Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-30 / 39. szám
MOLNÁR KÁROLY: Fejezetek a francia idegenlégió történetéből Elindult a karaván Mexikó belseje felé. Sárgán villogó homokon, kopár tájakon menetel a légió. A füliedt melegben lassan haladtak előre. Sehol semmi árnyék. Néhol egy üres nádkunyhó, lakói elmenekültek. A rossz úton lassanként felbomlik, rendezetlenné válik a karaván. Az altisztek veszik át az ostort az öszvéreket hajtó mexikóiak kezéből, de ez sem segít. Az út rossz, az állatok csökönyösek, a szekerek csak döcögnek. EGY LITER VlZ EGY SZÁZADNAK Tompán mora.ilott a föld. Ezer és ezer pata rohant lefelé a dombhátról. Meglódultak a mexikóiak. Veszedelmesen közeledtek. Már a sík terepen vágtáztak 3 lovak. Otven méter választja el egymástól az ellenfeleket. Már csak negyven. A légiósok várnak. — Tűz! Tűz! — kiáltják a légiósok altisztjei. A négyszög egyik oldala, amely éppen szemben áll a mexikóiakkal, hirtelen megmozdul. Féltérdre ereszkednek a katonák. Izgalom nélkül céloznak, akárcsak a gyakorlaton. Egyszerre szó latnak meg a fegyverek. óriási kavarodás. Az egyik- ló úgy dől össze, mintha mind a négy lábát egyszerre törték volna el. Mellette egy másik felágaskodik, azután összerogy. A korbácsos mexikói a melléhez kap, az aki két pisztolyából tüzelt, fegyvereit az égre emeli, értelmetlenül szórta az ólmot, de az is lehet, hogy a félelem elvette az eszét. Lovak és emberek a földön Felbomlik a rend. Ez már értelmetlen akadály- verseny. Az úiahb lovasoknak halott és sebesült társaikon kellene átugratniuk, ha tovább akarnak haladni. Amint azonban megtorpannak, elég ha csak egy pillanatra, biztos célpontot mutatnak a hidegvérrel célzó légiósoknak. Egyre több a vonagió és éppen ezért különösen nehéz akadály. Újra hangzik a francia altisztek vezényszava: — Tűz! Tűz! Véres kavarodás. Gazdátlan lovak rohangálnak. Sebesült mexikóiak tántorognak. Francia oldalon semmi veszteség. Ha csak azt nem számítjuk, hogy a két teherhordó öszvér a lövöldözéstől megvadult és nyerítve elügetett a mexikóiak távolodó lovai után. Keselyűk keringenek Cameron fölött. Olyan alacsonyan, hogy egy hatéves fiú kővel eltalálhatná őket. Kürt szól, olyan halkan, hogy Danjou csak azt hiszi képzelődés. Maine tizedes azonban harsányan jelenti: — Támadás a domboldalról, százados úr... Porzik a vidék, Kaktuszok dőlnek el, szikladarabok gurulnak le és meglódulnak a mexikói lovasok. Két makacs ellenfél került szembe egymással. Most a légiósok még közelebb engedték a lovasokat és könnyedén lepuffantották őket. A mexikóiak felváltva imádkoztak és káromkodtak. Egyre több gazdátlan ló rohangált a csatatéren. Egy elkóborolt állat fölé olyan alacsonyra ereszkedett le egy keselyű, hogy messziről úgy látszott, mintha karmai már érintenék a gazdátlan nyerget. Pocsék rosszul lőttek a mexikóiak. Sok lovas pedig kardjával a levegőbe csapdosott, kellő szitok és átok kíséretében, úgy viselkedtek, mint akik egyszerűen nem értik, miért nem jutnak a franciák közeléElönyomuló légiósok 1895-ben, Madagaszkár sziqetén. be. Felváltva vezényeltek a légiós század altisztjei: — Tűz! Tűz! Összeomlott a mexikói támadás. Elcsendesedett minden, a mexikóiak elvonultak, elhordták sebesültieiket és összefogták a száguldozó lovaikat. A légiósok élő négyszöge előtt új színt kapott a fű. Óriási sötét foltok. Az első csata nyomán feketék, a második után még csak vörösek. Az egyoldalú csata nyomai. Danjou felhasználta a szünetet és átgondolta százada helyzetét. A levegő óráról órára forrósodott, egyre inkább elviselhetetlenebbé vált. Katonái még árnyékba sem húzódhattak, mert fák nem voltak a közelben. Azon a dombháton, ahonnan a mexikóiak már kétszer rohamra indultak, ott zöi- dellt néhány kaktusz, de a terepnek azt a részét szilárdan tartotta megszállva az ellenség. Fokozta a francia tiszt gondjait az is, hogy embereinek a kulacsát reggel már nem tölthette meg vizzel és az öszvérek megvadulása miatt az utolsó számottevő tartalékot is elveszítették. — Elfoglaljuk a haciendát — mondta a tiszt az altisztjeinek. — A falak mögött védekezünk. Gyanakodva néznek körül a légiósok a hacienda udvarán. Pillanatok alatt átkutatják, mert azzal a lehetőséggel is számolnak, hogy ellenséges katonák rejtőztek el. A romok azonban elhagyatottak, csak gyíkokat és kígyókat találnak a szétszedett kocsik óriási kerekei alatt. Az altisztek intézkednek és a katonák teljesen birtokba veszik a hacienda valamennyi részét. Seszínüek a falak, a nap teljesen kifakította. Talán húsz éve üresek az épületek. Nyilván egy hosszú száraz időszak riasztotta el innen a lakókat. A légiósok átvizsgálják fegyvereiket, felkészülnek az újabb harcra. A mexikóiak azonban nem siettek, mert mint igazi lovasok először lovaikról gondoskodtak. Állataikról leszedték a nyerget és kipányvázták őket az árnyékban, mert most már gyalogosan akarták folytatni a küzdelmet. Danjou határozottan adja ki a parancsait: — Egy raj álljon az egyik kapuhoz... egy másik helyezkedjék el a másik kapuhoz... Mielőtt elindultok, kiosztom a maradék borunkat. A százados az övéről leakaszt egy kulacsot. Felemeli a magasba. hogy mindenki jól lássa. — Ennyi az egész készletünk — mondja a tiszt. — Egy liter. Mindenki igyon belőle. Sok nem juthatott egy embernek. De mindenki ivott. A két raj elindult a kapuhoz. Tíz légiós viszont ott helyezkedett el, ahol a haciendát körülvevő fal kövei szétgurulva a földön hevertek. — Ezt a rést biztosítani kell. Mindenáron — szólt a százados. — Két raj szállja meg a hacienda lakószobáit. A század maradéka legyen az udvarban. Tartalékként. Morzicki őrmesternek fontos szerep jutott. Ö felmászott a tetőre, onnan figyelte és azonnal jelentette a mexikóiak minden mozdulatát. Nem ismerte a félelmet. Az őrmestert az ellenség jól látta és így minden pillanatban könnyedén le- lőhette volna. Mégsem vették célba. Kilenc óra öt perc az idő. Egy parlamenter jelent meg a hacienda előtt. Már messziről Egy katona teljes felszereléssel, Madagaszkár szigetén. hatalmas fehér kendőt lobogtatott és felkiáltott a tetőre. Szavait Morzickihoz intézte, nyilván azért, mert csak őt látta, mert a többiek biztos védelmet nyújtó fedezék mögé rejtőztek. — Franciák! — kiáltotta a parlamenter. — Adjátok meg magatokat. Mi túlságosan sokan vagyunk. Minden harc ér* telmetlen... Semmi értelme az ellenállásnak. Csend. Csak a keselyük szárnyának suhogása hallatszott. A parlamenter szünetet tartott, mintha válaszra várna. A mexikói nem tudhatta, hogy a falak mögött olyan emberek várják a küzdelem folytatását, akik nem sokra becsülik az életüket. Nem jött semmi válasz. A parlamenter végül ezt mondta: — Milan ezredes garantálja az életeteket. Danjou felszólt Morzicklhez: — Intsen őrmester, hogy a parlamenter távozzon. A harcot folytatjuk. Az őrmester szó nélkül teljesíti a parancsot. A mexikói megfordul és visszaindul a csapatához. — Eltávozott a parlamenter — jelenti Morzicki. (Folytatjuk) VI. — Biztosítsa a sértetlenségemet és én békében maradok — válaszolta Cheddy kurtán. — Ez egyébként a maga feladata is. — Jöjjön el reggel az irodámba, hogy mindent megbeszéljünk. — Nem kérdezi, életben leszek-e még reggel? — Remélem. Várni fogom az irodámban úgy nyolc óra körül S még egyszer figyelmeztetem, semmibe se kezdjen önfejűén. E szavak után a seriff megfordult és elhagyta a szobát. Amíg Cheddy az ajtót nyitotta és csukta, nem kerülte el figyelmét, hogy a seriff nadrágján mohadarabok vannak. Moha pedig, tudjuk, különösen a deszkatetőkön terem errefelé. Cheddy ébren várta a reggelt. Amikor virradni kezdett, már nyugodt volt, tudta, hogy senki nem fogja megtámadni. Az ágyra feküdt, hogy egy kicsit pihenjen. Későn kelt fel. Aztán lement a szalonba, hogy reggelizzen. Amikor a portás meglátta, ijedten pislogott, mintha kísértetet látna. A szalonban még nem volt senki. Cheddy reggelit rendelt és az ablakhoz ült. Nézte az utcát, arra, amerre a seriff irodája volt. A városka még üres volt. Csak egy nő vagy egy- egy gyerek haladt el az utcán. A nap melegen sütött, derűs időre lehetett számítani. Reggeli után Cheddy a seriffhez indult. Még nem volt nyolc óra, de nem volt más dolga. Ogy tűnt neki, hogy az utca egyszerre megtelt emberekkel. Némán nézték, ahogy elhaladt mellettük. Látszott, hogy egyesek szóba akartak vele álllrii, de kimért, komor magatartása megfélemlítette őket. Az irodában Cheddy csak a seriff segédjét találta, egy sápadt öreget whiskysüveg mellett. Az öreg riadt tekintettel nézett rá. — ön Lowell úr? — Igen. — A seriff azt üzeni, hogy sürgősen el kellett mennie. Az éjjel visszatér. Azt üzeni, várja meg. — Es hová ment — Nem tudom. Korán reggel ellovagolt egy lánnyal. Cheddynek eszébe jutott Jayne. Vajon csak jó kifogás volt az az este? Vagy talán megtudták, hogy nála volt a lány, s elvitték, hogy a gazda megbüntesse? Akárhogy is van, Cheddynek nem tetszett a dolog. Látni akarta a lányt még ma. Maga sem tudta, miért volt ez a kívánsága, s ez idegesítette. — Kíván még valamit az úr? — Nem. Köszönöm... Cheddy megfordult és a kijárat felé indult. Az ajtóban megállt. Az utcán a három támadó legény közeledett. Cheddy gyorsan félrehúzódott, s az öreg nagy megrökönyödésére kivette zsebéből a szövetségi seriff jelvényét és feltűzte az ingére, majd szó nélkül megfordult, és ismét a kijárat felé indult. Látta, hogy a három támadó már egészen közel van. Kilépett s feléjük indult. Kimérten lépkedtek. A támadók mögött gyülekezni kezdtek az emberek. A legények már olyan közéi voltak, hogy látniuk kellett Cheddy Lowell mellén a szövetségi seriff jelvényét. — én Cheddy Lowell szövetségi seriff vagyok — szólt a három támadóhoz. — Letartóztatom önöket, mert megtámadták Macon és Dwon Francist és az éjjel engem személyesen. A három támadó meglepődött. Mindannyian a seriff jelvényét nézték. — Dobják el fegyvereiket és induljanak a börtönbe — vezényelt a szövetségi seriff. A három támadó összenézett. Látszott rajtuk, hogy nincs kedvükre ez a találkozás. Az egyik legény hirtelen revolvere után kapott, de nem sikerült kivenni a tokból. Lövés dördült, s a legény feljajdult, kezéhez kapva a csukló táján, ahol eltalálta a golyó. — Mondtam, hogy dobják el fegyvereiket! — ismételte meg parancsoló hangon Cheddy Lowell szövetségi seriff. Az utca már tele volt emberekkel. Cheddy felismerte bennük a két Francist, mellettük állt az esti részeg cowboy Clod. Cheddy még egyet lőtt, s az egyik támadó felugrott. A golyó jobb lába hegyét érte. — Ha nem hallanak Jól, szóljanak. Közelebb jövök, hogy megmondjam, mit kell tenniök —, mondta Cheddy, s a támadók felé indult. Revolverét visszatette a tokba. Még mielőtt hozzájuk ért volna, a támadók kivették revolvereiket, és a földre dobták. — Most előre, a börtönbe! A támadók nem várták, hogy kétszer mondja nekik. A seriff irodája felé indultak, a börtön irányába. A tömeg, amely már betöltötte az utcát, kiabálni kezdett. Amikor a támadókat bezárta, Cheddy visszament az utcára. A tömeg hangosan kommentálta az eseményeket. Kiáltások hangzottak: „Kötélre velük!“ Lowell felemelte kezét és a jelenlevőkhöz fordult. — Bn Cheddy Lowell szövetségi seriff vagyok. Amíg én Peynben vagyok, itt nem lesz lincselés. — A ti seriffetek nem Gary Shoor, Bob Franklinnak hívják, és közönséges bűnöző, Thomas Borman cinkosa. Az én feladatom, hogy élve elfogjam, s átadjam a törvénynek őket. Aki ellenszegül, úgy jár, mint ők. gos helyeslés hallatszott. — Gary Shoor ál-seriff Bormanhoz ment ma reggel tanácskozásra. Három elszánt ember kell, aki velem jön, hogy elfogjuk. Minden kéz felemelkedett. Az emberek tolakodtak, hogy kiválassza őket. (Folytatjuk)
