Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-10-07 / 40. szám
Rostock a demokratikus német állam legnagyobb és legforgalmasabb kikötője OSTOCK, az NDK kapuja Húsz évvel ezelőtt, október 7-én lépett életbe a kettészakított német állam keleti részében, a Német Demokratikus Köztársaságban az új alkotmány. Ezzel megalakult az első valóban demokratikus és békeszerető német állam. Az imperialista hatalmak, az Észak-Atlanti tömb, különösen pedig a Német Szövetségi Köztársaság ellenére fejlődik és virágzik a szocialista német áilam. Ipari fejlettség tekintetében a világ élvonalába került. És ez a rövid megállapítás mindennél többet beszél az NDK húszéves útjáról. Berlintől három órányira van vonattal Rostock, az NDK legnagyobb kikötővárosa, mely az idén ünnepli fennállásának 750. évfordulóját. A háromnegyed évezred alatt a város sók szép és még több keserves évet élt meg. Az egykori szláv halászfalu, „Rastoku“ neve a folyóvíz kiszélesedését jelenti, a település ugyanis a Warnow nevű folyócska torkolatában épült fel. Eleinte Oroszlán Henrik, Lübeck uralkodója és Waldemar dán király hadai küzdöttek ezért a kulcs-fontosságú helyért. A dán uralkodó Absalon-t Foskilde püspökét küldte át erős flottával, hogy igája alá hajtsa e területeket. 1170-től Rostock közvetlen tengerparti előváros, Warnemünde a doberani apátság birtokába került, a papok szedhék a vámot és az adót, és templomot építettek. A XIV. században Rostock csatlakozott a Hansa-városok ligájához. Lübeck, Hamburg, Lüneburg, Wismar, Rostock, Stralsund és Greifswald évtizedekig uralták a keleti és északi tenger vizeit, kereskedelmi és katonai szövetségük Európa egyik nagyhatalmának számított ebben az időben. Ez volt a kalózok virágkora is a balti vizeken. A tengeri rablók a messzi Calaisben értékesítették rablóit áruikat. A felháborodott balti kereskedők egyezményt kötöttek, hogy közösen flottát építenek a tenger martalócainak a megsemmisítésére. A leghíresebb kalózt a legendás hírű Klaus Störtebeker-t Hamburgban végezték, a gazdag kereskedők őszinte megkönnyebbülésére. A rablólovagok azonban továbbra is bizonytalanná tették az utazást és a kereskedelmet, amint arról Rostock város egy 1459-ből származó irata tanúskodik. Ez az irat vésztjóslóan akasztást ígért minden útonállónak. „Söben Xoern tó Sihf Marien Kark Söben Strafen bi den groten Markt Söben Dórén, so dar gaen to Lande, Söben Kopmansbrüggen bi dem Strande...“ Hét tornya van a Mária templomának, hét utca vezet a nagypiacra, hét kapu nyílik a földekre, hét, kereskedőnek fenntartott rako- dóhíd van a kikötőben — büszkélkedik a me- cklenburgi dialektusban írt versike Rostockról. A késői középkorban Rostock a balti egyik kulturális központja is volt, egyetemét az „Észak fényességéinek nevezték, sok fiatal svéd, dán norvég fiatal folytatta itt tanulmányait. Az egyetem legnevesebb rektora David Chytraeus, Európa-szerte ismert filozófus és humanista volt. Rostock poétája a kalandos életű John Brincman volt —, természetesen hajós családból. Rövid tanulmányai után New Yorkba menekült, mert szülővárosában tiltott politikai tevékenységet fejtett ki és a rendőrség kereste. Néhány év után csalódottan tért visz- sza, hátralévő éveit ezen a tájon töltötte, verseiben a tenger és a balti vidék szépségeiről írt, elragadtatott lírával. Brinckman háza — mint oly sok más rostocki ház — a második világháború bombázásai alatt leégett. A régi Rostockból csak néhány ház maradt: A Marienkirche gótikus dómja, a városháza, a múzeum, a tömzsi Pet- rikirche és a városfal romjai. A Steintor, a városkapuk legnagyobbika falán megmaradt az egykori felírás: „Itt lép be az egyetértés és a közjó hozzá.“ Ennek jegyében kezdődött Rostock új korszaka. A kátrányszag nyomon kísér a rostocki utcákon — sehol sincs messze a kikötő, az utca végén ott horgonyoz valamelyik nagy szürke, vagy fehér teherhajó. Sirályok csapnak le vijjogva a hulladékra, a nagydarab szőke sza- kállú matróz ordít valamit télesitájjal a pár-. ton sétáló miniszoknyás lányoknak. A Lange- strasse végén óriási, üvegből és acélból épült ház áll, a Haus der Schiffahrt — a hajózás központja. Amint ismerőseimnek elmondottam, hogy 1962-ben motorcsónakkal körüljártam a kikötőt, elnézően mosolyogtak: „Az is valami. Nézze meg most! Azóta annyi minden épült, hogy nem is fog ráismerni.“ S valóban: a hatalmas, forgalmas kikötő az egész ország büszkesége, de különösen a rostocklaknak kedves látvány Az egyik hangulatos kis mellékutcában füstölt sprotnit árultak, vettem vagy fél fontnyit, azt ropogtatva sétáltam a kikötőben, a régi halászhajók mellett. A kávéházak előtt fiatal asszonyok beszélgettek, fürge gyerekek szaladgáltak körülöttük. Apró vontatőhajó pöfögött ki a kikötőből, s nekem eszembe jutott a barátaimtól hallott régi warnemündei hajós mondás: az égiek segítenek mindenben de kormányoznod magadnak kell. Amennyire én láttam, a rostockiak egyre jobban kormányozzák a saját maguk hajóját: egyre épül, szépül, fejlődik e hangulatos kikötőváros. U. M. A középkpri és a legújabb Rostock egymásmallett: a. Steint or nevű városkapu és krómor»nl_inrort ipAnoIsá'r II. ISMÉT BETILTVA Történt egyszer, Ipogy áz egyetem könyvtárába bejött egy hallgató, és a háború és béke kérdéséről szeretett volna anyagot gyűjteni. A katalógusban megtalálta Tolsztoj Háború és béke című művét. Rendkívül megörült. Látni kellett volna a csalódását, amikor a könyv a kezébe került, és rá-: jött, hogy az — szépirodalmi alkotás! Az ilyen esetek sajnos, elég gyakoriak nálunk. Főiskolánk egyik irodalom szakos hallgatója szerint Ibsen matematikus!... Önök most, minden bizony-, nyal értetlenül kérdezik: de hát hogyan, miből keletkezett Kínában, az ősi kultúrájú országban az ifjúság körében ez a megrendítő tudatlanság? Ne csodálkozzanak! Mióta Kínában virágzik a Mao-kultúsz, s különösen a „kulturális forradalom“ kezdete óta, a fiataloknak tilos saját választásuk szerint olvasni az irodalmi alkotásokat, mert —. ez az indok — a könyvek tele vannak „burzsoá és revizionista méreggel“. Solohovot például ismeri a kínai ifjúság, hiszen a tanárok előadásaikban durván kritizálják, műveit azonban csak nagyon kevesen olvasták. Solohov művei ellen Mao elnök felesége és segítői valódi irodalmi pogromot szerveztek, s sző szerint porrá zúzták könyveit. Még a „kulturális forradalom“ kezdete előtt is kevés olyan bátor ember akadt, aki olvasta Sölohövot, utána pedig könyveit egyszerűen tűzre vetették. Néhány év óta a kínai ifjúság vezetői azt hajtogatják, hogy a fiataloknak „forradalmasítaniuk kell ideológiájukat“. (Ezen nyilvánvalóan ideológiájuk „maositását“ értik.) Azt mondják, hogy a külföldi szerzők, köztük a „szovjet revizionisták“, valamint a XVIII. XIX. században élt alkotók CSÍNY CSZSI: könyveinek olvasása közben fennáll a veszély, hogy a kínai ifjúság megfertőződik a „burzsoá és revizionista" ideológiával. Az éretlen ifjúság gyakran vakon hisz a szavaknak. Hogy haladóknak mutatkozzanak, nagyon sok kínai fiatal egyáltalán nem olvas könyvet. Egyik. barátomnak nagyon megtetszett Romain Rolland Jean-Cristophe című regénye. Amikor azonban csoportjuk ifjúsági vezetője meglátta kezében a könyvet, élesen kritizálni kezdte. Kijelentette, hogy Jean-Christophe a burzsoá individualista klasszikus típusa, s hogy a mű olvasása fölöttébb veszélyes dolog. A kínai ifjúság nagy része nemcsak hogy abszolút tájékozatlan a világirodalom kérdéseiben, de saját nemzeti irodalmának kincseiről is szerfölött korlátozott elképzelései vannak. Sok fiú és lány, aki elkezdi tanulmányait az egyetemen, nem ismeri a klasszikus kínai irodalomnak olyan alkotásait sem, mint például „A vörös szoba álma“. Amikor erről a regényről kérdeztem őket, többségük teljes lelki nyugalommal vonta meg a vállát. A dolog érdekessége abban van, hogy ennek a könyvnek a szerzője bátran és könyörtelenül támadta a hatalom birtokosai előtt való meghajlás feudális koncepcióját. Éppen ezért a forradalom előtt a könyvet csak titokban lehetett olvasni, s ime, néhány évvel ezelőtt a modern hűbérurak ismét betiltották. MINT KÉT VÍZCSEPP A felnövekvő nemzedék tudatlanságának másik, nem kevésbé fontos oka az, hogy a modern, az egész világon ismert műveket egyszerűen nem is fordítják le kínai nyelvre. Hát akkor mit ajánlatos olvasni a „Mao Ce-tung korszakában“ felnövekvő kínai ifjúságnak ? „Forradalmi forradalmat“, például Oan Hai énekeit. A mű meseszövése primitív, témavezetése egyenes vonalú, nyelve száraz és szegényes. Hősei igazi automaták, akik Mao Ce- tung ideológiájának szellemében fogantak. Bizony, kínai kortársaim élete halálosan'unalmas. Az ember gyakran úgy érzi, hogy nem a XX. század 60-as éveiben él, hanem valahol a középkor kezdetén. Nem elég, hogy szabad időnkben nem olvashatunk olyan könyveket, amelyek érdekelnek minket, de még, jó filmeket sem láthatunk. Az összes filmben Mao Ce-tung eszméi mellett agitálnak. A filmek sémája a következő. Kezdetben a hős ideológiailag elmaradott. Aztán a „személyzet is“ elbeszélget vele, felolvas neki Mao Ce-tung válogatott müveiből, majd eltelik egy éjszaka az ideológiai kétségekkel való harcban, és a következő reggelre a hős „haladó emberré“ válik. Ezzel vége 1« a fiíiirek. Erre a sémára épül ?el ni" vi :gy'k, s úgy hasonlítanak egymásra, mint két vízcsepp. Mindegyik feltétlenül happy enddel' végződik, s túlteng bennük a puritanizmus. kiadtak például egy olyan központi utasítást, hogy a régebbi gyönyörű lírai filmekből ki kell vágni azokat a kockákat, amelyeken egy fiú és egy lány csókolődzik. Kínában ma úgy vélik, hogy a csó- kolódzás az erkölcsi lazaság biztos-Jele, s egy forradalmárnak nem szabad csókolóznia. S most vessünk egy pillantást a színházakra. A kép ugyanaz: hosszú darabokat mutatnak be a Mao-tlpusú modern forradalmárról. A „kulturális forradalom“ évei alatt sok filmet és színdarabot illettek ledorongoló kritikával. Azóta a mozikat ellepték a Mao Ce-tung csodálatos úszórekordjáról szóló filmek. Ezek a filmek szinte tananyagnak számítanak, amelyeket mindenki köteles megnézni már gyermekkorában. Ha magukat nem elégíti ki a mozi és a színház — mondhatják önök —, akkor hallgassanak zenét, táncoljanak, vagy töltsék el az időt barátaikkal egy pohár bor mellett. Ez Így szép is lenne, de fiataljainknak még arra sincs lehetőségük, hogy összejöjjenek egy baráti estre, ahol táncolhatnának, mert mindjárt erkölcsi zülléssel vádolják őket. így tehát egész szabad időnket Mao Ce- tung válogatott műveinek tanulmányozására fordítjuk. Egyszerűen meg vagyunk fosztva a teljes értékű pihenés lehetőségétől, s elvágták előttünk az utat, amely a világ kultúrájának megismeréséhez vezet. SZERETNI TILOS Van egy gyönyörű szó: szerelem. S ezt a szót Kínában az utóbbi tíz év folyamán csaknem teljesen száműzték a filmekből, a színdarabokból és a szépirodalomból. Mintha ezek a fogalmak, mint „szerelem“ és „a szocializmus építése“ nem férnének el egymás mellett. A „kulturális forradalom“ előtt 3 évvel Kína valamennyi felsőfokú tanintézetében elő-' adásokat tartottak, amelyekben felszólították az egyetemistákat, hogy tanulmányaik befejezéséig ne kössenek házasságot. Az egyetemek többségében utasításokat adtak ki, amelyekben egyenesen kimondták, hogy „az egyetemistáknak szeretni tilos“! Ha egy egyetemista lány az utasítás kiadásának időpontjában már férjnél volt, akkor megtiltották, hogy gyereke legyen. Ellenkező esetben kizárták az egyetemről. A hallgatók többsége az egyetemi évek alatt azért is kénytelen titkolni szerelmét, mert fél, hogy az egyetem befejezése után nem kap ugyanott munkát, ahol a választottja. Gyakori eset ugyanis, hogy a fiúnak Pekingben adnak állást, a kislányt pedig elküldik valahová ezer kilométerre vidékre. Ha kérik, hogy egy helyre kerülhessenek, már hallják is a szokásos választ: „így kell döntenünk. Nyugodjanak meg, és teljesítsék hazájukkal szembeni kötelességüket“. S ha a kislány gyenge, és sírvafakad, azt mondják neki: „A kispolgári könnyek egy garast sem érnek". A maoisták úgy viselkednek, mintha hazánkban az emberek nem élő egyéniségek, hanem egyforma robotgépek lennének. Magam voltam tanúja, hogy az egyik egyetemista a „szeretni tilos“ parancs után is tovább udvarolt egy kislánynak, úgy mint régen. Sokáig kritizálták, végül kizárták az egyetemről. A kizárás okát így határozták meg: „Megsértette az egyetem szabályait.“ Emlékszem egy esetre, amely nagyon jellemző a légkörre. Társunk levelet írt egy kislánynak, amelyben szerelmet vallott. A kislány azonban kifüggesztette a levelet a falra, és még azt is aláírta, hogy mivel a fiú feje tele van a burzsoá szerelem gondolataival, „nem szolgálja híven a nagy vezérnek, Mao elnöknek az eszméit a kulturális forradalom forró szakaszában“. Ezt követően a fiút annyira zaklatták, hogy csaknem megőrült. Vajon mivel magyarázzák a hatalom birtokosai a szerelem embertelen tilalmát? Azt mondják, hogy az egyetemi évek a fiatalok aranyévei: az ember még tele van erővel, energiával. Az ifjúság gyönyörű, ragyogó éveit arra kell felhasználniuk a fiataloknak, hogy emeljék politikai tudatosságuk színvonalát, és ne merüljenek el az érzések tengerében. Egyszer megkérdeztem egyik tanárunkat, mi a véleménye erről. Azt válaszolta, hogy a gazdasági nehézségek következményeként a nem eléggé öntudatos hallgatók egy részét elégedetlenség keríti hatalmába, s ezek a szerelemben próbálnak lelki kiutat találni. A kormány pedig, gondoskodva arról, hogy az egyetemisták „forradalmi akarata“ ne gyengüljön, meghozta a megfelelő intézkedéseket. Nem tudom, vajon beszélgető társam feímérte-e magában, hogy tulajdonképpen megvilágította a diákok házasságát tiltó rendelkezés valódi okát. A rendelkezés nem más, mint a kormány próbálkozása, hogy még jobban elszigetelje egymástól a fiatalokat, megfossza őket a lelki közelségtől, vagyis egyúttal az őszintébb gondolatcseré lehetőségétől. Másik oka a kormány drákói rendszabályainak — egyébként ezek az intézkedések nemcsak az egyetemistákra, hanem az egész ifjúságra vonatkoznak, beleértve a falusi fiatalokat is, — a hatóságok rettegése attól, hogy Kína lakossága túlságosan gyorsan nő. Néhány teoretikus szerint a legszerencsésebb kor a házasságkötésre a férfiaknál 30, nőknél 25 év. (A házasságkötésre vonatkozó törvény által megjelölt alsó korhatár a férfiaknál 20, a nőknél 18 esztendő). (Folytatjuk)
