Új Ifjúság, 1969. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1969-09-02 / 35. szám
«BK gfWff, aps®jp>i jpffp® 35 A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR FIATALOK LAPJA XVIII ávf 1969 Szeptember 2. Ara 1.— Kfa r4f 1ST Szerkesztőségünkben a minap Palágyi Lajos fejében született az az ötlet, hogy mindannyian megírhatnánk egy-egy iskolai élményünket. A jávaslat szerkesztőink körében élénk visszhangra talált. Ez érthető, mert a katonai szolgálat mellett az iskola nyújtja a legtöbb maradandó emléket. Sőt, az utóbbi annál is inkább, hogy nemre való tekintet nélkül, mindenkinek kijut belőle a része. Sok nadrágot és cipőtalpat koptat el az ember az elemi iskola első osztályától az egyetem utolsó évfolyamáig. Ez a körülbelül tizennyolc év természetesen rengeteg eseményt rögzít. Az én nemzedékem legnagyobb élménye — ha lehet azt annak nevezni — a szó negatív értelmében a háború. Középiskolai éveimre a bombázás és kibombázás, a ka. tonal és munkaszolgálatra hurcolt osztálytársak emlékeztetnek és főleg azok, akik a névsorolvasásnál már örökre hiányoznak és mulasztásukat a haláltáborok, az egykori csataterek némasága igazolja. A szomorú emlékek helyett hadd mondjak el egy vidámabbat: Abban a kisvárosban, amelyben gimnáziumi tanulmányaimat befejeztem, az érettségik előtt mindig nagy volt az Izgalom. Nemcsak a nyolcadikosok, de családtagjaik és további érdekeltek, hetekig csak azon fáradoztak, hogy az írásbeli tételeket megszerezzék. Történt azután, hogy latin tanárunk kislánya valakinek elújságolta, hogy apukája valamilyen szemelvényeket vágott ki a könyvből. Könnyű volt eltalálni, hogy a kivágott szövegek az érettségi tételekre vonatkozó javaslatok voltak. Ezek közül hagyta jóvá a minisztérium a tételt. Csakhogy egy kis hiba Is becsúszott a számításunkba. A latin szöveget a minisztériumban néhány mondattal megrövidítették. A biztos „puskával“ a zsebében, erre néhány diák fel sem figyelt, leírta a nem létező latin mondatok fordítását is. Persze, kitört a botrány, amely azután a politikai eseményektől még zajosabb világban valahogy elsimult. Dr. STRASSZER GYÖRGY Osztályunkban a szerelem volt az egyetlen témakör, amelynek' mindig akadtak hűséges hallgatói és előadói. Volt egy titkos klikkünk is, de oda csak az járhatott, aki már melltartót hordott és volt valamilyen szerelmi „gyakorlata“. A „gyakorlatot" legtöbbször egy cédulácskával bizonyítottuk, a- melyet titokban osztályunk egyik fiújának küldtünk. Az ilyen cédulák száma jelentősen megnőtt a számtandolgozatok írása közben... De jaj volt annak, aki rossz példát „puskázott“ át szíve választottjának; krétát kellett nyelnie, gombostűt szúrnia a tenyerébe, vagy egy erős feketét meginnia cukor nélkül. A klikk főnöknője mindig az volt, akinek a legtöbb tízórais papír volt tulajdonában. Olyan tízórais papír, amelyről tudtuk, hogy fiatal tanárjaink egyike dobta el. Beléjük osztályunk minden lánya szerelmes volt. Nagy értéknek számított egy-egy eldobott vonatjegyük, és szinte ereklyeként őriztünk egy darab zsíros csomagolópapírt, amelyre ez volt írva: Bélukám, siettem a vonatra, nem akartalak felébreszteni. Pá, holnap! Edit. Osztályunkban csak két Edit volt: egy 80 kilós és egy 40 kilós. Mondanom sem kell, milyen módon döntötték el, ki a zsíros papíron emlegetett győztes és hogy ki lett a győztes... 7ÄCSEK ERZSÉBET A biológiatanárom két diákot szeretett az osztályból — engem, meg az egyik barátomat. Engem azért, mert nem szerettem a legyeket, őt azért, mert a legyeket nagyon szerette. Nem beszélgetni szeretett velük, nem Is futballozni. Magukat a legyeket szerette — megenni. Minden padjára tévedő legyet felfalt. Ilyenek a tanárok — sok ember nem képes őket megérteni. RESZELI FERENC Vannak jó fejű tanulók, akik' — bár keveset tanulnak — minden helyzetben feltalálják magúkat. X barátom is „jófej“ volt, egyszer azonban túllőtt a Célon. Különösen a történelemtanár pikkelt rá. Tudta, hogy sohasem veszi kezébe a könyvet, ám valahányszor kiszólította, remek szókincsével és ügyes helyzetfelismerésével mindannyiszor kivágta magát a bajból. Sűrűn feleltette, remélvén, hogy egyszer sikerül a sarokba szorítania. Már-már bosz- szankodott, mikor minduntalan magabiztosan lépkedett a katedrához ha kiszólitotta. Egyszer aztán a véletlen sugallatára pokoli ötlete támadt. Kitekintett az ablakon, majd a barátomhoz fordult: „Ki volt Szabó István? Legyen szíves, mondjon róla valamit!“ Barátom egy pillanatig habozott. De csak egy pillanatig, aztán rákapcsolt, mint egy jól olajozott gép: „Szabó István híres magyar hadvezér volt az 1848-49-es szabadságharcban. Számtalan győztes csatát vívott az osztrák császári hadsereggel. A világosi fegyverletétel után külföldre bujdosott...“ így folytatta tovább, egyetlen fenna kadás nélkül. A tanár egykedvűen hallgatta, egyszer sem szakította félbe. Mindenki azt remélte, hogy barátom ezúttal is • kisiklott a tanár kelepcéjéből. Mikor befejezte, a tanár felszólította, hogy lépjen az ablakhoz és olvassa el fennhangon a szemközti cégtábla feliratát. Barátom az ablakhoz lépett, majd megdermedt és pulykavörös lett. A szemközti táblán ez állt: Szabó István, cipész — és bőrdíszmű készítő. PALÄGYI LAJOS • • Nemcsak diák voltam, hanem tanár is. Ahhoz, hogy valaki jól tanítson, jó diákok is kellenek — legalábbis néhány — és jó osztály-hangulat. Nekem volt Ilyenben Is. olyanban is részem. Az egyik osztály akart tanulni, a „hangadók“ leszólták, megdorgálták azokat, akik nem tanultak, vagy rosz- szul viselkedtek. A másikban mindez fordítva volt. A jó diákok is a rosszakkal tartottak védték őket, sűqtak ha nem tudtak. így történt aztán hogy az egyik ősz tályba mindig jó volt bemenni, kedvesen szólni, lelkesen előadni — a másikba viszont fordítva: kicsit mindig fölöslegesnek érezte magát az ember. Míg diák voltam, magam talán az első csoportba tartoztam még akkor is, ha nem mindig voltam a legjobb diák. NÉMETH ISTVÁN CíC Jónéhány éve kikoptam már az iskolák padjai közül, a szeptember elsejék azonban valahogy azóta se maradtak el tőlem. Azóta is ott kísértenek bennem lázas-kíváncsi ragyogásukkal, kicsit riasztó, ugyanakkor csalogató ünnepélyességükkel. Azóta is... Szóval itt a szeptember! Az utcán, mellettem, citrom-sápadt legények és lánykák vonulnak félő-illedelmesen, s én már előre nevetem a két-három nap múlva beálló változást, s a mellettem elviharzó ragyogó neve- tésü csikóhadat! Szóval újra itt a szeptember! Az élet megy a maga útján s te megállva az iskola előtt döbbensz rá, hogy íme újra egy hely, egy közösség, amin kívülrekedtél... Pedig... Pedig még mindenre világosan emlékszel: — Tanító elvtárs, kérem én készültem! TÓTH ELEMÉR t
