Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-30 / 39. szám
10 £3 Óriási ötlet Tegnap este későn mentem haza. A villamoson megdöbbenve ismertem fel a kalauzban Soroksárit, a Hirharsona munkatársát. — Pszt! — súgta oda nekem. — Egy szöt sem. Nehogy leleplezz! Riportot akarok írni: ..Kalauz voltam egy napig“ címmel. Jő ötlet, ugye? Aztán leszálltam a villamosról és bementem egy cukrászdába: Néhány süteményt akartam hazavinni a családomnak. A pult mögött Dékány állt. a Friss Déli Lap munkatársa, fehér köpenyben, fehér fityulával a fején. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte női hangon. — Megőrültél? — kérdeztem elámulva. — Mit csinálsz te itt? — Csönd legyen! — könyörgött Dékány. — Cikket fogok Írni: „Cukrászlány voltam egy napig“ címmel. Arcizmod se ránduljon. Arcizmom se rándult. Kértem három dobostortát, és a blokkal a pénztárhoz mentem. Már meg sem lepődtem azon, hogy a pénztárban az Esti Hírharang munkatársa ült. — Te is itt vagy? — kérdeztem közömbös hangon. — Riport, öregem, óriási ötlet. „Pénztárosnő voltam egy napig“. Ez lesz a riportom címe. Óriási ötlet, nem?... Te. mennyi marad tíz forintból, ha nyolc forintot elveszek belőle? Megmondtam. A cukrászsüteménnyel hazamentem, Doktor Vennes, az Éjfélelőtti Hírek munkatársa nyitott kaput. — Tudom — mondtam —, egy napig házfelügyelő voltál. Doktor Vermesnek leesett az álla. — Honnan tudod? — Zseni vagyok! — feleltem gőgösen, és a kezébe nyomtam ötven fillért. — Smucig alak! — szólt utánam doktor Vermes. Már mindenki aludt otthon, mire hazaértem. Megvacsoráztam, aztán lefeküdtem. — Manci! — érintettem meg a feleségem vállát. — Alszol? — Hagyj békén! — dünnyögte álmosan, de a hangja olyan furcsán, idegenül csengett. Gyanakodva kiugrottam az ágyból, felkattintoittam a villanyt. Rémülten láttam, hogy Sipka, a Képes Üjság munkatársa szendereg mellettem. — Hát te? — sikoltottam. — Nyugi. Riport. „Egy napig feleség voltam“. Mit szólsz hozzá? Ijedten átrohantam a másik szobába. Gyerekem ágyában is riporter feküdt ujját cumizva. A gyerekágy mellett, a nagymama díványán is egy riporter horkolt. — Hová tettétek a családomat? — kiáltottam kétségbeesetten. — Mit ordítozol? Benn vannak a szerkesztőségben. Valakinek csak kell csinálni a lapot, nem? Vermes, az Éjfélelőtti Hírek munkatársa nyitott kaput. Mikes György CSAK FINOMAN! Hosszú hajú ifjú megy az utcán. Egy galamb állandóan a feje körül röpköd. A fiú dühös lesz. Amikor a galamb ismét a feje közelébe kerül, felemeli a karját, és rákiált: — Hess, a francba! A galamb elröppen, de ismét visszaszáll. A fiú újra rákiált: — Hess, a francba! Arra jön egy nénike, rászól a fiúra: — Ftacskóm, nem szabad így beszélni. Isten madara a galamb, ne gorombáskodj vele. Csak szépen, finoman legyints a kezeddel, és mondd neki: Hess-hess madárka... Akkor is elmegy a francba. IKREK Ikerpár üldögél az eszpresszó teraszán. Teljesen egyformán öltözöttek, hajviseletük is azonos. A járókelők meg is bámulják őket. Arra jön egy szemmel láthatólag kapatos férfi. Tágra nyílt szemmel áll meg az ikrek előtt, még a száját is nyitva felejti. Az ikrek egyike megszólal: — Ne csodálkozzon így. jó ember! Mi ikrek vaavunk! — Mind a négyen? — hebegi a részeg. jó Alias — Kinek van a világon a legjobb állása? — A pápának. — Miért? — Mert csak egy főnöke van, és azzal is csak a halála után találkozik. FURFANG Hitler, Himmler, Göring és Göbbels együtt vacsoráznak. Valamelyikük megemlíti, hogy a macska nem eszi meg a mustárt. Hitler szeme felcsillan. — Aki közületek megetet egy macskát mustárral, kitüntetést kap. Behoznak egy macskát. Göring elővesz két szelet borjűmájat, az egyiket megkeni mustárral, a másikat ráborítja. Odaadja a macskának. Az elkezdi rágni, de ahogy a mustárhoz ér, prüszköl, és otthagyja az egészet. Himmler korbácsot vesz elő. Behozat egy tányér mustárt. Megfogja a macskát, orrát beleveri a mustárba, közben a korbáccsal veri az állatot. A macska nyávog, sikít, prüszköl, de nem eszi a mustárt. Göbbels mosolyog. Magához vonja a macskát, az ölébe fekteti, simogatja, majd hirtelen mozdulattal felkapja a macska farkát, és egy jó adag mustárt csap a fenekére. A szerencsétlen macskát csípi a mustár, le- ígrik és kétségbeesetten forogva nyalja az égető pépet, közben sivít, hurrog, nyávog. — Látjátok, így kell ezt csinálni! — mondja Göbbels. — Nem félrevezetve, nem kényszerítve, de dalolva, táncolva, önként teszi. i?imí " W Km %' KIS HIBA Titkárt vesz föl a miniszter. A jelentkezőket személyesen hallgatja meg. Beállít egy fiatalember. — Nyelveket tud ? — Beszélek, írok, olvasok oroszul, angolul, németül, perzsául, olaszul, spanyolul, az arab nyelv és a bengáli már gyengébben megy. A miniszter tovább kérdez. — Gyors- és gépírást tud? Ä Gyorsírást csak európai nyelveken, gépírásban bajnok vagyok. — Iskolai végzettsége? — Három diplomám van! — Mit tud még? Most már csodálkozva kérdi a miniszter: — Vezetek motorkerékpárt, autót és repülőgépet... — Elég, de mondja csak, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen sokoldalúan képzett fiatalember, mint maga, állás nélkül van? — Egy hibám is van — mondja pironkodva az ifjú. — No. az nem nagy ügy, ennyi jó tulajdonság mellett. És mi az a hiba? — Kicsit hazudós vagyok. ■■HMM 25. A szülőkről Fiatalok a szüléikről • M it gondoltak a felnőtt gyerekek? • Senkihez sem fordulhatok bizalommal 9 Az apám funkcionárius a Katonaszerele m 9 Vernek a szüleim „Milyen mértékben támasz- kodhatom érzelmi életemben a szüleim tanácsára? Néha igazuk van. máskor viszont elavult a nézetük. Mi az, amit elfogad- % hatok tőlük? — kérdi egyik levelezőnk. Őszintén eláruljuk, hogy ebben a kérdésben nem tudunk biztos feleletet adni. Nem feladatunk a szülők viselkedése felett ítélkezni. Ezért mindaz, amit ezen a téren tehetünk, hogy feltárjuk néhány fiatal véleményét a szüleiről. A szülőkre bízzuk, mit és mennyit fogadnak el belőlük. Feladatunkat azonban ettől függetlenül fontosnak tartjuk. Az okos szülő örül, ha megismerheti gyermeke valódi véleményét, mert csakis ennek' alapján nevelheti, segítheti őket életük sorsdöntő pillanataiban. Nézzük a következő levelet. Bizonyos, hogy az írója nemcsak lányos érzékenységből szomorú: „Hosszú. nagyon hosszú ideig gondolkodtam, hogy írjak-e önöknek. Remélem, hogy nem értenék félre. Nincse senkim, egyáltalán senkim, akiben megbízhatnék. Hiába fordulnék a szüléimhez, vagy a barátaimhoz. Nekem nincs boldog otthonom és ez bánt a legjobban. A szüleim folyton veszekednek — én viszont gyűlölöm a veszekedést. Tizennyolc éves vagyok. Eddig egyetlen fiúval sem jártam. Pedig any- nyira szeretnék valakit szeretni, hiszen az otthon melegéből kevés jut. Higgyék el, hogy az. akinek nincs boldog otthona, kétszeresen vágyik a szeretet után. Annyira egyedül vagyok. Minden nap tudatosítom, hogy nem szabad sírnom, hogy vidámnak kell lennem, de nem sikerül. Mindig elfog a szomorúság és nem bírok magammal. Sírok, mert nincs olyan nyugodt otthonom, mint a többi lánynak, nincs senkim, aki tanácsot adna, akihez bizalommal fordulhatnék. Ha az ember tudja, hogy otthon várják, szeretik, szívesen megy haza. De én? Hogy igazat mondjak — nem szívesen megyek haza. Tudom, hogy a szüleim megint veszekedni fognak. Ne haragudjanak, hogy mindezt elmondtam maguknak, de szükségem van valakire, akiben legalább egy kicsit megbízhatok. Csak azt akarom mondani, hogy nem csak skkor boldogtalan egy lány, ha megcsalja őt a kedvese, hanem akkor is, ha nincs boldog otthona. Szeretem az embereket, szeretnék valakinek á' hasznára válni, szeretném valakire ráruházni mindazt » szeretetet. ami bennem van. És irigylem, mennyire irigylem az olyan lányokat, akiknek a szülei nem civakodnak folyton, mint az enyémek.“ És mit mondanak az ilyen nevelési inódszcrrői: „Októberben leszek 19 éves, egyetemre járok, de a magánéletem bonyolult. Az udvariammal még érettségi előtt ismerkedtem meg, amikor katona volt. Amikor először kisert haza a házunkig, az apám megvert. Szégyellem bevallani, a verést még kibírtam v'lna, de a szidalmazást életem végéig nem felejtem el. Többé katonával, a- míg élek, nem szabad szóba állnom, de ha mégis, akkor jaj az éltemnek. Tizennégy nappal az érettségi előtt annyira pokollá változott az életem, hogy meg kellett szöknöm otthonról. Csak az érettségi napján tértem Haza. Ez után a „lázadásom’' után odahaza már nem mertek megverni, apám megelégedett azzal, hogy szinte naponta átvizsgálta a holmimat, igyekezett fényképet és szerelmes levelet találni. Nem is sejtette, hogy nyáron a leveleimet az ő télikabátjának a zsebében tartom, télen viszont ágyának a matracai alatt. Ügy megtanultam hazudni, alaskod- ni, hogy az csuda. Ősszel az udvarlóm leszerelt. Visszatért abba a városba, ahová való. Csak nagyon ritkán láttuk egymást, viszont megnőtt a levelezésünk. Karácsonykor már annyi levelem volt, hogy nem tudtam elrejteni. Apám kezébe került. Várakozásom ellenére nam vert meg, közönyösen megkérdezte, hogy ki az, aki ilyen gyakran ír nekem. Elárultam neki, hogy az illető középiskolai tanár és 26 éves. El sem képzelhetik meglepetésemet, amikor apám mindezt nyugodtan vette tudomásul, csupán arra figyelmeztetett, hogy még korai lenne a férjhezmenetelre gondolnom. Azelőtt mindig azt hittem, hogy az apám, mint funkcionárius,helyes véleményt képes alkotni ezekről a dolgokról is. de rá kellett jönnöm, hogy egy csomó előítélet él benne. De nemcsak rólam van szó. Ugyanúgy megverte az öcsémet is, amikor az osztályfőnökétől megtudta, hogy hazakísért egy lányt az iskolai tánemulalsáq- ről. Most már csupán arra vagyok kíváncsi, hogy milyen képet fog vágni az apám, ha az öcsém bevonul katonának és panaszkodni kezd. Ugyanis ez nagyon könnyen előfordulhat, habár nem minden apa egyforma." Eddig a másik levél. Ogv gondoljuk, hogy mindkettő magáért Is beszél, nem kell kommentárt fűzni hozzájuk. De ez még nem minden. A következő számban folytatjuk a fiatalok véleményének' közlését. Következik: Még egyszer a szülőkről mmim