Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-02-25 / 8. szám
8 új ifjúság JOZEF DANEK: 6. lépcsőkön Jelsavskyval A találkozott. A hőna alatt aktatáskával, kigombolt kabátban igyekezett kifelé az épületből. Már messziről hangosan köszönt. — Állj meg egy pillanatra, Miso! A többieket mész kihallgatni? — állította meg a kapitány. — Persze! Lent vár az autó. — Urbaník már bejött? — Bejött, de már el is ment. El akartam vinni kocsival, de inkább a villamost részesítette előnyben. Nem akart rám várni. — És az ujjlenyomatok? — Semmi. A mi nyilvántartónkban nincs. meg. — Hát mit lehet tenni. Megvárjuk még Prágát. Hát akkor menj! De várj csak még egy percet! A házmester feleségét ne keresd! Itt van, — mutatott ujjával a földszintre. — Hogy mit akar, nem tudom, de majd beszélek vele magam. Alig akasztotta fel a kabátját, amikor kopogtattak az ajtón. Az őr kopogtatott. — Jöjjön be, — adta meg az engedélyt a kapitány. Az ajtóban megjelent a házmester feleségének kövér arca. Köszönt. Tett két bátortalan lépést, aztán megállt és elpi- tyeredett. — Mi jót hozott ily korán reggel, Gereckyné asszony? — kérdezte és székkel kínálta. Az félénken leült és zsebkendőjét gyűrögetve még nagyobb zokogásba kezdett. — Az uram küldött magához, kérem. Rettenetesen lehordott, — dadogta sírásra görbült szájjal, mintha nem is az az asszony lenne, akinek előtte való nap úgy pergett a nyelve akár a kereplő. — Nyugodjon meg! £s mondja el nekem nyugodtan ami a szívén fekszik. Az asszony megtörülgette a szemét, aztán jó hangosan kifújta az orrát. — Parancsnok úr, tegnap elhallgattam valamit maga előtt. — A szeme sarkából a kapitányt figyelte, s amikor látta, hogy az arca nyugodt marad, egy kissé bátrabban folytatta: — Azt gondoltam, hogy ha megmérgezte magát, minek jártassam fölöslegesen a számat. Egyik bíróságról a másikra hurcolnak majd és a végén még hírbe kerülök. Tegnap a- mikor elmentek, azt mondja az uram, hogy Zechnerová nem mérgezte meg magát, hanem valaki megfojtotta. Elfogott a rémület — hát elmondtam neki mindent, ő meg nekem támadt. Te ostoba, te - kiabálta - miért nem mondtad meg nekik mindjárt. Még szerencsétlenséget hozol ránk. Mindjárt reggel elmégy a rendőrségre és elmondasz nekik mindent... Parancsnok úr. nem vesztjük el azért a házmesteri állásunkat? — szipogta. — Nagyon helyes, hogy a férje azonnal hozzám küldte. Úgyis ki akartuk hallgatni még ma reggel. — Az istenért! Maguk már tudják? — tört ki sirósan. — Nos, hát akkor én láttam azt az embert, — dadogta. — Kit látott maga, GeréCky- né asázony? — hégyezté a fü^ lét a kapitány. — Azt a férfit. Aki nála járt... Zechnerová kisasszonynál. — Elhallgatott. , rasko a táskájába nyúlt, K elővette a tollát és a jegyzetfüzetét. Aztán cigarettára gyújtott. Fölállt, az ablakhoz sétált, kinyitotta és egy pillanatig az udvaron parkoló autósort nézte. Gereckyné csodálkozva figyelte a viselkedését. Egészen más fogadtatásra számított. Amikor újra szemben ült vele, már nem érzett olyan félelmet. — A házmesterségüket ne féltsék. De mint becsületes polgárnak kötelessége, az igazságnak megfelelően mindent elmondani nekünk, ami Zech- nerovával összefügg. Szépen sorjában mondjon el nekem mindent: kit látott, mikor és hol. Megértette? — Igen, parancsnok úr... Tegnapelőtt,,, Tegnapelőtt este láttam. Éppen kilépett a kapun. Már ment el. — Ismeri? — Nem. nem ismerem. Csak azt tudom róla. hogy hajós. — Miből gondolja, hogy hajós? — Egyszer tengerész egyenruhában volt Zechnerová kisasszonynál. Pont olyanban, mint amilyen a sógorunknak van. Az is hajós. — Hány óra lehetett, amikor ot járt? — Kilenc... Kilenc és tíz között. — Azt mondja, hogy éppen kilépett a kapun? — A férjem elment egy sörre, én meg éppen aludni készültem. Hát ahogy ott ülök a konyhában és a lavórban mosom a lábamat, egyszercsak az üvegezett ajtón át látok valamiféle férfit. Mondom, már csak megnézem, hogy nem ennek a felettünk lakónak a sze- retője-e. Hát csak úgy vizes lábbal kinézek a folyosóra és mit látok, a hajós az. — Civilben? Vagy egyenruhában volt? — Civilben. De nem is igen tudom. Hosszú bőrkabát volt rajta. Sapka nem volt a fején. — Honnan tudhatja, hogy éppen Zechnerová kisasszonynál járt? — Tudom. Már többször is láttam. Először... Azt hiszem, van már egy két éve. Egyszer nem találta otthon. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, Éppen a lépcsőket mostam. Azt kérdezte tőlem, hogy nem tudom-e. mikor jön haza. Még csodálkoztam is, hogy mi dolga lehet vele. Fess, jól megtermett, hollófekete hajú férfi. Ö meg? Egy öreg, bolondos nő. Már úgy gondolom, hogy ő hozzá öreg. Ő ugyanis nem lehet több harminc évesnél. — Gyakran járt hozzá? — Nem tudom. Isten bizony, nem tudom. Nem akarok hazudni. Talán vagy négyszer láttam. De az is lehet, hogy ötször. Kraszko kinyitotta a jegyzetfüzetét s néhány rövid gondolatot vetett papírra. Újabb kérdést azonban már nem ért rá feltenni, mert az ajtón halkan kopogtak. — Szabad! órácková lépett be. H Egy keskeny szalagokkal beragasztott fél ív papírt nyújtott át neki. — Köszönöm! Fogta a papírt és a szemével gyorsan átfutotta a háromsornyi száraz szöveget: Érdeklődésükre tudatom önökkel, hogy a központi daktiloszkópiai nyilvántartóban a hozzánk eljutatott ujjlenyomatok nincsenek nyilvántartva. Aláírva Pecháóek kapitány. Egy órával ezelőtt egy ilyen hír még jobban nyugtalanította volna. De a szemben ülő asszony, az ismeretlen hajósról tett kusza információival kompenzálta a kriminalisztikai központ negatív válaszát. A körülmények furcsa összejátszása? Ki tudja?! Lehet, hogy éppen nála találom meg az eset kibogozásához a kulcsot, futott át hirtelen az agyán a gondolat és erősen uralkodnia kellett magán, hogy az asszony ne vegye észre belső felindult- ságát, amely egyre inkább erőt vett rajta. A géptávírón érke zett jelentést az asztal sarkára tette és visszatért az érdekes beszélgetéshez. — Gereckyné asszony! Felismerné azt a hajóst? — Jézusmária! — kiáltott fel ijedten és a kezét hatalmas mellére szorította. — Maguk már el is fogták? — Nem, dehogy. Nem így gondoltam. Csak azt akarom tudni, hogy emlékszik-e az arcára? Megkönnyebbülten fellélegzett. — Már hogyne emlékeznék. Utóvégre is nekem tudnom kell, hogy kiféle idegen mászkál a barakkban. Mert ha valami elWnik, mindjárt a házmestert hibáztatják — mondta fontoskodó arccal. — Nekem olfWi volt, akár egy színész. Olyan hosszú pakombár- tot viselt... No látja! Ki hitte volna róla. Az ember már senkiben se bízhat, — csóválta felháborodottan a fejét. — Még egy kérdést Gereckyné asszony! Éjszakára bezárják a kaput ? — Nem lehet bezárni, — nézett a kapitány bűntudatosan. — A régi rozsdás zárat megjavítani nem lehet, a lakásigazgatóság meg újat nem akar adni. Nem a mi hanyagságunk, parancsnok úr. Istenbizony nem! Az uram minden hónapban jár utánuk, de semmi eredménnyel. Csak gúnyt űznek belőle. Hogy az asszonyt félti-e — mondják neki mindig. rasko újra feljegyzett valamit a füzetébe. — Ezt inkább tessék hagyni, — könyörgött. —- Még azt gondolnák, hogy a rendőrségre járunk panaszkodni. Nem javíttatják meg — mondták a férjemnek — mert állítólaq új kaput terveznek a házunkra. De mikor lesz az? A kapitány felállt' és átment a szomszéd szobába. Egy kis idő múlva Horáőkovával és egy írógéppel tért vissza. — Abból, amit elmondott nekem, Gereckyné asszony, írunk egy rövid jegyzőkönyvet... — És muszáj azt? Én mindent elmondtam. Talán nem hisz nekem? — Hinni hiszek, csakhogy előírások is vannak a világon! — Előírások! Előírások! Megtudja, hogy feljelentettem, és engem is megölhet, — mondta és szipogásra csücsörítette a száját. — Magát miért ölné meg? — És miért Ölte meg Zech- nerovát? — Ki mondta azt magának, hogy Zechnerovát a hajós ölte meg? Vagy talán megint eltitkol valamit? — Istenőrizzen, parancsnok úr! Elmondtam mindent, amit tudtam. De ki más tette volna... Senki más nem járt hozzá... — Ez már a mi gondunk, Gereckyné asszony! A házmester feleségének vallomását jegyzőkönyvbe diktálta Horáckovának. Aztán még az ismeretlen hajósnak egy eléggé pontos személyleírásával is megtoldotta. — Itt írja alá! — nyújtotta a tollat Gerecknénak. — És senkinek egy szót se! — figyelmeztette amikor az asszony felállt a székről és afelől érdeklődött, hogy csakugyan haza engedi-e? — Az elvtársnő majd kikíséri, — mutatott a titkárnőjére és kezet nyújtott Gersc- kynénak Krasko alig maradt magára SS az irodájában, amikor meg- fl rohanták a gondolatok. Az fl első pillanatban azt sem tud- 1 ta, hogy melyiket ragadja meg 9 a sok közül, melyiket része- B sítse előnyben, kristályosítsa I ki és gondolja végig. Egyben I bizonyos volt. Abban, hogy az fl első konkrét nyomról van szó. I Egy élő valakinek a nyomáról. I Egy hajósról. Rendkívül érdé- B kés — lélekben pont ennek a B hajósnak a nyomát ragadta fl meg. Le s fel hajózik a Dunán, 1 számos országon át. Eszébe ju- I- tott, hogy meggyilkolt szemé- I lyes holmija között külföldi E dolgok is vannak. Gondolatai H fonalát éppen tovább akarta göngyölíteni, amikor megzavarták. Az irodába Horácková jött vissza, egy dossziéval a kezében. — Mot hozott, Janka? — Zechnerová iratait a nyugdíjintézetből, parancsnok elvtárs. Urbaník hagyta őket nálam. — Már visszatért? Nagyszerű! Azonnal küldje be hozzám! A dossziéét betette a páncél- szekrénybe és sietett telefonálni. rbaník abban a pillaU natban lépett be, ami- fl kor Krasko éppen le- fl tette a telefonkagylót, fl Mint mindig, most is I elegánsan, sötétkék nadrágban, fl spriccelt zakóban várta a ka- I pitány parancsát. — Jöjjön közelebb és üljön le! Rágyújt? — kínálta cigarettával. A hadnagy önkénytelen mozdulattal a zsebébe nyúlt és elővette öngyújtóját, tüzet adott Kraskonak, majd maga is rágyújtott. Észrevétlenül figyelte felettese arcát és megpróbálta kitalálni, hogy miért hivatta. Krasko ez alatt az asztali kalendáriumába je- gyezgetett valamit. Aztán kérdéssel fordult Urbanikhoz: — Van most valamilyen sürgős munkája? — Ellenőrizni akartam, hogy az archívumainkban nincs-e valami bejegyzés Gefecky házmesterről. — És Zechnerová iratait a nyugdíjintézetből átnézte? — Csak futólag. Horáőková- nál hagytam őket. Azt mondta hogy ön vár rájuk. — Mi van bennük? — Semmi különös. Az orvo- si bizottság három éve ismerte el a rokkantságát. Azelőtt mint a Rajecká utcai drogéria vezetője dolgozott és egyetlen rokona Érsekújvárott él. Valami Jozef Borovec. Az unokatestvére. — Rendben! Azt az unokatestvért majd megnézzük magunknak, de később. Most sokkal fontosabb feladatunk van — hangsúlyozta ki a kapitány. — Figyeljen ide. Éppen az előbb telefonáltam a bírósági bonetani intézetbe. Zechnerová boncolási jegyzőkönyvén dolgoznak. Mire odaér, el is készülnek vele. Ne vesztegesse az időt. Ha bizonyos feltételezéseink valóra válnak, reménykedhetünk, hogy elkapjuk a gyilkost. Most azonban minden a boncolás eredményétől függ. Siessen! rbaník, elnyomva KrasU ko be nem fejezett fontolgatásaitól felébredő kíváncsiságát, vegyes érzésekkel lépett ki az irodából. Alig zárta be maga után az ajtót, amikor a kapitány már a hóna alá kapta Gerecká jegyzőkönyvét és minden előzetes bejelentés nélkül Stabíkhoz indult referálni. Mialatt elhagyta a dolgozószobáját, a falon függő órára pillantott. Negyed tizenegy volt. — Hm! Misonak már itt kellene lennie — dünnyög- te az orra alatt és megállt titkárnője szobájában, akit éppen írás közben zavart meg. — Janka! Megyek az öreghez. Ha azalatt Jelsavsky megjönne, várjon meg. Ha véletlenül a városból telefonálna, mondja meg neki, hogy azon- fl nal jöjjön be. Risko se men- I je« sehová! (Folytatjuk) ■ Alexandra az operáció előtt: gondterhelt, állandó fájdalmak között élő fiatal lány Mellkasában élt az ikertestvére Alexandra Markowsky tizennyolc éves, csinos, szökehajú fiatal lány. Most már olyan mint a többi hasonlókorú tinédzser: vidám, gondtalan, örül az életnek. Nem is csoda, hiszen valósággal újjáéledt. Nemrégen még mosolyogni is alig tudott, mert szüntelen fájdalmak kínozták, sót már-már élet és halál között lebegett. A fiatal tisztviselőnő orvosilag egyedülálló eset“: a szive és tüdeje közti térségben tizennyolc évig hordta a saját ikertestvérét. ilyen, teratomnak nevezett ..csodadaganatok“ ugyan már előfordultak, de a test aránylag veszélytelenebb részén, a vesén, beleken, gégén. Ez esetben a csodadaganat egy elkorcso- sult emberi sejtet jelentett. Alexandra: . Kellemetlen az a tudat. hogy belőlem még egy testvérnek kellett volna lennie“. Két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor léptek fel az első fájdalmak. ,,Mindig bágyadt voltam és szúrásokat éreztem a szívem tájékán. A szálloda-szakmát tanultam, de tizenhét éves koromban abba kellett hagynom. Nem bírtam a lépcsőmászást és minduntalan megmagyarázhatatlan szédülések fogtak el". Édesanyja tanácsára Alexandra foglalkozást változtatott, és egy hivatalban helyezkedett el. A fájdalmak azonban a kevésbé megerőltető munka mellett sem szűntek. Üj munkahelyén a lelkiismeretes üzemi orvos alapos vizsgálatnak vetette őt alá és így jött rá a dolog nyitjára. Már az első vizsgálatnál gyanús neszeket tapasztalt a szív közelében. Szívbillentyüzavarra gondolt s a fiatal lányt röntgenológushoz küldte, aki egy árnyékot fedezett fel a szív tájékán. Az árnyékot határoló három cakk minden kétséget kizáróan bizonyította a diagnózist: teratom! A cakkok ugyanis azok a kis fogak voltak, amelyek a daganatban képződtek. Valószínűleg Alexandra második fogzásával egyidejűleg nőttek. A rönfgenológus: ,.Ilyet még nem láttam életemben. Ez valóságos csoda!*4 Az .ikertestvér“ almanagyságú daganat volt. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy ennek a daganatnak eredetileg saját emberi életet kellett volna élnie. Amint megállapították, a teratomnak saját idegrendszere, valamint saját pulzusa volt, s a nyakon keresztül haladó véredények táplálták. A teratom nyomta a lányka nyak ütőerét és egy kis erecskét el is pusztított. Az operációt Rcdewald professzor, a hamburgi egyetemi kfi- nika szívsebész főorvosa végezte. S habár a szívoperációk várakozási terminusa kb. egy és fél év Rodewald határozottan kijelentette: „A daganatnak negyedéven belül kint kell lennie!" Például terhesség idején életveszélyt jelentett volna. Alexandra az orvosok és orvostanhallgatók látványosságává vált. Valóságos csodának tekintették. Az operáció egy óra hosszat tartott. Az orvosok: „Legfőbb ideje volt!** A lányka részéről az operáció simán folyt le. Igen derekasan viselte magát. Most már teljesen meg is nyugodott, s édesanyjával utazási terveket sző a kedélyesen berendezett ham- burg-osdorfi lakásban. „Szeretnék egy ideig távol lenni az otthontól, és sokat-sokat szórakozni, végre gondok, fájdalmak és állandó rettegés nélkül“. Addig is, míg „nekivág“ a világnak, festegetéssel tölti betegszabadságát. Utópisztikus figurákat rajzol, tussal és festékkel. Örömét leli ebben és minden másban is. Alexandra: „Üj ember lettem!** Az operáció után: Alexandra a sok izgalom u án felszabadultan nézi édesanyjával a világon egyedülálló röntgengépét