Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1969-07-08 / 27. szám

ELEIOK A FOLD - ES MÁS SEMMI? Felsőpatonyban jártam, mert arra voltam kíváncsi, ho­gyan működik egy olyan szövetkezet, amelynek az élén ä Szövetségi Nemzetgyűlés tagja áll. — Az elnök elvtárs ebédel. — Ezzel fogadtak a szövet­kezeti irodában. Menjen csak egyenesen, bal oldalon az u- tolsőelőtti ház az övé. A kapuja zöld Közben az az érzésem, hogy Felsőpatony a világ leg­hosszabb faluja, de megtalálom a házat. — Itt laknak Renczésék? — Itt, de Lajos bácsi nincs otthon. — Pedig ide küldtek a szövetkezeti irodából... — Tíz perccel ezelőtt ment el, látja, a motorkerékpár­ja sincs itt... Ütközben három motorkerékpárost is leállítok, abban a reményben, hogy talán ő a Renczés bácsi. De mindhár­man nevetnek, és azt mondták, hogy Lajos bácsinak baj­sza van. Visszaballagok a szövetkezeti irodába, ahol egy i- deig szemlélem annak lebontását. Bizony a lebontását. Ott- jártamkor már csak a puszta falak meredeztek az ég fe­lé és magamban örültem az esőnek, mert ha az nincs, nem tudom ki „verte" volna el az irodaház porát. Már másfél órája sétálok a kultúrház folyosóján. Bent, a nagyteremben rendezték be ideiglenesen a szövetkezeti irodát. Annyi ott a hely, hogy a három íróasztal három cseppnek tűnik a tengerben. A főkönyvelő azzal vigasztal, hogy sokszor egy hétig sem látják egymást az elnökkel. Ilyenkor mindketten a határt járják. Egyszer itt, máskor ott. — Most van a szezon, rengeteg a munka ilyenkor. Nem hiszi? — Miért ne hinném, de most esik az eső. —• Ez magának eső... A végén azt tanácsolja, menjek „arra”, ott a fák között van egy kis sárga házikó, ott az alelnök munkahelye. Ha­bár a házikónak se híre, se hamva, azért csak megyek. Na végre, itt egy sárga ház — de tehenek vannak ben­ne. Kiabálok: Tóth bácsi. Vince bácsi! Senki. Odébb még egy sárga ház, kombájnokkal, „hernyótalpasokkal" körül­véve. Az épületben egy élő lélek sincs. Leülök egy szék­re és várok. Biztosan itt dolgozik, csak cigarettára akart gyújtani és nem volt gyufája, — gondolom magamban, amikor az ajtóban valamilyen magyar nótát dudorászó, 4»- 45 év körüli bácsi jelenik meg. — Hát maga mi járatban van? Nagyon odakivánkozik az „erre, ahol még a madár se jár“. Mondom, ki vagyok. Lassan leül és várom, kihez küld ő? — Legjobb lenne, ha elmenne a „háenbé“ elnök után. ö volt a szövetkezet első elnöke, jól ismer itt mindent... így sosem születik meg a riportom, gondolom magam­ban és — máris provokálok. — Azt hallottam, hogy a dunaszerdahelyi járásban itt vannak a leglustább fiatalok... Halásznyelven szőlva: bekapta. Tehát végre megkez­dődik a riport. — Ki mondta ezt magának? Nézzen csak ki az ablakon. Esik, de a mieink kinn dolgoznak a határban. Nálunk is vannak hibák, de ami a szövetkezet fiatalságát illeti, elé­gedettek vagyunk. A tagság átlag életkora 37 év. Kilenc- venen vannak, akik még a 25. életévüket sem töltötték be. Legtöbben közülük a növénytermesztési és baromfite­nyésztési csoportokban dolgoznak. Komoly munkát végez­tek fiataljaink már a szövetkezetesítés kezdetén, amikor még nem voltak gépeink. Megtudom, hogy akkor 7 korona volt egy munkaegy­ség ára, most 30. Égy rendesen dolgozó fiatal 700-800 mun­kaegységet is ledolgozik egy év alatt. (21—24 000 koro­na.) De aki évente Í80 munkaegységet dolgozik le, az már „osztalékban is részesül, ami 2.50 koronát jelent munka­egységenként. Felsőpatony szocialista falu, tehát nincsenek magángaz­dálkodói. Csaknem minden családból dolgozik valaki a szövetkezetben és elmondhatjuk, hogy a lakosságnak csak 10 százaléka van más munkaadónál alkalmazva. — Vince bácsi, — mert ő volt az imént érkező dudo­rászó ismeretlen —. az idősebbeknek szinte szavajárásuk, hogy a fiatalok már nem tudnak a földdel bánni. Igaz ez? — A fiatalok és idősebbek munkaminősége és mennyi­sége között nincs különbség. Viszont az ő viszonyuk a földhöz más, mint az idősebheké. Jobban mondva, bennük ilyen érzés nem is létezik. Nem szeretik a földet, csak a szövetkezet alkalmazottainak érzik magukat. Azt is tu­dom, honnan ered a követelődzésük olyan jogok iránt, a- mtlyenek az alkalmazottakat megilletik. Onnan, hogy csak máról holnapra gondolkoznak. Az ilyen emberből sose lesz jó paraszt, mert a búzát akkor kell learatni, amikor be­érett, de aztán neki kell vágni, és nem szabad megáll­ni, míg a „táblán“ csak egy szál búza is van. És elhiszi, hogy nincs olyan „táblánk“, amit a nyolc órai munkaidő alatt le lehetne aratni? A parasztember a világ legszorgalmasabb embere. Lá­tástól vakulásig dolgozott mindig. De tudták, miért dol­goznak. Amit adott a föld, az övék volt. Most, hogy a szövetkezetesítés gondolata már húszéves, olyan problé­mákkal kell foglalkoznunk, amelyek közvetlenül ezen ak­ció következményei. Mert joggal mondják a mai fiatalok: miért dolgozzam naponta tíz órát. amikor mint segédmun­kás már a nyolc órai munkaidő után szabad vagyok, a sza­bad szombatokról nem is beszélve. Miattam akár meg is rohadhat a sárgarépa! De a sárgarépát estig ki kell szed­ni, mert holnap már csomóként egyhússzal olcsóbb lesz. Nincs, aki kiszedje. Az útépítőkre mutogatnak, akik pár méterrel odébb dolgoznak. Négykor abbahagyják a mun­kát, sőt pénteken már tizenkettőkor, hétfőn meg csak itt- ott dolgoznak. — Mit válaszoljak nekik, ha azt kérdik, miért keli reg­gel hattól este hatig dolgozniuk? Néni akarjuk a „látás- tói-vakulásig“-ot, de a mezőgazdaságban nem lehet köny- nyelműsködni, mert a parasztok munkaidejét legtöbbször az időjárás szabja meg. így volt ez örök idők óta. — Nem gondolja, hogy sok kérdés nyitját ott kell ke­resnünk, hogy ma már nem létezik a földtulajdonos, bir­tokos fogalom? — A szövetkezetesítés mint elképzelés nem rossz, csak gyakorlati értelmezése deformálódott. Ezzel együtt eltor­zult a parasztember viszonya az iránt, amit teremt, a- mit a föld ad neki. Veszített abból az igyekezetéből, hogy a földből mindig a legtöbbet hozza ki. A mi szövetkeze­tünk augusztus végén ünnepli majd huszadik születésnap­ját. Kétszázötven koronával kezdtük. Most huszonhárom millió korona értékű vagyonunk van. De messziről sem olyan egyszerű a helyzetünk, mint azt azok látják, akik naponta megvásárolják a friss zöldséget, gyümölcsöt és zsörtölődnek magas ára miatt. látni keli azt is, hogy az áru legtöbbször a felvásárló révén, tehát közvetett úton kerül a vevőhöz. És ez a folyamat bizony sokszor nem eléggé rugalmas. — De van egy konkrét kivétel, aho. « termelő szabá lyozhatja ezt a folyamatot. — Igen, a mi .esetünkben ilyen a dunaszerdahelyi „Ku­lacs", A szövetkezet részvénytársa ennek a borozónak. Tudom, hogy ez nem rossz üzlet. Ha felkínálnék maguknak egy üzlethelyiséget Pozsonyban azzal, hogy azt naponta lás­sák el friss zöldséggel, elfogadnák? — De még mennyire. Persze, amíg az ilyen elképzelés nálunk megvalósul, sok víz lefolyik a Dunán. Megérné, az biztos, mert a tavasszal is például mi történt a spenó­tunkkal: nem vette át a felvásárló, 2-3 nap alatt magba hajtott, és az ilyen már a fenének sem kell. De amíg szép volt, elfogyott volna akár Szerdahelyen, akár Po­zsonyban, igaz-e? A dunaszerdahelyi járás teljes mértékben mezőgazdasá­gi jellegű. A lakosság a termények 30 százalékát sem e- mészti fel. Hová tegyék a többit, ha a felvásárló üzem az­zal utasítja el őket, hogy már teljesítette a szerződés sze­rinti mennyiség beadását, több nem kell? A járásnak u- gyan van egy konzervgyára, de azt suttogják, hogy nem rentábilis. Ha igen, ha nem, egy mindenesetre biztos: a „technikája" múzeumba való. — A sertéseket is Pozsonyba hordjuk feldolgozásra. 12 koronáért vásárolják fel tőlünk. A disznóhús kiskereske­delmi árát ismeri... Az ő nyereségük akkora, mint a mi­enk, csakhogy ok egy kiló kukoricát sem öntenek a disz­nó pofájába. A feldolgozott disznót sokszor visszaküldik a dunaszerdahelyi konzervgyárba. Gondolkoztam, hogy mi lenne, ha a járás szövetkezetei közös erővel felépítenének egy mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemet... A mezőgazdasági dolgozók máig sem érték el teljes mér­tékben társadalmi rehabilitációjukat. Valahogy mindig úgy volt, hogy amikor rájuk került a sor, mindenki fáradt volt már és az ő dolgaikat elnapolták. Ök tartották a hátukat, ha rossz volt a kenyér, ha rohadt volt a gyümölcs, ha nem volt zöldség, ők a fővádlottak, ha nincs elég hús, tej. A hibás hűzásokat mások végezték el helyettük. Azok, akik elrontották gazdaságunkat és a direktívákat olyan meg­jegyzésekkel adták ki, hogy a paraszt ne gondolkozzon, csak dolgozzon. Az 6 életük a föld és semmi más. Zácsek Erzsébet Az épülőfélben levő pozsonyi televíziós adótoronynak nem csak küldetésévé1 összefüggő érdekességei vannak, tlletve lesznek, hanem maga az épít­kezési folyamat is tucatnyi ér­dekességet, újdonságot tartal­maz. Természetes, hiszen nem egy mindennapi szürke bérház­tömbről, hanem egy olyan é- pítményröl van szó, amely nem csak, hogy a mago nemében egyedülálló, de közvetlen meg­alkotói, építői számára is o- lyan munkát jelent, amelyhez hasonlót még nem csináltak. A mester azt mondja, már nem biztos, hogy a határidőt be tudják tartani. Az időjárás miatt. Fent hideg van és erős a szél. Az előírások tiltják, hogy hatvan kilométernél na­gyobb sebességű szélben dol­gozzanak. Késik a munka, de ha kedvez az időjárás, nincs kizárva, hogy a határidő előtt, jóval korábban átadják az adó­tornyot Pedig mi akik nem közvei tea közelről, hanem a vá­rosból látiuk, már meglepődöt- ten flqyeliük, milyen gyorsan növekedik a torony vasbeton- gerince. Az érdekességek? Igaz, csak a szemlélő számára érdekes­ség, hogy a föld alatt tizen­négy méter mélységben van a torony alapja. A tervezőknek és építészeknek ez természetes. Apropó, mi az hogy természe­tes? Jóval több annál — de az már felső fokú matematika, a- mely az ilyen méreteket ma­gyarázza. Az sem hétköznapi a- dat, hogy az egész építkezésen még sohasem dolgozott negy­vennél több ember egyszerre. Pedig a munka nemcsak a ma­gasban, hanem a földön és a föld alatt is folyik. A Zerge- hegy, — amelynek tetején a régi adótorony mellett az új épül, — 433 méter magas. A torony magassága kétszáz mé­ter lesz. Ebből kilencven mé­tert a vasbeton tartógerinc ké­pez, arra helyezik majd a 110 méter magas antennát. Egy héttel ezelőtt, július elsején jártam ott. Az emberek, akik tízóraizni jöttek le a magas­Munka­hely a fellegekben ból, azt mondták, tegnap reg­gel még jég volt odafent. A tartógerinc elkészült. Ezután is nehéz, bonyolult munka követ­kezik: a nagy betonváz köré emeleteket építenek. Tessék el­képzelni, hogy egy felállított ceruzára papírlapokat füzünk. A legegyszerűbben így lehet szemléltetni, persze ennél sok­kal bonyolultabb a valóság. Az egész emelet szintjét alkotó ha­talmas betonlapok a földszin­ten épülnek majd a gerinc kö­ré ágyazva. Amikor egy emelet elkészül, az egészet felemelik, s ott röqzítlk. Tehát azt is mondhatnánk, hogy felülről le­felé épül. Tulajdonképpen ez az igazság. Nagyon Igényes és na­gyon pontos, szép, érdekes munka. Ezt mondja az építész is, a mester is, a munkások ts. És veszélyes — tenném hozzá, áe a valóság megcáfol. Azon­kívül, hogy valaki ujjára vágott a kalapáccsal, még nem tör­tént baleset az építkezésen. Az emberek jól keresnek. Volt idő, amikor harminc em­ber ötezer koronás fizetést vett fel. Az átlag különben majd­nem meghaladja a háromezret. A fizetésük nem teljesítmény­bérnek számít. A veszély, a bá­torság, a magasban való btz- *onsáqos munka teljesítménye meghatározhatatlan. A mester Szomor Lajos és Kozmer László csoportfát emle- gettg. ök a legfontosabbak, de tulajdonképpen majdnem az összes munkás ebben a két „partiban“ csoportosul. Ottjártamkor éppen tízóraiz­tak. Hús, kenyér bor és süte­mény volt az asztalon. Feje­delmi teríték. A hús is fogyott, a bor is, a sütemény érintetlen volt. Gyakran van hét eleién ünnepi tízórai. A falvakban gyakran van ugyanis búcsú. Most a peredt kolléga a ven­déglátó, tegnapelőtt náluk volt búcsú. Munkásszálláson laknak. Mo­ziba, mérkőzésekre járnak dél­után, pénteken hazautaznak. Csallóközbe, Mátyusföldre. Az adótornyon dolgozók kilencven­öt százaléka dél-szlovákiai. Ma­gyarok, már a mester is meg­tanulta mellettük a nyelvet. Nem. ez nem asszimiláció — mondja. Aztán hétfőn reggel ismét vonatra ülnek, jönnek vissza Pozsonyba. Az Ymca mellől minden reggel fét hatkor indul az autóbusz fel a hegyre. Szözötven korona és jól meg­rakott táska nélkül hétfőn nem lehet visszajönni. Mindnyájan ezt vallják. Aztán pénteken is­mét utaznak — hazafelé. Közben az eltelt öt nap a- latt dolgoztak. Munkájukat az egész város látja — ott van fent a hegyen. Nemcsak én kérdeztem — ők is. „Mit gondol, fognak ezen ma­gyar adást is sugározni?" Igennel válaszoltam, mert bízunk benne. KESZELI FERENC — új ifjúság 3 Gombaszögi mozaik Már huzamosabb ideje nyílt titok, hogy a gombaszögi ünnepségek fokozatosan elveszítik eredeti küldetésüket, — a népművészet or­szágos seregszemle jellegét — és hovatovább népünnepéllyé válnak. Ami eddig csak a fejlődés sodrában történt, azt ez idén már tuda­tosan tették. A Csemadok Központi Bizottsága nagyon helyesen ha­zai népművészetünk fellegvárává ismét Zselízt tette és Gombaszög valóban népünnepély jelleget öltött. Ennek megfelelően a műsor­nak csak egy kis hányadát képviselte a népművészet, csak ízelítő­ként szolgáltak vele. Ez nem is baj. A budapesti Állami Operaház János vitéz-e a népművészet legodaadóbb híveit is kárpótolta. Csak egy dologra szeretném felhívni a szervezők figyelmét. Azért jó lesz figyelni a jövőben is a műsor színvonalára, (és itt végképp nem az idei műsor színvonalát kívánom bírálni, mert ezt nem is lehet) a „könnyű műfajt.” is lehet megfelelő szinten előadni. Kár lenne, ha Gombaszög a hasonló de kisebb méretű akciók sorsára jutna. Ne hagyjuk, hogy a súlypont a műsorról az eszem-fszomra tolődjon át, ne engedjünk egy amolyan „szocialista búcsú”-t csináljanak a gom­baszögi rendezvényből. Még azt is szükséges lenne mérlegelni, hogy a megváltozott jelleg mellett időszerü-e még az országos dal- és táncünnepély elnevezés. Szombaton a látogatókat egy nagy plakát és egy kis asztalka fo­gadta. Az asztalka körül egy csomó lelkes fiatal. A kassai ifjúsági klub tagjai aláírásokat gyűjtöttek a kassai magyar színház megala­kulásának támogatására. Maga a lelkesedés és aktivitás dlcséretre- méltő. Az ügy célja is nemes. A második magyar színház szüksé­gességéhez nem fér kétség. Azonban mégis elgondolkoztató, vajon ez-e a legmegfelelőbb módszer. A rezolűciók és aláírást akciók az elmúlt hőnapokban meglehetősen fanyar mellékízt kaptak. Egy órával a János vitéz megkezdése előtt mindenki szükségsze­rűen meteorológussá vált. Rozsnyó felől fekete esőfelhők kezdték borítani a tájat. Kedvező marad az időjárás, vagy elromlik — ez volt a kérdés. Már-már úgy látszott, hogy ellenünk esküdött az ég. Közvetlen a kezdés előtt megeredt az eső. A nézőtér pillanatok a- latt „esernyő-felleggé" vált. A megjegyzéseket inkább nem írom le. Szerencsére csak enyhén szitált az áldás. És az is szerencse, hogy a budapesti művészek méltányolták a több min! húszezer nézőt és az eső ellenére hősiesen megkezdték az előadást. Nem tudni, a közőn- 5 g le.kesedése, a művészek nagyszerű teljesítménye, vagy Kacsóh örökké szép dalai bírták-e a mennybélieket jobb belátásra, de az első felvonás végére elállt az eső.-0­Pirkadatkor különleges látványt nyújt a gombaszögi völgy. A né­zők egy része már „kidőlt". Az előrelátók sátrakat hoztak magukkal és így ezekbe bújtak- A többi meg ott tért nyugovőra. ahol épp el­fogta a „nagy nehézség” így a? egész úgy néz ki. mint valami csa­tatér harc után A járókelőn*!- óvatosan kell lépkednie, nehogy va­lamelyik az igazak álma' alvó bajnok haséra taposson. A párosán érkezének mi--V> . kies erdósebb részeket foglalják el. Senki sem háborodll VI Egyrészt szén. men ez már valahogy hozzátartozik '.lomb -szí'ghöz másrészt meg azért, mert azok is, akik még lábon vannak tehát hivatottak lehetnének a felháborodásra, a legjobb ú- ron aai .-'ruk s pihenők sorai felé. No de senki sem ítéli el őket...-0­A délelőtti népművészeti műsor végén azután mégiscsak elromlik az időjárás. Épp az utolsó száma é csallóközi együttes táncosai van­nak a színpadon, amikor megered az eső. Most már nem a tegnap esti szitálás, hanem egészen komoly eső. A nézőtér ernyők alá me­nekül. de a szereplőgárdát nem védi semmi. A zenészek rémülten nézik az egyre jobban ázó hangszereket és a kottákon szétfolyó hang- legyeket, de a táncosok nem vesznek tudomást az esőről. Végül a karmester nem tehet mást, felében megállítja a táncot. A zenekar lemenekül a színpadról, menti a még menthetőt, a táncosok is fut­nak, csak a csallóköziek koreográfusa, a bajszos Quittner Jancsi, marad a színpadon. A közelebb állók azt is láthatják, hogy valami imát mormol. Persze, mindenki tudja, miféle zsoiozsmát mond el most Jancsi. Egyszerűen nem akar lemenni a színpadról. Eső ide,, eső oda, ő azért jött, hogy táncoljon. Hát hiába, ez az ügybuzga­lom.-0­A színpad mögötti öltöző-sátorba beszorul a nézők egy része. Kint zuhog az eső, itt védve vannak. Egy pádon a füleki táncdal fesz­tivál résztvevői üldögélnek, Bari Anna. Peharc Erzsi. Pál Tibor és még néhány énekes. No meg persze a fülekiek szívébe oly mélyen belopódzott The Buffo-buffo zenekar tagjai. Nagy a bosszankodás. Épp most kellett volna a közönség elé lépni, s jött az eső. De nem tart soká a nyomott hangulat. Ha nem lehet a színpadon, majd da­lolunk a sátorban. Ha kicsi is a közönség, mégis közönség. És már szól a dal és peng a gitár. Amikor azután egy vállalkozó szellemű ember a szigorú szesztilalom ellenére, jő ég tudja honnan, elővará­zsolt egy üveg konyakot, az énekesek egész monstre hangversenyt rendeznek. Végén mégiscsak megembereli magát az időjárás, és be­mutathatják tudásukat a „nagyközönségnek” is.-0­Sok emlékkel és élménnyel búcsúztunk Gombaszögtől, abban bíz­va, hogy jövőre ismét szép és értékes gombaszögi ünnepségnek le­hetünk majd részesei. Horváth Rezső á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents