rajta, vakon tanult meg muzsikálni. Van vagy tizenöt gra­mofonja. Mindegyik tekerös. egyi­ket sem áram hajtja, mindegyik más. A háromszáz hanglemez kö­zül éppen olyan biztonsággal vá­lasztja ki a kértet, mint az újsá­gok közül. A legrégibb hangleme­ze 1918-ból származik. Rajong a muzsikáért. Rádiója is van vagy, négy. természetesen múzeális ér­tékűek. — De az órácskák muzsikáját semmi sem múlja felül. Este tíz óra volt. Megkezdődött az órahangverseny. A mutatók két-három perces. szándékosan beállított differenciával jelzik az időt, hogy a muzsika tovább tart­son. Megvártam a tizenegy órát, megvártam a tizenkettőt is. Az élmény külön beszámolót érdemel, de leirhatatlannak tartom, s ezt nem is restellem, mert tényleg gyönyörű volt. Miska bácsi 495.— korona se­gélyt kap. A többi jövedelme fil­lérekből jön össze. Nem tudja mennyi, mert ahogy jön, úgy e! is megy. Havonta négyezer három száz koronát kell leadnia a lap- terjesztő szolgálatnak, ebből le­számítják az ő tizenöt százalékos részesedését. A múlt hónapban négyezernyolcszáz korona értékben adott el újságot, sokszor áz öt­ezret is meghaladja a forgalom. A remitenda kevés. Miska bácsi a szociális-segélyzö konyhán étkezik. Maga takarít, maga fűt a szép antik kályhákban, ha hidegebb na­pok jönnek. Sokaknak hihetetlen, hogy maga javítja az órákat. Vagy az hihe­tetlen, hogy világtalan. Pedig mind­kettő színigaz. Nem nehéz erről meggyőződni. A háború előtt hosszú évtize­dekig semmilyen segélyt sem ka­pott. Azért, hogy munkáját nyolc éven keresztül — mig nem árult lapot — mások saját javukra for­díthassák, hamisan esküdtek a törvényszék előtt. Azt hazudták, nem a vasútnál vakult meg. Negy­ven tanúja volt. de őt ez nem ér­dekelte, egyik vallomására sem szorult rá. Ilyen ember. Mégis boldog. Két napig tartott, amíg a kas­télyból a húszezer koronáért vá­sárolt házba költözött. Kész mű­vészet volt. Szerencsére semmi sem veszett el, a nővére fiai be­csületesen segítettek. Maga húzza fel az órákat, azonnal észreveszi, ha megáll valamelyik, maga töröl- geti róluk naponta gondosan a port. csak nagyobb takarításoknál segít a szomszéd fiatalasszony. A falon képek. Többek között egy kedves, nalv,- gyermekl kéz pingálté festmény. A sellyei kastélyt ábrázolja, előtte három legelésző liba. Egy tizennégyéves kisfiú festétte víz- festékkel. emlékül a vak Miska bácsinak, mert mielőtt elköltözött, azt mondták, lebontják a kas­télyt. Megmarad, folyik a restau­rálás. de Miska bácsi bármennyire is jól érezte ott magát, már nem menne vissza. Van saját háza, a- mélyet csák a kétezredik évben bontanak le. — így mondták a községházán — állítja Miska bácsi. A kedves emberből, gyönyörű gyűjteményéből, házának hangula­tából. meséiből mindenkiben na­gyon sok kell hogy maradjon. Ré­gén ismerem, azóta sem felejtet­tem el. nem Is fogom. Egy mondata, amelyet utolsó lá­togatásomkor mondott, biztosan még nagyon sokáig megmarad bennem. „Nékem nem kell a pénz, mért a pénz nem muzsikál, nem kakuk­kol és nem harangozik.“ KESZELI FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents