Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-03-18 / 11. szám

8 áj ifjúság

JOZEF DANEK:

9.

A csónak hirtelen egy hatásos kanyart írt le, közben a motor fordulatszáma csökkent és monoton duruzsolássa! a kis dobogó mellé siklott. Karcsú, kék egyenruhás hadnagy szökkent ki belőle. Frissen Hronec elé állt és vigyázzba merevedett: „A hármasszámú őrcsónak parancsnoka Sosnik hadnagy jelentem, hogy a parancsot végrehajtottam, — szórta ki magából egy lélegzetre.

Hronec megköszönte és minden fölösleges időpocsékolás nélkül kiadta az újabb parancsot:

— Hadnagy elvtárs, egy fontos feladat vár önre. Bemutatom Krasko kapitányt a bűnügyi rendőrségtől és a főhadnagy elvtársat.

Jelsavsky, — mutatkozott be a főhadnagy, amikor észrevette, hogy Hronec elfelejtette a nevét.

— Sosnik hadnagy, a lehető legnagyobb sebességgel az osztrák határ felé Indulnak, — folytatta Hronec a rövid közjáték Után. — A Dunajec nevű vontatőhajőt kell utolérnie, de még a mi oldalunkon. A többiről majd a kapitány elvtárs útközben informálja.

— ön nem jön velünk? — nézett Krasko csodálkozva a folyamőrség parancsnokára.

— Önök nem mondták, én meg azt gondoltam, hogy rám ott semmi szükség.

— Sőt, ellenkezőleg. Nagyon fogok örülni, ha ön is velünk tart.

— Hát akkor szálljunk be, — vezényelt Hronec félig civil, félig katona módra. — Kár minden percért, — tette még hozzá és elsőként ugrott a csónak fedélzetére. Krasko Jelsavskyval együtt követte és mindnyájan a kis kajütben húzódtak meg.

A motor felbődült, a csónak megremegett és a víz erős sodrásának több mint kétszáz lóerő feszült neki.

Mint a golyó, úgy suhantak el a masszív ligeti a iui híd alatt. Elhúztak a hajóállomáson álló személyszállító hajók mellett és keresztezték a rendszeres pozsonyi propeller-járat útirányát is. A csónak orra a levegőbe emelkedett és a csónak kormányosa előtt lévő védőüvegre apró vízcseppeket sodort az oldalról fújó szél. A kapitány összepréselt szájjal újra az órájára nézett. De most valahogy hosszabban. Aztán odahajolt Hronechez.

— Félek, hogy már nem érjük utói. Alig tíz percünk maradt.

— Meglátjuk, — jegyezte meg Hronec mozdulatlan arccal. A kezében messzelátót szorongatott, időnként a szeme elé emelte és nyugodtan vizsgálta a messze előttük elterülő tájat.

Jeláavsky, aki a hátsó ülésen ült Sosnik hadnagy mellett, élvezte a rohanást. A csónak mellett elsuhanó vizet figyelte. Lehet, hogy most is a vízben csendesen úszkáló, az Alpok lejtőiről esőzések által lesodort agyagos vízzel átitatott, üveges szemű kis néma teremtményekre gondolt. A halakra.

Károlyfahmál elhagyták a holt ágat és a fák között megpillantották a víztornyot.

A csónak könnyedén vette a kanyart. A két partot szegélyező fák szinte tobzódtak az ősz színeiben. A csónak utasai előtt a Duna itt már a maga hatalmasságában, szélességében tárult fel, de a szépségek megcsodálására most nem vott

idő. Krasko messze a háttérben az ódon Dévény várának szilluettjét pillantotta meg. Valamivel közelebb, a folyó közepén úszott a hosszú sötét kolosszus — a Dunajec nevű vontatóhajó. három uszályával. A Duna és a Morava folyó találkozásától lehet, hogy kétszáz, de az is lehet, hogy négyszáz méter választotta el. Ez a hirtelen eléjük tűnó látvány a csónakban ülőket szinte felvillanyozta. Jelsavsky elfordult a víztől és a nyakát nyújtogatva Hronec válla fölött próbált előre lesni, Krasko pedig ösztönösen a kormánynál ülő katonát szugge- rálta,. bár jól tudta, hogy a motor teljes fordulatszámmal dolgozik és többet már semmiképp sem lehet kihozni belőle.

A csónak abban a pillanatban futott rá a vontató hajó után háromszögtetben terjedő első félméteres hullámokra, és kellemetlenül szökdécselt rajtuk. Minden ilyen zökkenés után az orrával mélyebben merült a vízbe és még ugyanabban a pillanatban a csónak két oldalán hatalmas gejzírekhez hasonlóan fröccsent magasba a víz.

Áthaladtak a nyaktörő részen és újra a folyó sima vízfelületén találták magukat. Még száz, még ötven méter és legyőzték az időt. A Dévénynél szemben levő, s már Ausztriához tartozó kiszöggj^s Kraskonak úgy tűnt, alig egy hajításnyira van.

A csónak csökkentette a sebességét és a Dunajec kapitányi kajütjével egyvonalban haladt.

Sosnik hadnagy kiugrott a csónak fedélzetére. Bal kézzel a kajüt szélébe kapaszkodott, a jobbjában pedig egy alumínium rudacskára erősített sárga zászlócskát tartott. A vontató felé fordulva néhányszor meglengette. A Dunajec Dieselmotorjainak a dübörgése alábbhagyott. A hatalmas kolosszus a lendülettói úszott még • néhány métert, aztán megállt. Ügyes manőverezéssel szorosan a vontató mellé álltak. A hajó fedélzetére, de az uszályok fedélzetére is kíváncsi tekintettel jött fel a legénység.

A folyamőrség csónakja lágyan támaszkodott a Dunajec jobb oldalához, amelyen szétvetett lábakkal egy fiatal matróz állt. Sosnik földobta neki a kötelet. A kajüt ajtajában megjelent a gondozott szakál- lú Grabác, a hajó kapitánya. A látogatókat fürkészve ment le a lépcsőn. Hronec főhadnagyot már messziről megismerte. Udvariasan köszönt.

— Történt valami, főhadnagy elvtárs?

— Szeretnénk feljutni a hajóra, — fogta meg Hronec a vontató korlátját. Grabáö szolgálatkészen odanyújtotta neki hatalmas kezét és csaknem szószerint felhúzta a fedélzetre. A többieket is felsegítette!'

— Beszélhetnénk az ön kajüt jében? — kérdezte Krasko a kölcsönös bemutatkozás után.

— Természetesen. Csak ne tartson sokáig. Nálunk ugyanis minden perc pénzbe kerül. Már így is épp elég gondot okoztak itt nekem.

— ö. nem lesz azért az olyan rettenetes.

— De bizony az. Minden rendkívüli eseményről jegyzőkönyvet kell felvennem. És egy be nem tervezett megálló az út folyamán, a hajózási szabályzat értelmében, már rendkívüli eseménynek számit.

— Értem! — bólogatott Krasko. — Hát akkor nagyon

rövidek leszünk .Van a hajón egy Teofil Kolerus nevű kormányosuk?

— Kolerus? Hogyne, itt is van, — erősítette meg Grabáö rövid gondolkodás után. — Az utolsó uszályon tart szolgálatot. Miért, mi a baj vele?

— Velünk kell jönnie.

— Magukkal? De miért? Lennének olyan szívesek megmagyarázni?

— Az a gyanúnk, hogy bűntényt követett el.

— És nem várhatna ez a dolog egy kicsit? Két nap múlva itt vagyunk megint, — jegyezte meg Grabáö kedvetlenül.

— Nagyon sajnálom, de nagyon komoly esetről van szó,

— mondta Krasko. A zsebébe nyúlt, ahonnan egy összehajtogatott papírlapot húzott elő.

— Tessék kérem, itt a letartóztatás! parancs.

— Hiszen rendben van. Ék) tisztelem a törvényt, de kit teszek most a helyére? ő az uszály kormányosa, helyetteseket meg nem hordok magammal.

— Ebben sajnos nem tudók tanácsot adni, de más kiút nincs. — hajtotta Krasko a magáét.

— Jól van, no. Majdcsak megoldjuk valahogy. Légfel- jebb a hajóslegényt teszem a kormányhoz.

— Akkor talán mehetnénk is, nem? — avatkozott a beszélgetésbe Hronec és kezet nyújtott Grabáönak. Közben azonban eszébe jutott valami. Ki is mondta mindjárt:

— Ön nem akar esetleg velünk jönni?

— fin? Ugyan minek mennék? Nem akarok én a maguk mesterségébe avatkozni — legyintett a kezével. A hangjából, de az arcából is érezni lehetett, hogy mindez nagyon kellemetlenül érinti. — Álljanak csak oda az utolsó uszályhoz és vigyék. Ha készen vannak vele, adjanak jelt az indulásra.

— Azt hiszem, mégiscsak jó lenne, ha ön is velünk jönne,

— csatlakozott Hronec javaslatához Krasko is. — A hajóslegényt megbízza a helyettesítéssel, különben Kolerus még a hajó kapitányának személyes parancsa híján megtagadhatná nekünk az engedelmességet. A szomszédoknak meg nem akarok itt cirkuszt rendezni, — mutatott kezével az osztrák oldal felé, ahol egy katona állt, és messzelátóval figyelte, hogy mi történik a Duna közepén.

— Lehet, hogy igazuk van,

— engedett Grabáö fontolgatás nélkül. A kis ablakon át kinézett a kapitányi hídra és a kezével végigsímította fekete szakállát.

— Hát akkor menjünk! — Elsőnek lépett a kajüt ajtajához. A többiek követték.A római tizenhármassal megjelölt uszály mélyen, egészen a felső vörös merülési vonalig merült súlyos kokszterhe alatt a vízbe. A közepe táján alig egy fél méternyire volt csak kint a vízből. Amikor a folyamőrség csónakja mellé állt, a fedélzetük egyforma magas volt, A hajóslegény a kormányossal együtt a rakománnyal teli hajóteknőt befedő, kiemelkedő széles tető szélén ült. Krasko észrevette, hogy mindketten a kapitányukra, Gra- bácra összpontosítják a figyelmüket, mintha magyarázatot várnának tőle. Elsőnek a hajóslegény állt fel, húsz év körüli. vörös hajú fiatalember volt. Széles ívben a vízbe dobta cigarettája végét, kettőt előre lépett, arrafelé, ahol Grabáö után az uszály fedélzetére lépett Krasko, Jel£avsky és

Hronec is. Sosnik hadnagy a csónak kormányosával együtt a kajütben maradt. Ahogy Hronec is a hajóra lépett, a kormányos is felegyenesedett egy kissé. Jobb lábát feltette a tetőre és arra támaszkodott. A közeledőktől oldalt állva, találgatta a szokatlan látogatás célját.

Krasko észrevétlenül megnézte a kormányost. Első pillantásra fölismerte benne Teofil Kolerust. A fénykép után, amit Gerecká kiválasztott, pontosan Ilyennek képzelte az arcát. Csak a piszkos, kék színű nadrág és az átvarrott civil kabát nem egyezett valahogy a kemény zsíros siltű tengerészsapkával. Otthagyta a csoportot és odament a kormányoshoz.

— Maga Teofil Kolerus? — kérdezte halkan.

— Igen. Én vagyok, — bólintott a kormányos és levette a tetőről a lábát.

— Krasko kapitány. A bűnügyi osztályról. — mutatkozott be és a kormányos orra alá dugta az előre kezeügyébe helyezett szolgálati igazolványt. Kolerus azonban a kék tokban lévő kis igazolványról nem vett tudomást. Szemrebbenés nélkül nézett a törvény emberére és várta, hogy mi lesz tovább.

— Ön velünk jön a rendőrségre. — jelentette ki Krasko.

— Én? fo ugyan miért? — kérdezte a kormányos jól megjátszott meglepetéssel, de ellenkező tekintettel. Krasko figyelmét azonban nem kerülte el, hogy tűnik el a pirosság az arcából.

— Ezt majd később megmagyarázzuk.

— És mi lesz a kormánnyal?

— Azzal maga ne törődjön. A kapitánya majd keres maga helyett egy helyettest.

— Kérem, de a maguk felelősségére.

— Kolerus úr, láthatnám a hajóskönyvét?

— Bent van a kabinban.

— Jöjjön, érte megyünk, — mondta neki Krasko és intett JelSavskynak, hogy jöjjön utánuk. v

Á kormányos lassú léptekkel indult el az uszály másik végébe, a kormányhoz. A bal oldalán Krasko haladt, jobb oldalról pedig Jelsavsky lépkedett szorosan mögötte. Mindketten bementek vele a kabinba. Amikor egy kis idő múlva visszafelé jöttek, Koleruson már hosszú bőrkabát volt.

A beborult égből szitálni kezdett az eső. A fedélzet plé- hén látható nyomot hagytak az első esőcseppek. Mindnyájan bepréselték magukat a folyamőrség csónakjának a kajütjébe. Már csak Grabáöra vártak. Az még tanácsokkal látta el a hajóslegényt. Mivel vissza kellett vinniük a vontató hajóra, hogy tovább indulhassanak, nem hagyhatták ott.

VII.

Az osztály vezetőjének Krasko rövid telefonbeszélgetésben számolt be Kolerus letartóztatásáról. A nyomozás további menetére szabad kezet kapott. Staník ragaszkodott hozzá, hogy a törvényes idő alatt adják át az ügyésznek a bizonyítékokat a bűnvádi eljárásra vonatkozó javaslattal egyetemben. Krasko Stanfknak ezt a megjegyzését fölöslegesnek érezte. Tudta, hogy az ügyész bizonyítékok hiányában nem csukát be senkit, ö meg ezt nem akarta megkockáztatni. Ellenkezőleg. Elhatározta, hogy a hajósra azonnal rábizonyítja a bűnét. Nem zárta azonban ki annak a lehetőségét, hogy más is gyilkolhatott, de minden áron, még aznap tisztán akart látni az ügyben.

(Folytatjuk)

Egykor:

iégkirály I

Dr. Alain Calmat: a szívsebész- ma: szívátöltető

sebész

Az alsó képét mindenki ismeri a folyóiratokból, a tévé képernyőjéről. A felső kép azonban csak a beavat tottak előtt ismeretes. Erről az oldalról csak nemrégen mutatkozott be Alain Calmat, a műkorcsolyázás ex- világbajnoka (1965) és háromszoros ex-Európa-bajnok — Karel Divín egykori nagy ellenfele. Charles de Gaulle francia köztársasági elnök a Becsületrend lovagjává nevezte ki, a műkorcsolyázást kedvelők milliőnyi tömege az egész világon pedig a jég legelegánsabb sztárjának tartotta.

A most huszonnyolc éves, a versenyeken idegességéről nevezetes francia bajnok; akiről a sporttörténet számon tartja, hogy a legelegánsabb kűrt futotta, s bukásainak száma minimális volt, nem követte társai példáját, akik a jégpályát ugródeszkának használták fel a jégrevűk szupergázsijai felé. Nem. Alain működési helyül a jégpályánál sokkal komolyabbat választott: a műtőasztalt.

1967 júniusában Alain Calmat-t az orvostudományok doktorává avatták. Ugyanekkor megkapta kinevezését egy párizsi és caeni kórház belgyógyászatára. Azóta dr. Alain Calmat-t csak a páciensei — no meg a családja — érdeklik. Nemrégen ünnepelte kétéves házassági évfordulóját és 1968 óta egy kisfiú büszke édes-1 apja.

Nemrégen azonban a nemzetközi sajtó ismét foglalkozott az ex-korcsolyasztárral — lényegesen más minőségben, mint annakelötte. Calmat ugyanis Dubost professzor asszisztenseként, a párizsi Broussais kórházban résztvett a franciák nyolcadik szívátültetésében. A páciens Alain régi barátja, egy évek óta súlyos szívbajban szenvedő, harminchárom éves férfi volt.

Alain Calmat élete legnagyobb élményének tartja a hetven percig tartó műtétben való részvételét: „Mint műkorcsolyázó a világ legidegesebb emberének számítottam fiietem tele volt szkepticizmussal és félelemmel. éjjel lidércnyomás gyötört. De ez már mind a múlté. Ma kiegyensúlyozott vagyok és boldog. Hálás vagyok és rendkívüli megtiszteltetésnek tartom, hogy együtt dolgozhattam Dubost professzorral, a francia szívsebészet mesterével“.

A kiegyensúlyozottság kívülről is meglátszik Calma- ton. Mikor mostanában az egyik folyóirat közölte az axelek és salchovok egykori bajnokának legújabb fényképét, az ex-sztár számos levelet kapott volt tisztelőitől — fogyókúra receptekkel.

Alain Calmat. a jégkiwiy