Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-05-06 / 18. szám
8 új ifjúság 16. Bármilyen okok játszottak is közre, Pete elbocsátásáéin, a többiek eljárása mindenképpen alattomos volt. John be is ismeri: — Igazán gyáván viselkedtünk. De ha a szemébe mondjuk a dolgot, egész biztosan verekedés tör ki. Epsteinnnek egyáltalán nem volt érdekében, hogy botrány legyen a dologból. — Tisztában voltam vele, hogy Pete mennyire népszerű. Tulajdonképpen ő volt az első, akivel az együttesből megismerkedtem. Nagyon elkedvetlenedtem, amikor a többi három azzal a követeléssel állt elő, hogy vegyem be Ringó Starrt az együttesbe. 16. „Véletlen“ látogatásait a különleges bizalom megnyilvánulásaiként kezelték. De minden hiábavalónak bizonyult. A gyilkost mintha csak a föld nyelte volna el. K rasko is tudatában volt, hogy a Zechnerová eset a- zok közé az esetek közé tartozik, amelyek megoldása alapos munkát igényel. Heteket, de az is lehet, hogy hónapokat. Nem volt nap, hogy ne gon- Most is, késó éjszaka, amikor a felesége és a lánya már az igazak Simát aludta, a fotelben, a kis kerek asztalka mellett, kezében nyitott könyvvel az olvasólámpa fénykörében ülve, nem tudott az olvasásra összpontosítani. Félre kellett tennie. Nem tudta elűzni gondolatait. Már több mint hat hónapja és még mindig semmi. Kint az ablak mögött esővel keveredve szakadt a hó. A húsvét már az ajtón kopogtatott, de a tavasz csak nem bírta kiszorítani a hosszú telet. A szerényen megvilágított utcákon egyre nőtt a locs- pocs, ami az autók kerekei alól messzire fröcsögött. Mielőtt a könyvet az asztalra tette volna, egy szelet papírdarabbal gondosan megjelölte a helyet, ahol az olvasást abbahagyta. Lábát keresztbevetve hátradőlt a fotelben úgy, hogy első pillantásra úgy tűnt, mintha gondtalanul pihenne. Április eleje van. A gyilkosság múlt év szeptember 28-án történt, és nekem hétről-hétre azt kel! jelentenem Staník- nak, hogy a Zechnerová ügyben semmi érdemleges nem történt. Borzalmasan kellemetlen helyzet: Idegtépő tehetetlenség, vitatkozott magával. M ég ősszel, a Staníkhoz összehívott értekezleten, röviddel Kamenskji doktor kihallgatása után, Krasko azt a feladatot kapta, hogy egy héten belül dolgozza ki a nyomozás menetének új, aprólékos tervét. A terv teljesítésére bekapcsolta az egész osztályt. Eltelt egy hónap és neki be kellett látnia, hogy a gyilkos továbbra is csak egy nagy kérdőjel maradt. Zechnerová múltjának aprólékos tanulmányozása se hozott eredményt. Ezalatt persze újabb problémák, újabb esetek jelentkeztek. Nem gyilkosságok voltak ugyan, de azokat is ki kellett vizsgálniuk. Éppen ezért akkor úgy döntött, hogy csak Jelsav- skyt hagyja az ügyön dolgozni, azzal a fő feladattal, hogy Veselyt és Kamensk^t továbbra is ellenőrzés alatt tartja. Urbaníkot is új feledattal bízta meg. A főhadnagynak csak szükség esetén kellett segítenie. Éppen négy napja bízta meg egy halott identifikálásával, akinek a csontvázát az építkezési vállalat Ponecky nevű bágerese fedezte fel Pozsony déli oldalán, ahol éppen egy új negyed építését kezdték meg tizenkét ezer ember részére. A holttest eredetének a kivizsgálását, amely nyilván a háború idejéből származott, azért kellett megkezdeniük, mert nem a temetőben ásták el, hanem ott, ahol azelőtt négy magányos kertes házikó állt, amit azóta persze már lebontottak, hogy helyet adjanak az új modern negyednek. A törvényszéki orvostani intézetben megállapították, hogy a koponyát egy súlyos kemény tárggyal zúzták be. A szakértők véleménye szerint az ütés halálos volt. A ruha-maradványok civil ruhára vallottak. A hivatalos exhumálásánál a jelenlévők nem kis meglepetésére a csontváz mellett egy masszív, fekete kövú és EB monogramos aranygyűrűt találtak. Egy Ismeretlen férfi holttestéről volt szó. Talán egy fél óra telt így el, a gondolatok nem hoztak semmi eredményt és Krasko szemére lassan álmosság nehezedett. Hirtelen felrezzent a csengő éles berregésére. K i lehet ez ilyenkor? Fölállt és az órájára nézett. Negyed tizenegy. Az előszobaajtón kinyitotta a kis kémlelöablakot és kinézett a várakozóra. A lépcsőházban Urbaník hadnagy állt. — Maga az? Ilyenkor éjszaka? — kérdezte az ajtót nyitva. — Jöjjön beljebb! Mi történt? — Beszélnem kell önnel, parancsnok elvtárs. Bocsásson meg, hogy zavarok, — mentegetőzött és közben a télika- bátjárél a vizes havat rázta. Még sohasem járt főnöke lakásán. .. — No, menjünk beljebb, — invitálta Krasko az ebédlőbe. — Rágyújt? — kérdezte, amikor már Urbaník helyet foglalt a fölkínált fotelban. — Köszönm. Azt hiszem, egyet elszívok. Bevallom, rettentően izgatott vagyok. — Hát akkor ki vele, beszéljen, miről van szó, mert már magam is kezdek kíváncsi lenni, — igyekezett Krasko mosollyal megnyugtatni a kissé ijedt hadnagyot, és maga ü- gyesen leplezte annak idejövetele fölötti meglepetését. — Most jövök a városból, parancsok elvtárs. Természetesen nem akarok a dolgok elébe vágni, de több mint valószínű, sikerült identifikálnom a holttestet, amelyet a bá- geres fedezett fel. — Az izgatottságtól és a hideg, lucskos hótól pirosán, egy pillanatra elhallgatott. A megfelelő szavakat kereste. Krasko nem sejtette, hogy mit akar mondani, éppen ezért megjegyezte: — Ez talán várhatott volna holnapig, vagy nem? Reggel óta talpon van, magára fért volna, az a kis alvás. — A lelke mélyén azonban csodálta a hadnagy fáradhatatlanságát, de egy halott csontvázának a megtalálását nem tartotta csemmi rendkívülinek. Számtalan ehhez hasonló esetük volt már. A legtöbb esetben a háború áldatlan következményei voltak. — Amúgy se tudnék aludni, — próbált mosolyogni és ka- bátjá zsebéből egy kis jegyzetfüzetet húzott elő. — Hát akkor rendben van. Eljött, mondja el, mi a baj. Engem nem zavar, az utóbbi időben különben magam se tudok valahogy aludni. — Emlékszik még, kapitány elvtárs a tegnapelőtt! jelentésemre? Akkor említettem, hogy ott, ahol most az építkezés megindult, négy öreg ház állt. — Hogyne, emlékszem! — Közülük kettő, — folytatta Urbaník — félig már le volt rombolva, egyet a szövetkezet használt műtrágya raktárnak, abban a negyedikben meg egy idős házaspár lakott. Nyugdíjasok. Az építkezés kezdete előtt a városban, a Pod- banská utcában kaptak egy egyszobás lakást. Ma este meglátogattam őket. A férfit Stefan Kovardának hívják, nyugdíjba menetele előtt raktáros volt, a felesége Amália, meg tanítónő. — A hadnagy remegő kézzel verte le cigarettája hamuját. — A csontvázat, amint azt már a múltkor is említettem, ott találták, ahol azelőtt a félig lerombolt házhoz tartozó kert volt. Mindjárt Kovardáék szomszédságában. Kovardáné asszony elmondta nekem, hogy ki lakott a házban, amelyhez a kert tartozott, 1942-ig Ábel Feldman lakott a családjával A Ventúr utcában volt az ékszerüzlete. Még abban az évben szöknie kellett a deportálás elöl. A házba új bérlő jött. Név szerint Elemfr Benus. Az ékszerüzletet is átvette Feldmanék után. Egyszóval, arizátor volt. — Várjon csak, várjon! — szólt, közbe Krasko. — Azt mondja, hogy az új lakót Elemír Benusnak hívták? — Igen. Kovardová asszony azt állította, hogy a névre nagyon jól emlékszik. Az anyjával együtt költözött be Feldman házába negyvenháromban — mondta — de az anyja egy évvel később meghalt. — Eszembe jutott valami. — szakította félbe Urbaník elbeszélését Krasko újra. — Észrevette, hogy az Elemír Be- fius név kezdőbetűi ugyanazok, mint a csontváz mellett talált gyűrű kövének iniciáléi. — Igen, parancsnok elvtárs. Éppen ezért határoztam el magam, hogy felkeresem. De ez még nem minden, — magyarázta tovább Urbaník. — Kovardová asszony azt is mondotta, hogy Beiius bújtatta el a Feldman családot. Később meg feladta őket, hogy a ház az ékszerüzlettel együtt ö- rökre az övé maradhasson. Feldmanékat koncentrációs táborba hurcolták. Állítólag Oswienczinben pusztultak el. — És mi lett Benussal? — Hm! Hiszen éppen ez az, ami rejtélyes. Kovardová meg van róla győződve, hogy közvetlenül a front előtt nyugatra szökött, Feldman aranyával együtt. Ugyanis soha többé sem ő, sem pedig a férje nem hallottak róla. E gy pillanatra elhallgatott. — No és most a legfontosabb, parancsnok elvtárs, — Urbaník önkéntelenül is mindkét kezével megmarkolta a fotel karját. Szemével főnökét figyelte, hogy el ne mulassza, milyen hatással lesznek rá a szavai. — Megkértem Kovardová asszonyt, hogy próbáljon visszaemlékezni mindarra, amit csak Benulról tud. Először azt mondta, hogy BefiuSnak a testvére magas funkciót töltött be a kormányban, de többet nem tud róla. De ad nekem tanácsot, mondta. És erre elmondta, hogy Benus szeretője itt él Pozsonyban, az biztosan többet tudna róla mondani. Kérdezem hát Kovardovát, hogy hívják a nőt? És erre ő: Magda Zechnerovának. A hadnagy elhallgatott. Szinte egész testében reszketett az idegességtől. A kapitány arca Is elkomolyodott Ültében előre hajolva nézett maga elé. Még álmában se gondolta volna, hogy így végződik a hadnagy jelentése. — És mi történt aztán tovább? — szaladt ki a száján és álmos fáradtsága hirtelen eltűnt. A cigarettás doboz után tapogatózott, a szemét azonban nem vette le Urbaníkról. — Belém mintha villám csapott volna. Isten bizony. Zechnerová neve egyszerre felborította minden addigi nyugalmamat. Tovább már képtelen voltam odafigyelni. Kovardová asszonyt még megkérdeztem, hogy találkozott-e vele a háború után is. Megrázta a fejét. Nem tudja, — mondta — hogy mi van veie, azt se, hogy él-e még vagy sem. Elbúcsúztam tőlük és rohantam a villamosra. Önhöz, kapitány elvtárs. — Jól tette, hogy ide jött. A véletlenek nagyon érdekes összjátéka ez. — Mondhatok még valamit, kapitány elvtárs? — Természetesen. Hiszen annyi hosszú hónap után végre előkerült az első fontos, Zechnerovához kötődő kapocs. — Állok a villamosban és töröm a fejem. A Zechnerová lakásából való fénykép jutott eszembe. Az, amelyiken egy ismeretlen férfi átölelve tartja Zechnerovát. Emlékszik rá, parancsnok elvtárs? Jeläavsky akkor azt mondta, hogy ez biztosan az udvarléja... — Igen! Igaza van. Már emlékszem, — bólogatott Krasko és gondolatban visszatért a közelmúltba. Látta a kis padlásszobát, mindazokkal a dolgokkal együtt, amik a kerek asztalon hevertek. A kopott szürke fényképnek alig szenteltünk valami figyelmet, jutott eszébe. Ebből a látszólag ártatlan mulasztásból, most rossz előérzete támadt. A hadnagy zavarta meg tűnődésében. — Még valami eszembe jutott, kapitány elvtárs. — Éspedig? , j — Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy tűnik, mintha a férfi Zechnerová vállát ölelő kezén gyűrű volna. Lehet, hogy az egészet csak gondolom, — tette még hozzá, mintha csak magában beszélne. (Folytatjuk) ERŐSÍTÉS: RINGÓ STARR Ringó Starr (valódi nevén Richard Sterk'ey) a legidősebb a Beatles-fiúk között. Anyja, Elsie, 1936-ban ismerte meg apját, Richardot, egy liverpooli pékségben, ahol mindketten dolgoztak. Az esküvő után Ringó apja szüleivel együtt a Dihgle nevű negyedbe költözött, Ringó mondja: — Ha bárki előtt beismeri az ember, hogy a Dingle negyedből való, máris tudni fogják, hogy nehéz zöld ágra vergődni vele. Mielőtt megszületett volna, a Starkey család a Madryn Streeten bérelt házat. Csúf egyemeletes épületek voltak ebben az utcában, az övéké valamivel nagyobb volt a többinél, a földszinten is, meg az emeleten is három-három helyiség volt. Ebben a házban született Ringó 1940 július 7-én. Úgymond későnszülött volt, egy héttel később jött a világra, mint. számitották, tíz fontot nyomott, s qmint megszületett, tágra nyitotta a szemét. Apja után a Richard nevet kapta, becézve Ritchie-nek hívták. Alig töltötte be negyedik évét, a szülei elváltak. Ritchie, azaz Ringó egészen halványan emlékszik vissza apjára, aki csakhamar másodszor is megnősült. Ötéves korában felvették a St. Silas iskola előkészítő osztályába. Anyja csaposnőként dolgozott. („Kifizetődő munka volt. Míg tartott a háború, a kocsmák örökké telve voltak.“)' Hatéves korában Ringó vakbélgyulladást kapott, vakbele felfakadt, a genny szétömlött, hashártyagyulladés lett belőle. HOSSZAN TARTÓ SZENVEDÉS Több mint egy évig maradt a kórházban, mire visszakerült az iskolába, már hétéves volt. vele egyidős pajtásai régóta megtanultak irni-olvasni. Akkoriban mondta Marié Maguire-nek, tizenegy éves kis barátnőjének (a kislány és Ringó édesanyja elválaszthatatlan barátnők voltak), hogy ezeket a dolgokat valószínűleg sohasem fogja megtanulni. Marie azonban visszaemlékezik, hogy Ringó a legkevésbé sem volt buta, csak éppen a körülmények folytán sok mindent elmulasztott. Hetente kétszer ő maga tanította a kisfiút, s ezért valamennyi zsebpénzt kapott Ringó anyjától. Ringonak nincsenek szép emléket a St. Süas iskolából. Miná- össze annyit mesél, hogy néha-néha elkerülte az iskolát, vagy pedig a pajtásaitól ellopott egy-két pennyt a játszótéren. Ekkoriban történt, hogy Cynthia Powell teherbe esett. Mint mondja, nem akart ügyet csinálni a dologból, John mégis elhatározta, hogy feleségül veszi. Amikor az örömhírt közölte Mimi nagynéniével, az majdnem elájult. Az esküvőn senki sem jelent meg a rokonok közül. A szerény ünnepséget 1962 augusztus 23-án tartották meg, egy héttel Pete Best elkergetése után. John ugyanabban az anyakönyvi hivatalban házasodott meg, amelyben a szülei is. John. Paul és George fekete ünneplőt öltött. JOHN LENNON MESÉLI: Kint az utcán annyira zakatolt egy fúrógép, hogy egy szót sem értettem abból, amit az anyakönyvvezető mondott. A ceremónia után átkeltünk az utca túloldalára, és elfogyasztottuk díszebédünket — három sült csirkét. Nem emlékszem. hogy bármilyen ajándékot is kaptam volna. De ettől függetlenül egész idő alatt nagyokat nevettünk, és általában csuda jó kedvünk volt. TOVÄBB MESÉLI: őszintén szólva, alaposan meg voltam Ijedve. Én John Lennon, házas ember! Körülbelül úgy éreztem magam, mint ha lyukas harisnyában kellett volna végigsétálnom az utcán. Az esküvőt igyekeztek eltitkolni a rajongók előtt. Cynthia ezt mindennél jobban kívánta. — Ijesztő volt. amikor Johnnak menekülnie kellett ezek elől a fanatikusok elől. Nem szerettem volna, ha veíem is hasonló dolgok történnek. De a hír mégis kiszivárgott. Akkoriban a lányok már Javában szaladgáltak a Beatle-flúk után. Közéjük tartozott Maureen Cox is. Egy este a Cavern klubban összegyűjtötte minden bátorságát és megcsókolta Pault, habár eredetileg Ritchie-t szerette, volna, No, nem érte be ezzel a télslkerrel — megvárta, amíg Ritchie megjelent a hátsó kijáratnál, aztán őt is megcsókolta. Ringó azaz Ritchie, egyáltalán nem emlékszik vissza erre az esetre: — Ha netán megcsókolt volna, az legfeljebb olyan fontos lett volna számomra, mintha egy légy szélit volna rám. Három héttel később, mégis ő volt az, aki Maureent fölkérte táncolni. A lány pedig nem hagyta ki többé a Beatles- együttes egyetlenegy fellépését sem, habár nagyon hamar be kellett látnia, hogy a fiúknak nála sokkal odaadóbb imádóik is vannak. AZ ELSŐ ANGOL LEMEZÜK Maureen igyekezett titokban tartani, hogy Ringó udvarol neki. (Egyébként 1965 februárjában összeházasodtak.) Ezt meséli: — Egyszerűen megöltek volna. Azt hiszem, hogy több lány is kész lett volna rá, hogy összeszurkáljon. Némelyikük föl is keresett a fodrászmüheiyben, ahol dolgoztam, és fenyegetőzött: „Ha még egyszer találkozol vele, megjárod." Gyakran hívtak fel telefonon és fenyegetőztek: „A bátvám agyonver!“ Egy este, miközben Maureen a kocsiban ült és Ringora várakozott, a sötétből előbukkant egy lány, és megkérdezte: — Igaz, hogy Ringó udvarol neked? Maureen rémülten válaszolta, hogy nem igaz. Ringó csupán a bátyjának a jó barátja. — Hazudsz! — kiáltotta a lány, s mielőtt bármit tehetett volna, benyúlt az ablakon, és éles körmeivel beleszántott Maureen arcába. (Folytatjuk)
