Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-03-18 / 11. szám
10 új ifjúság VOLT EGYSZER # EGY JIRIK Volt egyszer egy [ifik, és ezt a Iifiket meghívták a jégkorong birodalmába. Jifík nem töprengett egy percig sem. Az édesanyja hamubasült pogácsát csomagolt neki az útra, tarisznyát akasztott a hátára, és fiacskája hokibottal a kezében útra kelt. Így volt ez Jifík űr? — Nem így volt. Nem is lehetett. A mesék világa más, mint a valóságé. A jégkorongozó élete pedig nem hasonlít a mesék legényéhez, sohasem. Emlékszem, huszon- egyesztendös koromban, CSISZ- funkcionárius voltam és verseket körmölgettem, mire elhelyeztek a minisztérium egyik irodáiéban. Fantasztikus karriernek minősítettem a kinevezést, de jött az első munkanap, nekem ott kellett ülnöm az irodában, reggel nyolctól, s én már tizenegykor tudtam, hogy ez nem nekem való, délután négykor pedig felmond- tam. Ekkor határoztam el, hogy az írásaimból tartom el magam. Ekkor lettem professzionalista. És most én, az író kérdem öntől; voltak-e életének hasonló pillanatai, amikor eldöntötte, hogy 1.: jégkorongozó lesz, 2. foglalkozásszerűen űzi majd a légkorongot, 3. megél a jégkorongból,. 4. hogy Kanadába megy, a légkorongozás őshazájába? — Elhiszi, hogy ezekre az elhatározásokra már nem emlékszem? Ezt nem hiszem. Nézzük csak sorjában az élet - állomásait. Emlékszik, mikor ment először jégkorongoznl? — Nem tudom, de arra emlékszem, mikor mentem először korcsolyázni, öt éves lehettem és karácsony előtt tártunk. Addig kértem édesanyámat, amíg kötélnek állt, és otthagyta a mákoskalácsot a sütőben, hogy kiugrunk egy negyedórára a légre. A mákoskalács odaégett, késő délután főttünk haza. Édesanyám el volt keseredve, de végül minden lóra fordult. Amikor először öltötte magára az egyesület mezét, mit tapasztalt? Egyszer gyerekeket toboroztak egy kiadnál mérkőzésre. Én kapusnak telentkeztem. Miért éppen kapusnak? — Nem tudom, és a focicsapatban is mindig a kapuban álltam. Élményt jelentett első szereplése a csapatban? — Nem. Tipikus flegma vagyok. Például ha dulakodom is a légen, mindig nyugalommal, józan fellel teszem. A többiek vérben forgó szemekkel csatáznak, én titokban mosolygok raituk. Valaki belém- vág egyet a bottal, én visszaadom, a tribün közönsége őr- töng, én pedig remekül szórakozom. Mint amikor Jifí Holíkkal csatázott. — Igen. A szégyenpadon azon mulattunk, hogy tízezer embernek szereztünk csodálatos élményeket. Mi döntötte el végül is, hogy jégkorongozóvá vált? — Talán az, hogy mint kölyök vasárnap reggel hatkor edzettem, és mivel nagyon szeretek aludni, de mégis felkeltem. rálöttem, hogy a hokit valószínűleg nagyon szeretem. Voltak pillanatai, amikor abba akarta hagyni? — Soha. De nemcsak jégko- rongoztam. Ifjúsági futballkapus voltam, csapatunk csehszlovák bajnok lett; teniszeztem, röplabdáztam, stb. Az iskolában jó diák voltam, minden erőlködés nélkül, könnyen ment a tanulás. Érettségi után még sem kívánkoztam főiskolára. A szüleim szerencsére előrelátóbbak voltak és mégis elvégeztem a Pedagógiai Főiskolát. Amikor megszereztem « diplomát, berukkoltam és Brnó- ba kerültem. Fékezzünk csak le. Már nagyon a dolgok elébe vágott. Amikor Brhóba került, már kész játékosnak számított. De mikor döbbent rá arra. hogy ez lesz az élete? — Ezt nehéz megmondani. Már az ifiben a válogatottságig vittem, és mégsem mondtam azt, hogy ez lesz a foglalkozásom. Nagyon szeretek látszani. És nem izgult a válogatottban? Nem. Mondtam már, hogy flegma természetű vagyok. Az én idegrendszerem mindent elbír. Mikor vált felnőtté? — A katonaság után. El kellett döntenem, hogyan tovább? Huszonhárom éves voltam, nem vonzott a tanítás. Gondoltam, hogy látszom még néhány évig és maid aztán tanítok. Minél tovább akartam látszani, mert ez az élet kényelmes, nekem való. Kényelmes? Az utazások ide- oda, a bunyók a jégen, az edzések? — Mindent meg lehet szokni. Ha sérült vagyok és nem látszhatom, nem találom a helyem. És most, huszonkilencévesen sem tűnik kényszermunkának a jégkorongozás? — Nem. Az lenne a kényszermunka, ha egy kétoldalas cikket kellene megírnom egyedül. És most már eljutottunk a profikig. Mikor kapott ajánlatot Kanadából? — Tavaly Svédországban. A szállodai szobában csengett a telefon. Csehül beszélt egy úr. „ön firík? Két ember keresi. Az Egyesült Államokból. Beszélni szeretnének Önnel. Lenne kedve profiligában látszani?“ Azt mondtam, hogy igen, és megbeszéltünk egy randevút. És gondolt-e akkor arra, hogy vajon megfelel-e majd a profiknál? — Akkor nem, most tgen. A kora miatt? — Az éveim sohasem okoztak gondot. Hát akkor? — Tudfa, ez egy út, tellesen Ismeretlen világ számomra. De hiszen sokszor látott profimeccseket már! — Igen. De a kulisszák mögé nem láttam be. És az nagy különbségi Vagyis nehéz volt a döntés? Itt van egy bizonyos nevem, ott pedig Senki leszek. Eléggé izgat, hogy ott valószínűleg nem futok be az első csapatba, dehát meglátjuk. Mire számít hát? Egyelőre semmire. Óvatos voltam, egy évre írtam alá a szerződést, ha minden kötél szakad, visszajövök. De azt az egy évet ki kell bírnom! Még akkor is, ha oktatgatnl kezdenének, és azt magyaráznák, hogy a hokibot görbe. Nem izgatja a várható jövő? — Most még nem. Sőt, most őrülök. Ojból kezdek valamit, mintha visszafiatalodnék tizennyolc esztendősre. ön arra számít, hogy nem lut be az első csapatba? — Nagyon valószínűnek tartom. És nemcsak szuggerálja ezt magának, hogy aztán ne érhesse csalódás? Fazekas kapura lő. Akármennyire igyekszünk is legyőzni önmagunkat, mégsem tudjuk elhessegetni az egyre gyakoribb gondolatokat a májusi magyar- csehszlovák világbajnoki selej tezőről. Május a legszebb hónap — tartják Csehszlovákiában és Magyarország on is. Mit mondanak erről a hónapról a két nemzet válogatottai? Május a legnehezebb hónap! — Talán ha tovább ottmaradnék, belejönnék, dehát a stílusuk merőben más, mint a miénk. ön viszont olyan nagyszerűen játszik, hogy egy-kettőre elsajátíthatja a stílusukat. Nem gondolja? Kérem, legyen teljesen őszinte. — Van úgy, hogy reménykedem, de van néha fordítva is. De a menedzserek hisznek a tudásában. Másképp nem fektettek volna annyi pénzt önbe. — Valószínű. Nem aggódik, hogy nem kap elegendő alkalmat a bizonyításra a második csapatban? Nem. Több meccset játszom majd, mint itthon. A második ligában is sokat játszanak. És most egy nagyon fontos dolgot. Ön a profik közé megy. Mik az előnyei és hátrányai velük szemben? — Talán az ötletességem előny. Mikita is ilyen típusú és a legjobbl De sokszor össze van törve. — Igen. Figyelni kell mindig, minden pillanatban, a pálya egész területén szabad a bodicsek. Nem lesz lassúbb, mint ők? — Nem vagyok a leggyorsabb, de azért elég gyors vagyok. Van olyan bot-technikája, mint nekik? — Egész biztosan. És olyan erős karja? — Van. Kibírja azt a kemény játékot? — Szeretném. Tud úgy tolakodni, mint ők? — Megpróbálom. És a lövések? — Nem lövök olyan jól és kapásból. Ez biztos. Mi sokáig készülünk a lövéshez. Ök azonnal lőnek. Nem lesz honvágya? — Dehogynem. Még el sem utaztam, s már annak örülök, hogy visszatérhetek. J. DIETL MEG GSITRi, DE MÁR MAJDNEM NÖ: CÁSLAVSKÁ utóda? Ogy beszélnek róla, mint a rendkívüli tehetségekről szokás. Egyébként is: mindenki, aki bejut a csehszlovák női tornászválogatott keretébe, rendkívüli tehetség. Marcela Váchová brnói középiskolás tavaly májusban jutott a legjobbak közé. Mexikóban nem rajtolt még, a szakvezetők túl fiatalnak találták. A csitrikor- ban lévő tizenötéves lány ebben az esztendőben már maga is kiharcolhatja a svédországi Európa bajnokságon való részvétel jogát, a müncheni olimpián pedig beleszólhatna már az aranyérmekért folyó harcba. Prorok, Cáslavská első edzője azt nyilatkozta Marcaléról. hogy legalább olyan tehetséges, mint Odloíilné volt. Legalább annyi esélye van tehát betörni az élvonalba, mint Verának volt ennyi idős korában. Nézzük csak, milyen is egy majdani bajnoknő. Tizenötévesen, tapasztalatok, múlt nélkül, félig gyermek még és félig nő már. Engedelmesen válaszolgat. de semmiféle lámpaláz vagy zavar nem érezhető mondatain és hangján. • Hogyan jutottál a szertornáig, mi szerettette meg veled a szertornát és mi vonz hozzá ? A sokfélesége, és az, hogy ehhez a sportághoz bátorság szükséges. Meg az is, hogy az akaraterőt tudatosan kell fejlesztenem. Ma már kötelességemnek érzem, hogy az egyesületemért tegyek is valamit. • Mi szerettél volna lenni gyermekkorodban, mi lehnél most, és mi lesz belőled, ha felnősz ? Edző, edző, edző. • Mint tizenötesztendős lány mit vársz a jövőtől? Megvárom, mit hoznak az évek. Nem gondolok arra, mi lesz. • A siker vonz, vagy félénkké tesz? Félénkké. De azt hiszem, ez fölösleges aggodalom. Nem leszek híres. És ha lennék is, Félnék tőle. • Szereted ellenfeleidet? Igen, szeretem. Becsülöm eredményeiket. • Irigyled a jobbakat, vagy le akarod győzni őket egyszer? Nem tudok irigy lenni. Ezt az érzést nem ismerem. Győzni viszont szeretnék. • Kiben hiszel a legjobban? • Féltél már valaha? De úgy igazán? Edzőimben és szüléimben. Nem tudok visszaemlékezni rá. De talán egyszer igen. Fel- ® Mely tulajdonságot tartod másztam egy nyolc méter ma- a sportban és az életben a leg- sziklára és nem mertem fontosabbnak? ............................ w A szívósságot. • Példaképed? A sportban Cáslavská. Az életben a szüleim. ® Elérhető és elérhetetlen vágyaid ? Bejutni az A-válogatottba és olimpiai bajnokká válni. • Ha valaki azt kérdezné, hogy mit választanál huszonötesztendős korodban: három gyermeket vagy egy autót, mit felelnél? Három gyermeket. ® Mit csinálsz az edzé: kívül? Marcela Váchová leugrani róla. Sok időbe telt, amíg rászántam magam. • A női tornászoknál az évekkel gyarapodik-e a félelem, vagy teljesen eltűnik? A szereken sohasem féltem, edig legalábbis. Olvasok, vagy úszom, Vagy síelek, vagy teniszezem, vagy gombozom. A szüleim irányítottak így. • Szeretsz divatosan öltözködni? Nem nagyon. Nem követem nyomon a divatot, nem szeretek feltűnni. Akkor vagyok a legboldogabb, ha senki sem vese észre.
