Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-14 / 41. szám
új ifjúság 9 Dr. Cilek Júlia A z alkony gyönyörű volt. A nap mint sötétvörös korong örült gyorsasággal bukott le a szemközti szigetek haragoszöld fái mögött, olyan lélegzetállító szépen, hogy még a legócskább kocafestő sem merte volna megfesteni, annyira giccses volt. Immáron két hete bámulta ezt a gyönyörűséget nap mint nap, és valljuk be, a könyökén nőtt ki. A bennszülöttek, a liftboy, a pincér, inkább a turistákat bámulták és jókat röhögtek a hátuk mögött, mert az istennek sem tudták megérteni, mi a frászt bámulnak óraszám a teraszon, nagyokat sóhajtozva, ahelyett, hogy ennének, innának, mulatnának, ha már annyi pénzük van, hogy a „Trópusi csillag“ teraszáról bemulhatják a naplementét. Azt hitte ez a nagyobbrészt mulatt bagázs, hogy az egész világon egyformán fordul le a nap a látóhatárról, és azért volt számukra érthetetlen a bámulás, sóhaj- tozás, meg miegyéb. Lehet, hogyha eljönnének a trópusokról a havasok közé, talán ők sóhajtoznának óraszám. Mert az embernek mindig más kell, mint ami van. így volt vele ő is. Rettenetesen örült ennek az útnak. Egész évben készült rá. Előre elképzelte, hogy fogja élvezni a magányt, a pihenést, a gyönyörű tájat, isteni lesz — ujjongott, mégha a prospektus hazudik is és csak feleannyira szép minden, mint ahogy hirdetik. Nos, a prospektus ez egyszer nem hazudott, sőt. A színek még bujábbak voltak mint a képen, úgy látszik, a fényképezőgép is szégyellte a sok természetadta giccset, a sétány még gyönyörűbb volt, mint az ábrán, mert a bóditó illatot nem érezte a prospektuson. Pihenésben sem volt hiány, mert senki sem zaklatta, ugyanis a kutya sem törődött vele. Igen kérem, valljuk be, Mary asszony elégedetlen volt, mert úgy látszik, ezzel a várva várt egyedülléttel volt a baj. Ügy látszik, őnagysága kalandra vágyott, de ezt még akkor sem vallotta volna be, ha klnpadra húzzák. A teraszon le és fel mászkáltak. Egy férfi már jő ideje ott állt a korlátnál, mesz- sze tőle, és rendületlenül bámulta a látnivalókat. Hirtelen megszólalt: — Volt már odaát? — Mary tudta, a kérdés neki szól. — Nem — válaszolta lakonikusan. — Pedig érdemes, az ember mindenfélét iát. — Azt a mindenfélét én már ezerszer láttam filmen és reklámon. — De egy reklámon a virágfüzér nem illatos, a szín nem élő, a tánc nem buja, a környezet adja a szépséget. — Nem érdekel — felelte, mert elhatározta, hogy hallgatni fog. Mit kezdjen egy ilyen vén pasassal, már jól túl lehet az ötvenen, igaz, neki már csak ilyesmi jut. Hol vannak azok a szép idők, amikor még filmszínész külsejű szédelgők udvarolgattak neki. Persze én sem vagyok éppen férfiálom. Míg ezt konstatálta magában, az alatt az elegáns őszhajú csak egyre mondta a magáét: A többi sziget arra beljebb, sokkal szebb, arra sem járt? — Ha ezen nem voltam, bár itt van az orrom előtt, miért feltételezi, hogy a többin mászkáltam? — Most a férfi egészen megfordult és érdeklődve nézett a nő szeme közé. Szép a szeme — gondolta az asszony és befelé nevetve figyelte a férfi udvarlási halandzsáját. Csak azért kérdeztem — mondta szelíden a férfi — mert nem tételezem fel egy' intelligens hölgyről, hogy tétlenül tud ülni hétszám. De miért ilyen barátságtalan? — Nem vagyok barátságtalan, csak nem szoktam ismeretlen egyénekkel naphosszat fecsegni. — Miféle ismeretlen — kacagta el magát a férfi. — hetek óta a második asztalnál ülök maga mellett, minden reggel harsogva köszöntőm és ön felel, ezért gondoltam, ha már mind a ketten itt bámészkodunk, éppenséggel beszélgethetünk is. — Igaza van, akkor éppenséggel beszélgessünk — mondta ironikusan Mary. A férfi erre sem jött zavarba, folytatta a mondókáját: — Látja ott messze azt az apró pontocskát? Nagyon érdekes sziget, ott is voltam. — És még hol? — A világon egyebütt is, de itt a környéken megjártam az összes szigetet. — És mit talált? Simulékony és buja virágfüzéres lányokat, akik kacér nevetéssel csalogatták magát komfortos szalma-wigwamjukba ? — Asszonyom, ne legyen ironikus, mert kénytelen leszek azt hinni, hogy boldogtalan. _ •> _ — Ugye most hallgat? Elevenére tapintottam! — Fenéket tapintott. Családi boldogsággal torkig el vagyok látva, mint például férjjel, túl egészséges és túl eleven gyerekekkel, az életem egy futkosás, és ne higgye, hogy remegve vártam sorsom ama pillanatát, amikor majd egy pasas romantikus hangon megállapítja egy méregdrága szálló teraszán, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem a futkosást a kétes boldogság után. Maga téved. Én pihenni jöttem ide és egyszer az életben egyedül akarok lenni — nézett jelentőségteljesen a férfira. — Szóval elküld? — Nem éppen. — Nézze, én hetek óta figyelem magát — mondta duruzsoló hangon — látom, hogy olyan egyedül van, gondoltam, unatkozik, hát szerettem volna kicsit szórakoztatni. —• S mivel akar szórakoztatni? — sóhajtott beleegyezően Mary. Ä boldogság virágával. — Hát az meg micsoda?? — Virág. — Milyen virág? «—• Éppen erről akartam magának beszélni. Tavalyelőtt, amikor itt jártam, elmentem egy yachttal arra a hátsó szigetre. A bennszülöttek nagyban készültek az esti ünnepségekre. Mikor kérdeztem, miért á nagy sürgés-forgás, azt mondták, hogy ma nyílik a boldogság virága és ezzel kezdődik az igazi nyár. Mikor kíváncsian firtatni kezdtem, hogy az miféle virág, akkor elmesélték, hogy az őserdő mélyén apró tisztásokon nő egy különös alakú, lilásszínű virág. Aki beszívja illatát, egészen elbódul tőle és olyan földöntúli gyönyörben van része, ami semmihez sem hasonlítható. — Maga persze beloholt az őserdőbe azt a gazt keresni, mert maga mindenféle élvezetben fenékig akar merülni. A férfi nem felelt semmit a csipkelődésre, csak szigorúan felvonva a szemöldökét, folytatta: — Két bennszülöttel bolyongtam az őserdőben, kerestük a virágot, de hiába. — Hogy lehet az, hogy egy ilyen tapasztalt vén harcos, mint maga, felült egy ilyen trükknek? — Miféle trükknek? — Hát a bennszülöttek biztosan minden mafla és hiszékeny idegennek beadták ezt a maszlagot és aztán az éjféli futkosást és kísérgetést az őserdőn át alaposan megfizettették. — A férfi csak hűvösen nézett Maryre, de rendületlenül folytatta: — Múlt évben aztán... — Mi az, még egyszer beugrott ennek a hülyeségnek? — Miféle hülyeségnek? — Na nézze, a bennszülöttek már messziről látják, hogy közeledik egy hajó és amúgy is pőre testükre rácsapják a virágfüzért és azonnal elkezdik a feneküket riszálni, amint egy hiszékeny ember rálép a sziget földjére. Aztán, ha hagyja, akkor elszédídik ezzel a hülye mesével arról a virágról és egy éjszakán át futkostatják össze-vissza az őserdőben, majd inkasszálják a rendkívüli éjszakai taxát, és jót röhögnek a markukba. — Kérem, ne legyen ennyire rosszmájú, a dolgok nem egészen így vannak. Tavaly megtaláltam a virágot egy tisztáson. — Ah — legyintett a nő — biztosan a bennszülöttek varrták oda egy fonnyadt orchideát valami gazféléhez és titokban azon mulattak, hogy az idegen úgy örül neki, mint majom a farkának. Az éjszakai megvilágítás is azért szükséges, hogy ne lássék a cérna. — Hiába gúnyolódik, a virágot megtaláltam egy tisztáson és gyönyörű volt, sőt a maga megnyugtatására el kell mondanom, hogy nem volt odavarrva cérnával a fűhöz, mert én szakítottam le. — Látta is azt maga a holdvilágnál! — Kérem, ne szakítson állandóan félbe, szóval megtaláltam a virágot, leszakítottam és megszagoltam. És minden iróniája és modernsége mellett vegye tudomásul, hogy a szaga föl- séges volt és semmiféle élvezethez nem hasonlít az a bódulat, amit a friss virág illata áraszt. Sajnos, napfelkeltekor a szaga elillant, a virág elhervadt. — Hiszi a pici! — Ne higgye, de holnap éjjel lesz a virágnyílás és én nem tudtam lemondani róla, azért vagyok újra itt. Nem akarja maga is megpróbálni? Mikor látta az asszony hitetlen mosolyát, hévvel folytatta: — Lehet, hogy nem hiszi de nézze, eltettem a tavalyi virágot — és egy meglehetősen nagy műanyagzacskót húzott ki a zsebéből. A zacskóban lilásbarna préselt virág volt látható, de mielőtt Mary jobban megszemlélhette volna, 'a férfi azt mondta: — A szaga persze már elillant, de azért csak próbálja meg, valami halvány nyoma még most is érezhető és a nyitott zacskót az asszony orrához szorította. Mary valami édeskés, nagyon kellemes illatot érzett, és ahogy mélyen magáb^ szívta, kellemes szédülést érzett, nevetnie kellett, olyan jól érezte magát, és még mindig kacagott, mikor valaki erélyesen rázni kezdte a karját. E gy ismeretlen férfi állt előtte és a szálló igazgatója. Mary csak nézte őket kábultan, nem tudta, hová lett a mesélő férfi, látta, hogy az ismeretlen szája mozog, mond valamit, de nem értette meg. — Nem hallja asszonyom? — értett* meg végre a folytonos ismételgetést. — De hallom — mondta sértődötten — cv.t ordít és főképpen miért ráz? — Mijét vitte el ez a gazember? — Kicsoda? — Ez a szélhámos, ez a Lionardo. — Miféle szélhámos? De a férfi nem felelt, csak egyre ismételte: mit vitt el magától? — Semmit, hiszen nem is volt nálam semmi. Az ékszerei mind megvannak? Mary asszony hirtelen a füléhez meg a nyakához nyúlt. — Jesszusom, a smaragd nyakékem, meg a fülbevalóm és az órám — kapott a kezéhez. — Tessék befáradni a szálló irodájába. Rögtön ráismert az ékszereire és egy nyugta aláírása után, át is. vette. Még mindig mosolygott és az ismeretlen még mindig erősen tartotta a karját, mert a feje kóválygott. — Kicsoda maga? — kérdezte az ismeretlent? — A szálloda detektívje vagyok és nagyon kérem asszonyom, ne csináljon botrányt! A z igazgató is könyörögni kezdett. — Ne féljen, nem csapok cirkuszt, — mondta egyszerűen, hiszen mindenem megkerült. — Mondja asszonyom — kérdezte a detektív — mit mesélt magának ez az alak? — A boido^-áo v’-S^áról mesélt, meoieoyzem, egy szavát sem hittem, de a virágot megszagoltam és úgy látszik, ez volt a baj. — Persze, mert az a fonnyadt orchidea, amit ön a kezében szorongatott, nitrogénoxiddal volt átitatva. A németek azt „Lachgas"-nak vagyis nevető gáznak hívják, mert aki beszívja, nevet, és pár percre a világon semmit sem érez. Valamikor rövid orvosi beavatkozásoknál használták, de gyöngeszívű embernél életveszélyes, ezért eltiltották a használatát. Viszont Lionardo barátunk vígan használta arra, hogy éltesebb hölgyeket elszédítve fájdalommentesen fossza meg őket az ékszerüktől. Már régebben figyeljük, ma sikerült kézrekerí- teni. Köszönöm asszonyom, hogy segített. Kísérjem a szobájába? — Nem szükséges — mondta ridegen Mary — botrányt nem csapok, de azonnal utazom — és az irodából egyenesen a postára ment. Dühösen lépkedett, mert a detektív egy mondata járt állandóan az eszében. Méghogy „éltesebb hölgyeket szédített vele“. Hogy ő már éltesebb hölgy lenne? Nagyon dühös volt. Egye meg a fene ezt a méregdrága alkotmányt — nézte végig kívülről a szállót. Mint a szélvész vágtatott a postára. „Nem bírom már nélkületek, holnap délben érkezem“ — küldte haza a sürgönyt. És mire befejezte a mondatot, maga is hitte, hogy úgy igaz. ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Mozdulatlanul Vállam simogasd tenyereddel, kedves. Számon csak a szád könnyű szele repdes, a tenger zsong, csak a tenger. Hátunk csuködik, mint az a két kagylóhéj, fénylik a holdban. Ülünk, egymásra hajolva, szótlan, a lét kettős egyenleteként. Bohóckodó világ szele ér? Ügy védje a vállam, a vállad mindazt, ami köztünk támadt, mint lángot óvja tenyér. Minden sejt, mondják, lélekkel telített. Sejt-ablakaid ma tárd ki! Hagyd fecskeröptű lelkeidet pórus-falaimba zárni! Valóság lett most mind a titok. Hinnéd-e: a fütty-zuhatagban szétválunk majd, s mint néma, nyitott kagylók, heverünk a homokban. Hátunk rugalmas héjai még feszüljenek addig rajtunk. Egymásba-csukődni ennyi elég. Elalszunk. SHELLEY: RAB Zsuzsa fordítása A szerelem filozófiája Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő susogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel — Mért ne veled én? A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap1 sugara, a hold a tengereket; minden csókol... — S te soha engemet? Szabó Lőrinc fordítása PILINSZKY JÁNOS: Félmúlt Megérkezik és megmered, kiül a hamunéma falra: egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja. Összetöri az utakat, összetöri a hold sütése. És kettétépi a falat. Fehér zuhog a feketére. Villámlik és villámük és villámlik a fekete nappal. Fehér zuhog és fekete. Fésülködöl a mágneses viharban. Fésülködöl a fényes csendben, a félműltnál is éberebb tükörben. Fésülködöl tükrödben szótlan, akár egy üvegkoporsóban. HENRI DE RÉGNIER; Őszi éj A nyugvó nap oly szép amott arany fák közt, miket bevérez, hogy a nappal, mely félhalott, halasztja holtát, mely nehéz lesz. Az alkony, rózsáink befödve, oly tiszta, édes, oly meleg, hogy kelyhét nem mind zárta össze, s egy szálat téphetek neked. Oly csöndesen susog a lomb, levél levéllel, vagy rezegve talpig a fák, hogy nem tudom, az erdő zúg vagy te nevetsz-e. Folyónkban lágyan fut a hullám a réten át, kék nádason, oly lágy, oly lágy, oly lágy a hullám, hogy ott te sírsz-e nem tudom. Az éj, mely árny-arany-selyem, a mélységből fölhozta csendjét, s az ősz oly langyos, végtelen, hogy úgy alhatnái, meztelen még. Nemes Nagy Ágnes fordítása
