Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-05-06 / 18. szám

Nem lakáskultúra - inkább iskolaügy Tavaly az Oj Ifjúság né­1 hány riportsorozatban foglalkozott a csehszlovákiai magyar középiskolák diákott­honainak helyzetével. Amint a sorozat záró része Is megállapította, a felülvizs­gált iskolák közül legsiralma­sabb állapotban a losonci épí­tőipari és a surányi kereske­delmi iskola diákotthonai vol­tak. A riportoknak azonban saj­nos csak informatív értékük volt, mert tudomásunk szerint az akkori állapot megjavítá­sára egyetlen intézmény még csak a fülebotját se mozgatta. Persze a két diákotthonhoz hasonlók tábora azóta megnőtt, hogy csak a tornaijai mező- gazdasági középiskola „diák­otthonát“ említsem. Azért idé­zőjelben, mert ha a megfelelő megnevezést használnám, mé­lyen megsérteném az iskola igazgatójának jó szándékát, aki minden zeg-zugot kihasználva igyekezett elszállásolni diák­jait. Le a kalapot előtte. A 220 diák négy „diákott­honban" lakik; azok környeze­tének, szociális és egészségügyi berendezésének aprólékos le­írását mellőzöm, mert azt ta­lán a nyomdafesték sem bírná el. Egy tényre viszont szeret­ném felhívni nemcsak az Cj Ifjúság olvasóinak, de a rima- szombati JNB iskolaügyi osz­tályának figyelmét. A tornai­jai iskolától kb. 35 kilométer­re, Rozsnyón, a 700 férőhelyes diákotthonban 400 diák lakik. Rozsnyónak nincs is több diák­ja, úgyhogy az épület többi ré­szében családok laknak. Nem azt kérdem, miért csa­ládok lakják az épületet, ha diákok elszállásolására volt szánva, hanem azt kérdem, igazaságos-e az illetékes szer­vek döntése ebben az ügyben: az egyik oldalon reprezentá­ciós környezet, a másik olda­lon örülni kell annak, ami vao. \t isszatérek a tavalyi ripor- • tokhoz. Akkoriban kértük a JNB és KNB álláspontját, ; mint már tudjátok, a legtöbb­ször eredménytelenül, vágyj ahogy egy jó magyar közmon­dás mondja, a magyarázat olyan volt, hogy a kecske is jóllakott, a káposzta is meg­maradt. Most, hogy a szlovák Iskolaügyi Minisztériumnak és a kerületi nemzeti bizottsá­goknak több embere foglalkozik a szlovákiai magyar iskolák helyzetével, reméljük, hogy a végtelenségbe tűnő ígéreteken belül egy konkrét terminus is elhangzik, miután az illetéke­sek kötelesek lesznek az Cj Ifjúság olvasóinak és a szóban- forgó Iskolák diákjainak ma­gyarázatot adni az Ígéret po­zitív vagy negatív kimenete­léről. ZSÄCSEK ERZSÉBET Figyelemre méltó vetélkedő Április 16-án zajlott le az idei kerületi előadói és szava- ló-verseny a dunaszerdahelyi Üzemi Klubban. A pozsonyi Népművelési Központ kezdeményezte ezt a nagyszerű vetél­kedőt három évvel ezelőtt és folytatni kívánja a jövőben is. A tudás, a szépség, az igazság eszményeit, a szocialista hazaszeretet érzéseit újabb és újabb nemzedék leikébe ül­tetni. a boldogabb jövő megteremtése a legnemesebb vál­lalkozás. Ezt teszi az előadó, ezt cselekszi a pedagógus, a népművelési szakoktató. A főszerep itt természtesen a peda­gógusnak jut. Az előadóművészet a tudat alakításának eszköze, az iro­dalmi ízlés és a szép, szabatos kifejezésmód iskolája. A versmondás: öröm és gazdagság s így még inkább dicsére­tes dolog, hogy az Ifjúsági Alkotóversenyek keretében ke­rületi szinten is sor kerül ilyen vetélkedőkre! Nagyszerű alkalom lehetett volna erre a középszlovákiai kerületben is, az idei Losoncon megrendezett Kármán Napokon. De Kas­sán is meglettek volna erre a feltételek, ha az illetékesek szorgalmazták volna. Mert a gyakorlat azt igazolja, hogy szükséges az ilyen „koordinálás“, hogy azután a Jókai Na­pokra valóban hazánk legtehetségesebb előadói jussanak el és nem úgy mint eddig, hogy egy-egy járás 3-4 szereplőjét küldi el, akik nem minden esetben képviselik kellő színvo­nalon az irodalmi alkotások tartalmi-formai értékét. Nem egyszer szorgalmaztuk már, hogy ideje lenne új alapokra helyezni ezen értékes ifjúsági vetélkedők gyakorlatát és a segítségnyújtás lehetőségeit is érdemes és helyén való len­ne alaposabban tanulmányozni. A Kerületi Alkotőversenyen 46 magyar anyanyelvű vers- és prózamondó vett részt. Győztesként az I-VI. kategóriá­ban a következők kerültek ki: vers; Muzsay Gyula, Varjú Olga, Szuchy Márta, Pelech Eta, Forró Éva, Szépe Kató — próza; Csepy Júlia, Molnár Márta, Nagy Éva, Haris Rebeka. Ezenkívül minden résztvevő ízléses emléklapot kapott, Ko- pócs Tibor grafikus művész „Magvető“ című linómetszeté­vel. Az 1-3. helyezettek értékes modori kerámia vázát kap­tak. ' — szem — A CSALLÓKÖZI DAL- 1$ TANCEGYOüES BEMUTATÓJA Mintegy háromszázötven néző jött össze április 26-án a dunaszerdahelyi Üzemi Klub­ban, hogy megnézze a Csalló­közi Dal- és Táncegyüttes 1969-es bemutató műsorát. Az együttes pillanatnyilag az e- gyetlen hazai magyar amatőr- csoport, amely rendszeresen évente tart bemutatót. A mű­sorfüzet végigolvasása bizo­nyította, hogy a bemutató nemcsak formális. A műsoron szereplő kilenc táncból nyolc szám új. Az énekkar is öt új kórusmüvei járult hozzá a be­mutatóhoz. Mennyiségben te­hát tekintélyes eredmény len­ne még hivatásos együttesnél is. Ha a műsort minőség szem­pontjából vizsgáljuk, — még hagyott kívánnivalót maga u- tán. Az együttes tizenötéves tradíciója és e hosszú időszak alatt elért sikerei köteleznek; elemezzük tehát egy ' kicsit részletesebben a bemutatót, hiányait és a hiányok okait. Kétségen kívül áll: a Csal­lóközi Dal- és Táncegyüttes anyagilag legjobban ellátott csoportunk. Az együttes „tu­lajdonosa", a dunaszerdahelyi Járási Művelődési Ház, min­dent megtesz, amit adott le­hetőségein belül megtenni ké­pes, hogy az együttesnek ma­ximális anyagi bázist biztosít­son. Persze a „legjobban el­látott“ kitétel csak viszonyla­gos, és csak addig érvényes, amíg az együttes helyzetét a többi magyar amatőrcsoport nagyon szegény, vagy éppen az anyagiak teljes hiányával hasonlítjuk össze. De ha az üzemek és különböző intézmé­nyek mellett működő hasonló szlovák csoportok anyagi le­hetőségeihez mérjük, akkor bizony a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes anyagi helyzete sem valami fényes. Fizetett szakmai vezetés, kalória-pót­lék. a fáradságos munka ju­talmazása, mondjuk közös ki­rándulással, vagy istenbocsáss egy közös üdüléssel, — isme­retlen fogalom. Az adott ke­ret éppen csak a legszüksé­gesebb anyagiak fedezésére e- lég. Éppen csak arra, hogy az együttes egyáltalán működhes­sen. Sőt még a legszüksége­sebb dolgok anyagi fedezete is gyakran megoldhatatlan probléma elé állítja az együt­tes vezetőségét. A közönség igénye évről-évre növekszik. Ezt magával hozza az általá­nos kulturális fejlődés folya­mata és ez így van rendjén. Tehát egy amatőr együttes bemutatóját is olyan mércé­vel kell mérni, amely megkö­zelíti a hivatásos, vagy leg­alább fél-hivatásos együtte­seknél alkalmazott kritériumo­kat. Ez is rendjén volna, csakhogy itt a paradoxon. Egy nagyon szűkös amatőr körül­mények között dolgozó együt­testől majdhogy nem hivatá­sos produkciót követelünk, így ez persze nagyon nehéz, sőt lehetetlen feladat. Viszont minden vitán felül áll, hogy nem a mérce csökkentése a fejlődés további útja. Tehát vagy van a dal- és táncegyüt­teseknek (az él-együttesekre gondolok) létjogosultásguk öntevékeny kultúránk rend­szerében és akkor teremtsük meg a szükséges anyagi bá­zist, vagy ha erre képtelenek vagyunk, akkor szépen csend­ben felkészülhetünk az együt­tesek dicstelen eltemetésére. A gombaszögi ünnepségek rendszeres és figyelmes néző­je tudja, hogy ezek a csopor­tok már néhány éve egy hely­ben topognak — nincs fejlő­dés. Régi igazság: aki megáll, az tulajdonképpen visszafelé megy. Tudom, az együttesek a- nyagi bázisának biztosítása nem könnyű feladat. De gon­doljunk csak azokra az össze­gekre (sokkal magasabbakra, mint amennyi egy-két élegyüt­tes fenntartására szükséges) amelyeket szövetkezeteinkben és üzemeinkben a kultúrára szánt alapból kevésbé neme­sebb célokra adnak ki. Lehet, hogy itt lehetne valamit ke­resni. Az együttes huzamosabb i- deje táncoshiányban szenved. A táncosoknak csak egy kis hányada dunaszerdahelyi. A többi kb. 30 kilométeres kör­zetből jár be. Hogy mit je­lent 30 kilométert próbára u- tazni háromszor hetente, ké­ső estig próbálni, majd reg­gel korán munkába menni, ezt csak az tudja, aki meg­próbálta. Ha ehhez hozzáadjuk a próbákból és fellépésekből adódó problémákat a család­ban és a munkahelyen és a kö­zönség esetleges elismerését mint az egyetlen jutalmat, ki­rajzolódik ezen emberek oda­adása és ügyszeretete. Vajon tényleg nincs rá mód mást is nyújtani ezeknek az emberek­nek mint tapsot? Hiszen ma minden harmadrangú falusi futballcsapat bizonyos előnyö­ket tud biztosítani „amatőr“ játékosainak. Nem lehetne va­lami ilyet a kultúrában dolgo­zó egyéneknek is nyújtani? Nincsen Portugáliától kezdve egészen a Skandináv félszige­tig olyan ország, ahol kiváló csehszlovák amatőr együtte­sek az elmúlt húsz esztendő­ben nem öregbítették volna hazánk hírnevét. Csak sajnos, ez a megtisztelés eddig e- gyetlen magyar együttesnek sem jutott osztályrészül. Az ellenvetés nagyon kézenfekvő volt: ha más országokban ma­gyar táncokat akarnak látni, úgy hívjanak magyarországi e- gyüttest. Dehát ha van cseh­szlovákiai magyar irodalom, költészet, színjátszás és ez más és nem azonos a magyar- országi irodalommal, költé­szettel, színjátszással, miért kell a délszlovákiai magyar folklórt a magyarországival a- zonosítani. Azt hiszem, ezen a téren is lehetne valamit ten­ni együtteseink érdekében. Hogy ez mennyit lendítene, fö­lösleges mondani. Az együttes műsorának leg­nagyobb fogyatékosságát a kamaraszámok felé való elto­lódásában látom. Az egész műsorban tulajdonképpen i- gazán „nagy“ számot, ahol az egész együttes közreműködött, csak egyet láttunk. Ez a Gö- möri esték című tánckompo- zícip volt. De ez volt az e- gyetlen szám a bemutatón, amely már régebbi keletű. Te­hát az utolsó időben keletke­zett kompozíciók inkább a kis színpadi táncformák szférájá­ba tartoznak. Ez nem volna baj, sőt a mi viszonylataink­ban bizonyos mértékig úttörő munka, de egy össz-együttes- sel előadott, egész estét be­töltő műsor szerkezete meg­követeli egynéhány nagyobb méretű kompozíció beiktatását. Ezeknek kellene a műsor vázát alkotni. Ennek az elmulasztása váltott ki hiányérzetet. A műsor bevezető táncszá­ma figyelemreméltó kísérlet volt. Ady Ismeretlen átok című verse ihlette meg a koreográ­fust. A sors sújtotta ember lelki vívódását próbálta tánccal kifejezni. A belső emóciók ab­sztrakt — cselekvés nélküli kifejezése a tánc eszközeivel, eddig még érintetlen terület táncmozgalmunkban. A táncot bemutató szólista sajnos nem tudta követni a koreográfus elképzelését és belső átélés hiányában a technikai pontos­ság ellenére sem győzött meg. Ugyanígy Sztravinszkij a Ta­vasz ünneplése című kompozí­ciója, amelyre a táncot megal- kották, bár a maga nemében egy kiváló alkotás, az adott esetben nem volt összhangban a tánc témájával. A műsor legproblematikusabb száma a Kleberc-Quittner kettős Sirató című kompozíciója volt. Ze­neileg nagyon különböző, nem éppen népinek mondható há­rom dalból álló összeállítás. Főleg a középső dallam erősen emlékeztetett a kávéházi ze­nekarok „koncertezésére“. Erre építette fel a koreográfus a táncot. A tánc nyelvezete népi. Mondanivalója csak annyi, a- mennyi a címben van — sirató. A néző sohasem tudja meg, hogy a színpadra beszédelgő két dalia kit vagy mit és miért sirat. De azt sem, hogy a si- ratás egy rövid idő múlva mi okból változik temperamentu­mos tánccá. Amíg az előzőleg említett tánc absztrakt mivol­ta összhangban volt a kifejező eszközzel, addig a siratóban használt népi tánc — tehát konkrét nyelvezet, konkrét tartalmat is követelt -volna. Ami a tánc formai felépítését illeti, a koreográfus a kánon énekléshez hasonlóan táncká­nont alkalmazott. De ha már analógiát csinált az énekléssel, nem szabadott volna elfelejte­nie. hogy kánonban mindig kar énekel és sosem kettős. így az volt' a látszat, a tánc azért ké­szült, hogy a koreográfus ki­élhesse kánon ambícióit. Nincs lehetőség az összes táncot kü­lön elemezni, csak annyit, hogy ezek ha kiforrnak, értékes szá­mai lesznek az együttesnek. A fönt említett Siratón kívül minden tánc elérte az együt­testől megszokott színvonalat és nehéz volna minőségi sor-- rendet felállítani. Csak talán Weiner Rókatánc című zené­jére komponált Cigánybotolót kellene kiemelni. Az est leg­jobb táncszáma volt. A tánckar színvonalának emeléséhez szük­séges lenne nagyobb gondot fordítani a táncosok képzésére. Az énekkar a régiek mellett öt új számot mutatott be. Bár az utolsó bemutató óta csök­kent létszáma, a színvonalon ez nem volt érezhető, örven­detes, hogy az énekkar tovább szélesíti a repertoárját a ze­nekarral közösen előadott mű­vekkel. Ez a forma nagyon közkedvelt a közönségnél. Két ilyen zsánerű új kompozíciót hallottunk — Balázs Madriga- leszk és Suchon: Spievanky című műveit, melyek közül fő­leg az utóbbi igényel nagy technikai készséget az éneke­sektől. Kár, hogy a zenekar, amely mindig az együttes erős részlege volt, most az egyszer halványabban szerepelt. Az oka talán az, hogy betegség miatt a vezetőség improvizá­ciókra kényszerült. Az összes apró technikai és művészeti hibáktól eltekintve az együttes becsületes munkát végzett és lehetőségeihez mér­ten jó műsort mutatott be. Jó lenne, ha jutalmul nagyobb, előnyösebb lehetőségeket kap­na jövőbeli munkájához. H. R.--------------új ifjúság 3 Isten, császár, paraszt \ MATESZ SZÍNPADÁN Ha igaz, hogy egy-egy jelentős bemutató mérföld­követ jelent egy színház életében, úgy a napokban lezajlott bemutató jelentős mérföldköve lesz a komá­romi Magyar Területi Színház eddig megtett útjának. Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című történelmi drámája nagyon komoly művészi feladat elé állította a színház tagjait. Érzésünk, hogy a feladatot kiválóan oldották meg. A színmű a XV. század elejéhez, Luxemburgi Zsig- mond, Hús János és a constanzi zsinat idejébe visz minket vissza. Bepillantunk a politikai intrikák, a szo­ciális és vallási forrongások, a pápák és ellenpápák mozgalmas világába. Háy Zsigmondja olyan politikus, akinél a cél szentesíti az eszközt. Csalás vagy kerítés, színlelt megalázkodás vagy durva erőszak, embertársai sorsával való hazardírozás vagy becsületüknek tudatos bemocskolása — mindegy. A lényeg csak egy — a cél, politikai elképzeléseinek megvalósítása. Ezek az elkép­zelések lényegében haladóknak mondhatók. Zsigmond eszménye egy modernül vezetett erős állam. Tisztában van azzal, hogy ezt csak az egyház hatalmának meg­törésével lehet elérni. Tudja, érzi, hogy a feudalizmus korszaka lassan lejár, államát a kifejlődő polgárságra kívánja építeni. E cél érdekében hajlandó még Hús János forradalmi eszméit is magáévá tenni. És éppen itt mutatkozik meg politikai bravúrjának korlátozott­sága. Szükségesnek látja ugyan, hogy felvegye, támo­gassa az új eszmét, de az eszme hordozójáig, a pa­rasztságig már nem jut el. Egy forradalmi eszmét egy maradi reakciós társadalmi réteggel, a főnemességgel és a klérussal karöltve kíván megvalósítani. Ezért szükségszerűen be kell következnie a bukásnak. így, bár Hús János kiadását a zsinat kénye-kedvére úgy szeretné prezentálni, mint egyet a sok politikai trükkje közül, önmaga is tisztában van azzal, hogy lényegé­ben politikai konstrukciójának összeomlásáról van szó. A Matesz művészgárdájának mindezt sikerült a da­rabból kihoznia és nem is akármilyen színvonalon. Csendes László Zsigmondja azon alakítások közé tar­tozik, amelyek hosszú ideig megmaradnak a néző tuda­tában. Határtalan dinamika, cselszövés, cinizmus és mégis az eszme lobogó fanatizmusa, mindez benne volt az alakításban. Ha ehhez hozzávesszük tökéletes mozgását és beszédtechnikáját, mondhatjuk, olyan ala­kítás volt, ahogy azt a színjátszás nagykönyvében megírták. De semmivel sem maradt le mögötte Dráfi Mátyás Hús János és Thirring Viola Czillei Borbálája. Bár Húsnak a szerző meglehetősen kis területet biz­tosított, mégis a darab kiemelkedő alakja. Dráfinak sikerült egyetlen jelenettel a többi színész egyenrangú partnerévé játszania magát. Thirring Viola teljesít­ménye méltóan sorakozik az előző két teljesítmény mellé. A mély átéléssel alakított Borbálának elhittük minden szavát, arcának minden rezdülését. Annál kel­lemetlenebből érintett az a hír, hogy Thirring Viola a következő évadban már nem lesz a Matesz tagja. Habár ez esetben családi okról van szó, szükséges megjegyezni, a Matesz fiatal és szakképzett művészei kezdenek elmaradni a színháztól. Van aki már csak vendégszerepei, van aki bejelentette elmenetelét, és van, aki még csak latolgatja a lehetőségeket. Felötlik a kérdés- vajon megfelel-e a fair »lay felfogásának, hogy a Mateszt csak ugródeszkának használják? XXIII. János pápa szerepében Fazekas Imre nyújtott szolid teljesítményt. Azonban a zsinat-jelenetben, ahol látszólag a helyzet magaslatán van, talán kissé kemé­nyebb, arrogánsabb jellemet kellett volna felöltenie. A művészgárda további népes csoportja teljesítményé­vel alátámasztotta a négy főszereplő igyekezetét. Platzner Tibor díszlete teljes összhangban volt a darab légkörével és ügyes technikai megoldása lehe­tővé tette, hogy sikeresen áthidalják a darab legna­gyobb buktatóját — a sok színpadi változást. A sikeres bemutató Beke Sándor rendező munkáját dicséri. A darab alkalmat adott, hogy bebizonyítsa ren­dezői tehetségét. Beke élt az alkalommal. HORVÁTH Rezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents