Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-13 / 19. szám
8 új ifjúság BEATLES-TORTÉNE' 17. U 17. — Értem — mondta Krasko, hallva a hadnagy eszmefuttatását. — J61 kombinál. — Barátságosan a vállára veregetett és felállt. Abban a pillanatban felpattant a hadnagy is. — Tudja mit, Ferko? Felöltözöm és bemegyünk az Irodámba. Szeretném még ma ellenőrizni a feltevéseit. — A kapitány megfordult és elindult az előszobába a fogashoz. — Elő kell azonban Jeläav- skyt kerítenünk, — emlékeztette Urbaník. — Az anyag nála van elzárva a páncélszekrényben. — Nem fontos, a másik kulcs ugyanis nálam van. Hívja fel a szolgálatos, hogy küldjön kocsit. A telefon ott van a sarokban. a rádió mellett. A míg az előszobában öltözködött, Urbaník elintézte az autót, és a szobában várakozott. Az éjszaka csendjét csak a könyvszekrény sarkán lévő óra egyhangú ketyegése zavarta. A kulcs kattanása Jeläavsky páncélszekrényében és a lépések koppanása a vastag tölgyfa parkettán, de még a hivatalos akták zizegése is erősen idegesítette a két éjszakai látogatót. Rövid keresés után Krasko egy hatalmas, vastag irattartót húzott elő a szekrényből. Az irattartó külső oldalán fekete tussal írt szép, nyomtatott betűkkel ez állt: A MORFINISTA Nő ESETE. — Igaza volt. A kezén valóban van gyűrű, — állapította meg minden lelkesedés nélkül a kapitány, a villany alatt vizs- gálgatva a képet. Aztán átnyújtotta a hadnagynak és amikor az ugyanúgy megvizsgálta, az ő arcán is csalódás tükröződött. — Itt a nagyító se segít. A fényképet retusálták, s így aztán az apró részletek elmosódnak, — mondta ki a kapitány Urbaník gondolatát is. — Lehet, hogy többszörös nagyítás segítene, — tette még hozzá és a fényképet visszahelyezte a többi irat közé. Cigarettára gyújtottak. — Reggel keressen néhány olyan korú férfiről fényképet, mint amilyen abban az időben Benus volt. A nagyítást — természetesen Zechnerová nélkül — keverje majd a többi közé és menjen ki Kovardáékhoz. Ha felismerik, a halott identifikálásának a kérdése megoldódott. írjon velük egy rövid jegyzőkönyvet. A páncélszekrényen kattant a speciális zár. Krasko eltette a kulcsot, és Jelsavsky asztalának támaszkodva az ablak felé fordult, ahol Urba- nlk állt. — Ha bebizonyosodik, hogy a halott valóban Elemír Benus, több mint valószínű, hogy a Zechnerovánál talált ékszerek nyomára is rábukkantunk. Szerintem nagyon logikus lenne Zechnerová halálát összefüggésbe hozni Befiuä meggyilkolásával. Mit szól hozzá? A hadnagy sokáig fontolgatott. mielőtt válaszolt volna. De egy kis idő múlva elmondta a véleményét. — A kapitány elvtárs mit gondol, nem lehet Benus gyilkosa éppen Zechnerová? Éppen a nála talált aranyokból kiindulva?.. — Nagyon merész gondolat -i állapította meg Krasko. — Mindenesetre azonban furcsa egy szerető lenne az, aki a választottját éppen a vagyona miatt ölné meg... Persze előfordulnak hasonló esetek is, — tette hozzá. — De ki gyilkolta meg akkor Zechnerovát? — Kovardová említette, hogy Benusnak volt egy bátyja. Méghozzá magas funkciókat töltött be. Hátha az bosszúlta meg az öccsét? — Minden lehetséges. Persze egyelőre csak a mi képzeletünkben. Reggel majd még beszélünk róla. De most aztán igazán menjünk aludni, — fejezte be hirtelen a beszélgetést. — Már éjfél van... Másnap a Kovarda házaspár azonnal fölismerte a fényképen Befiuät. Urbaník így még ebéd előtt visszatért a városból. Egyenesen Kraskóhoz indult. Horáckovától megtudta, hogy Jelsavsky is éppen nála van. Krasko egy kézmozdulattal intett neki, hogy üljön le, ő meg közben átfutotta a Kovarda házaspárral felvett rövid jegyzőkönyv sorait. — Egy bizonyíték, amely rengeteg időt és fáradtságot takarít meg a számunkra, — jegyezte meg elégedetten, Jel- savskynak nyjLytve a papírlapot. — A csontvázat ezekután nem kell az antropológiai intézetbe küldenünk a hosszadalmas és komplikált vizsgálatokra. — Felállott és átment a szomszéd szobába Horáökovához, hogy egy rövid, a prágai központnak szóló telex-jelentést diktáljon neki. XIII. Az elkövetkező napokban a bűnügyi osztály vezetője Krasko kapitány, elsőrendű figyelmet szentelt Elemír Befiuä élet- körülményeinek alapos és aprólékos kivizsgálására. Urbaník, Jelsavskyval együtt több tíz kilométert tett meg autóval, villamossal és gyalog, néha azonban teljesen feleslegesen. A főnök parancsát — megállapítani mindent, ami összefügg az arizátor Benuä meggyilkolásával és a Zechnerovához fűződő kapcsolatával — igyekeztek pontosan és gyorsan teljesíteni. Minden újabb felfedezés, ha még olyan kicsi is, további erőfeszítésre ösztökélte őket, hajtóerővé vált. Mindketten lépés- ről-lépésre törték magukat előre. Átvágták magukat a lakosság nyilvántartási kártyáin, a volt kereskedelmi kamera régi anyagain, és a telekkönyvi bejegyzéseken. Embereket kerestek, akik Befiuät jól ismerték. És éppen ilyenekből volt valahogy nagyon kevés. A háborútól eltelt tizenegy év valahogy alaposan összekavarta a népet. A Ventúr utcai ékszerüzlet környékéről sokan meghaltak, mások meg elköltöztek, három családot pedig idegen országokba sodortak a háború utáni évek. Bármily alaposan kutatták is a negyvenhetes számú ház környékét, amelyben most a földszinten a volt ékszerüzlet helyett az öreg, zöldesre mázolt ajtó különféle gépalkatrészek raktárát takarta, nem találtak senkit, aki ennek a háznak a múltjába-' akár egy kis világosságot is vitt volna. A zenész Cibul’kának a családja, az első emeleten, negyvenhétben költözött ide. Igaz ugyan, hogy a környező házakból sokan ismerték Feldman családját, sőt Befiuät, a későbbi tu lajdonost is. Ezek az emberek azonban sohasem tartoztak azoknak a kasztjába, akik ékszervásárlásokat engedhettek volna meg maguknak. Igen, Berniét ismerték. Hiszen naponta elmentek a cégtábla alatt, bámultak a kirakatokba, amelyekben gyűrűk, fülbevalók, olcsó és drága karórák, ezüst púderdobozok. dohányszelencék és művészien kalapált női fésűtartók voltak. Arra jártak munkába, s a gyerekeik is ott játszottak a kirakat előtt, az utcán. A kislányok olcsó babáikkal, a fiúk meg silány kis ruháikban rongylabdát rúgva. Be- Ie-belenéztek a kirakatba az asszonyok is és ilyenkor mindig erősebben szorították magukhoz a kincset, a számukra sokkal értékesebbet. A háborús évek fejadag könyvecskéjét, hogy azokat a rongyos gyerkőcöket, akik ott játszottak az utcán, legalább krumplis kenyérrel jól tarthassák. P énteken, két nappal húsvét vasárnapja előtt, újra Krasko szobájában jöttek össze. Azért hivatta őket, hogy összegezzék az eddigi eredményeket és megbeszéljék a további munkamenetet. Az asztalon, a Zechnerovánál talált fényképről, a férfi bal kezének óriási nagyítása hevert. A hatalmas ujjak között felismerhető volt egy virágos mintás női blúz. A gyűrű fekete kövén az EB betűket csodálatos módon tisztán ki lehetett venni. Az asztal sarkán 2709/1945 jelzésű tömött dosszié hevert. Fakón, archívumszagot árasztva. Horáöková hozta be reggel. — Fiúk, megkaptam az anyagot az államvédelmi szerveinktől. — tette a kapitány kezét a kifakult irattartóra. — Természetesen az Elemír Beftuára vonatkozó adatokat. — Egyik lapot a másik után forgatva elmondta a tartalmukat, ezeket ugyanis még Jelsavsky és Urbaník megérkezése előtt elolvasta. — Itt ni, — állt meg az egyik bejegyzésnél. — A háborús bűnösök után nyomozó csehszlovák katonai misszió jelentése. Figyeljetek ide, mit írnak: Ausztria és Németország területén hasonló nevű egyént nem állapítottak meg... — Jól is nézett volna ki, — jegyezte meg Jeláavsky. — Feldman kertjében kellett volna keresniük. — Ez az írat viszont nagyon érdekes, — állt meg a kapitány egy következő lap fölött. — Felolvasom, figyeljetek! — Az irattartóból egy kisebb formátumú, sárguló, vonalazott papírt vett elő, melyre tinta- ceruzával írtak, az írásból ítélve idősebb ember lehetett a levél írója. Olvasni kezdte: — Tisztelt rendőrség. Felhívom figyelmüket az áruló és arizátor Elemír Benuära. Ez a kollabo- ráns azt ajánlotta Ábel Feld- mannak, hogy kössenek szer-, ződést, hogy ő veszi át az ék- szerboitot, azzal a feltétellel, hogy e háború után visszaadja neki a vagyonát. A Feldman családot valahol Záhorien bújtatta el, de rövidesen feljelentette őket Hoppénak, a német követség gestapósának. Azért hívom fel arra a figyelmüket, hogy a besúgó Befiuät csukják be és állítsák bíróság elé, hogy megbünhödjön gaztetteiért. Pozsony, 1945. július 1-én. Halál az árulókra és kollaboránsokra. — Névtelen, — tette hozzá hidegen. — Ogy tűnik azonban, hogy nagyon közel járt az igaz sáphoz. A további feljegyzés Feldmanék tragédiájáról szólt. Negyvenhárom júniusában Feldmant, a feleségét és tizenhétéves Judit lányukat, a pozsonyi német nagykövetség parancsára az államvédelmi központ lekapcsolta. Egy hónapot a sze- redi gyüjtőtáborban töltöttek, utána pedig Oswienczim következett. Az iratokhoz csatolt két tanúvallomás bizonyította, hogy Feldman és családja gázkamrában pusztult el. Mennyi emberi szerencsétlenséget tartalmaz csak egy ilyen kis iratcsomó is, futott át a kapitány agyán. Abbahagyta a lapozgatást. Egy jegyzőkönyvre bukkant, amely már a reggeli tanulmányozásnál is lekötötte a figyelmét. — Ezt az asszonyt feltétlenül elő kell kerítenünk. Mielőbb beszélnünk kell vele, — mondta parancsolólag, bár azt se mondta meg, hogy miről is van hát szó tulajdonképpen. Mindjárt megmagyarázta azonban. — Júlia Mazánkovának hívják, ez a jegyzőkönyv még negyvenötből való. Az állam- védelmi szervek hallgatták ki. Az irattartóból három géppel írt és rozsdásodó kapoccsal összefogott papírlapot vett elő. — A Ventúr utcában, az ékszerüzlet mellett volt egy kis tejboltja, tejjel és tejféleségekkel, — tette hozzá emeltebb hangon. — Ez igen! — Ez tudhatna valamit Befiusról, — mondta Jeläavsky is. — A tejbolt ugyan most is ott van, de a környező házakból senki se tudta megmondani, hogy ezelőtt kié volt. — Csakhogy megtaláljuk-e még? Azóta már meg is halhatott. Vagy kivándorolt az országból, — aggodalmaskodott a kapitány. — Ezt még ma meg kell állapítanunk. Talán maga Urbaník. Először a mi nyilvántartónkban keresse. Ha ott nincs bejegyezve, küldjön egy gyorssürgönyt a prágai központi nyilvántartónak. Mindenképpen elő kell kerítenünk, — hangsúlyozta. A hadnagy feljegyzett valamit a noteszébe. Utána pedig beismerte, hogy az a verzió, mely szerint Befiuä bátyja lenne a gyilkos, esik. Befiuä bátyja, Stefan, a volt miniszteri tanácsos, ugyanis még 1944- bep meghalt tüdőrákban. am ombat, a fehér szórnak / bat, várakozáson felül ||# jól sikerült. A két he- te tartó áprilisi zivatarok hirtelen véget értek, a hatalmas felhőgomolya- gok visszahúzódtak a messzi láthatár mögé. A nap erősen sütött. Szórta meleg tavaszi sugarát a hosszú tél miatt elmulasztott napokért is, és szinte az ember szeme látára szántotta ki az átázott földet. A száraz úton Szene felé rohanó tatraplán ablakai mögött még inkább érezhető volt a melege. A sofőr mellett ülő utas hallgatagon szemlélte az autó mellett elsuhanó tájat. Éppen úgy gondolhatott az ébredő természetre, mint a közelgő húsvéti ünnepek kellemes eltöltésére. Az autó elhaladt a szenei temető mellett és a kereszteződéshez közeledett. Az utas — Krasko kapitány - először szólalt meg. — Most jobbra megyünk, — figyelmeztette a sofőrt. (Folytatjuk) 1963 áprilisában, amikor fia. Julian megszületett — anyja Julie után keresztelték Juliannák — John Lennonnak álruhába kellett öltöznie, amikor Cynthiát meg akarta látogatni a kórházban. De bármilyen ügyesen álcázta is magát, mindig akadt a tömegben, aki felismerte, az aztán nagy lármát csapott, és John rendszerint az utolsó pillanatban menekült meg a tömeg elől. Tehát voltak már sikereik. De 1962 nyarán, miközben a nagy George Martin válaszát várták Londonból, a Beatles-fiúk még mindig csupán helyi jellegű szenzáció voltak Liverpoolban. Martin 1962 szeptember 11-én vitte el őket Londonba. Akkor készült el első angol gyártmányú lemezük, a Love Me Do. Ringó veszélyben Mielőtt a felvételezést megkezdték volna, George Martin hivatalos hangon közölte velük: — Ha valami esetleg nem tetszene, nyomban értesítsenek. A Beatle-fiúk tréfára fogták a dolgot. George Harrison hirtelen kivágta: — Ami a kezdetet illeti, csak annyit mondhatok, hogy a nyakkendője nem tetszik. Jót kacagtak a tréfán, és akkor hozzáfogtak a felvételezéshez. George Martin „már“ a tizenhetedik előadás után meg volt elégedve. Magáról Ringóról nem volt valami jó véleménye — legalábbis úgy beszélt, mintha nem volna megelégedve vele. — Egyes dolgokat még mindig nem tud, habár kétségtelen, hogy sokat fejlődött. Ringó korábban sohasem felvételezett lemezre, most rettenetesen lámpalázas volt. De még ennél is rosszabb következett: amikor a szünet után visszatértek a stúdióba, hogy folytassák a felvételezést, a dobok mellett más valaki ült, George Martin megbízásából. Ringó meséli: — Borzalmasan éreztem magam, amikor a fiút megpillantottam. Az első pillanatban az ötlött az agyamba, hogy Pete Best sorsára juttattak. Azután eszükbe jutott, hogy még egyszer szalagra veszik az első szerzeményt, de akkor is csak tamburát adtak a kezembe. El voltam keseredve. — A fiúk közül azonban senki sem emelt kifogást. Úgy bántak velünk, ahogy akartak. Nekem magamnak az volt a szerencsém, hogy a lemezre mégis az eredeti felvétel került, a- melyen én doboltam. Lassan, de biztosan A Love Me Do című lemezt 1962 október 4- én bocsátották forgalomba. A Beatles-együt- tes liverpooli imádói hatalmas mennyiségben vásárolták, és nem sokkal később egy éjszaka a luxemburgi rádió is sugározta a szerzeményt. A népszerűségi listán ez a lemez a tizenhetedik helyig kapaszkodott fel. Sikerük lassú, de biztos kibontakozását a Beatle-fiúk Hamburgból figyelték, mert közben még egy szerződést kötöttek a Star Club tulajdonosával. George Martin elégedett volt. de nem ujjongott. Jól tudta, hogy éppen most kell egy o- lyan lemezt a piacra dobni, amelyre bukni fog a közönség. Szerinte a How Do You It című szerzemény lett volna erre a legalkalmasabb, a Beatle-fiúk azonban — akik kezdettől fogva önbizalomtúltengésben szenvedtek — azt mondták, hogy ez a szám nem ér semmit. Ám legyen — mondta Martin —, ha ennyire önfejűek, írjanak jobbat. Meg is tették, s a Please Please Me címet adták a dalnak. (Folytatjuk)
