Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1969-03-18 / 11. szám

f IPOLYSÁG 1969 A Városi Nemzeti Bizottság épülete, a hajdani vármegyeháza. I polyság, nagyközség Hornt vármegyében, ipolysági já­rásban, az Ipoly folyó mellett (1910) 4206 magyar lakossal; a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgálbírói hivatalnak, királyi törvényszéknek, járásbíróság­nak és adóhivatalnak, államépítészeti hivatalnak, királyi köz­jegyzőnek, királyi pénzügyigazgatóságnak, pénzügyőrbiztosi állomásnak és csendőrszárny- és szakaszparancsnokságnak székhelye; van takarékpénztára, Nép-, Gazdasági és Iparbank, szövetkezet, kereskedelmi erdőgondnoksága, királyi iparfe­lügyelősége, királyi tanfelügyelősége, máv. osztálymérnökség, királyi állattenyésztési, gazdasági felügyelőség, kereskedel­mi munkáspénztár, állami főgimnázium és leányiskola, alsó­fokú ipariskola, vármegyei múzeum, többféle egyesülete, kaszinó- és népkönyvtára, sporttelepe; szesz- és téglagyá­rak, fatelepek, vasúti állomás, kincstári posta-, távbeszélő- és távíróhivatal és postatakarékpénztár. P ^ evezetőként ennyit •MmM az 1914-ben meg­jelent Révai Nagy Lexikonból. Az itt említett adatokat e sorok Írójának nincs módjában ellenőrizni, annyi azonban bizonyos, hogy még jóval a lexikon megjelenése előtti időből (1910) származnak, ami ter­mészetes, hisz a lexikon kéziratainak nyomdába ju­tásától a vaskos könyvek elkészültéig ugyancsak el­telt jónéhány naip. Különben is, az itt kö­vetkezőkben nem is a pon­tosságot’ illeti az elsőség, csupán az Ipolyságot érintő mai és az 55 évvel ezelőtt megjelent lexikon néhány adatának összehasonlításá­ról van szó. És az összeve­tés sosem lehet káros, sőt segítséget nyújt bizonyos téves állítások kiforgatásá­hoz, egyszóval a tények megállapításához, tehát a valósághoz. íme az első példa; Az elmúlt 59 év alatt 1294 fő­vel szaporodott Ipolyság, a még nem is oly régen já­rási székhely lakossága. Mindebből nem könnyű ki­számítani az évi természe­tes szaporulatot, amely va­lamivel kevesebb 22 sze­mélynél. A laikus talán fel­hozhatná 1919-et, de főképp az 1945-48 közötti idősza­kot, a deportálást és a ki­telepítést. Dehát még sen­kit sem fosztottak meg házától, földjétől, csak azért, hogy az üresen tá­tongjon, illetve parlagon heverjen. Különösen nem mondhatjuk el ezt azoknak a házáról, kertjéről, akik 1946-47 telén a XX. század kellős közepén megjelentek a csehországi rabszolgapia­con, vagy éppen azokról, akik fehér cédulával a zse­bükben voltak kénytelenek átkelni az Ipoly túlsó olda­lára s még néhány méter­rel azon is túl. B . izony, az ilyen há­zak egy percig sem maradtak ü- resen. így hát az Ipoly-menti kis városka lakosai számá­nak ilyenforma megcsap-, panását sem hozhatja fel érvként senki, még abban az esetben sem, ha a la­kosság a már említett évi szaporulatát a két világhá­borút követő ránk neheze­dő, nem éppen humánus bánásmód számlájára írnák. E silány eredmény okát bi­zonyára másutt kell keres­ni. És aki keres, az előbb- utóbb talál is. De itt Ipolyságon az efaj- ta keresgélésre nincs is nagyon szükség. Hisz e vá­roska szülöttjeivel, kezdve a Garam mentétől Ostrava, Most bányáiban és építke­zésein és mindenütt másutt is könnyen találkozik az ember. De az utazás sem fontos, sem a Garam völ­gyén végig, és mégkevésbé Észak-Morvaország és Nyu- gat-Cseország tájain. Csak egyszerűen fel kell tenni a kérdést a város legilleté- kesebbjeinek, ez esetben Kovács Istvánnak, a VNB titkárénak. Például ebben a formában: — Milyenek a városban a munkalehetőségek ? Látom az arcán, hogy nagyon sokszor hallotta már a kérdést, ha kissé más formában is. Nem éri várat­lanul. Ezért mindjárt el is mosolyodik, ám ez a mosoly keserűséget takar. Majd így kezdi: — Nem nagyon dicseked­hetünk. Csupán két jelen­tősebb üzeme van a város­nak, bár az egyik sem olyan hű de nagy, de azért tpbb a semminél. Az egyik a Piéta, a másik Strojstav. Az előbbiben 400-an dol­goznak, de reméljük, hogy 1970-ben további 100 nő kap itt munkát. Nagyon, de nagyon reméljük, legalább ennyit... N éha-néha ugyan fel­csillan előttünk a remény egy kis szikrája, a Piéta üzem ob­jektumai mellett egy fono­da építésére, de ez igazán csak amolyan szikrácska. Körülbelül ezer ember re­ménye teljesülne, ha ez az álomnak is túl szép elkép­zelés megvalósulna. De na­gyon nehéz megmondani, hogy mikor kerül rá a sor, ha egyáltalán sor kerül rá. Ezért is szoktuk meg mi ságiak a földön járni. Ott fönt a magasban hadd szán­janak továbbra is a felhők. Mert azért mégiscsak más az álmodozás, mint a fel­legekben járni. — Ogy látom, nem marad más hátra, mint a valóság, tehát az utóbbi. — Az utóbbi?... A Stroj- stavra gondol ? — Igen, rá gondoltam. — Nehéz gépeket javí­tunk ott, nem szeretnék is­mételten csak a reményről beszélni. Az üzem jelenleg 350 embernek ad munkát. Ám ha miden sikerül, rö­videsen megduplázódik a létszám. Ha ez sikerül, már­pedig ennek úgy kell len­nie, de értse ezt úgy, a- hogy mondom, ennek így kelle lennie, akkor nagy­jából itt nálunk helyrebil­len az egyensúly a kereslet és a kínálat között. Furcsán hangzik, ugye? Divatos szavak ezek, nagyon is azok, talán csak az a baj, hogy későn értek el hoz­zánk. De számunkra az a fontos, hogy már itt van­nak. Egyszóval önállók le­szünk a munka frontján, tehát kis híján megszűnik az ipolyságiak vándorlása az országban. Elnézem a titkár kipirult arcát, fürkészem a tekinte­tét, aztán kissé attól tartva, hogy megzavarom gondo­latmenetét, felhasználom a kis szünetet fejtegetése közben, mégiscsak megkoc­káztatok egy további kér­dést. — Nyilvántartják azokat, akik másutt dolgoznak? A kérdésre feltekint, megigazítja az előtte lévő iratcsomót és arcán meg­jelenik ugyanaz a furcsa mosoly, mint beszélgeté­sünk kezdetén és ezeket mondja: — Ez az, amit nerh te­szünk szívesen, bármennyi­re is óhajtjuk ezt, minded­dig nem sikerült. így hát továbbra is marad a bűvös szám, a 467. Ennyien várják hosszú évek során, nap mint nap, hogy valóban Ipolyságinak mondhassák magukat, mert azért mégis­csak más hetente két napot, vagy havonta néhány napot otthon tölteni, mint helyben dolgozni az év minden e- gyes napján. Ezek tehát a mi sajátos helyi problémáink, a leg­fontosabbak. Megoldásukat sürgetjük, de mindezeken kívül egyéb kérdések is felvetődnek a mi gondja­ink mellett is. I a polyság nem vélet­JL lenül volt hosszú évtizedeken keresz­tül járási székhely. Köz­ponti fekvésénél fogva min­dig fontos szerepet töltött be a környék gazdasági és kulturális életében. Ma azonban e fontos szerep betöltésének lehetőségeitől szinte teljesen meg van fosztva. Ez pedig több mint természetellenes. A város vonzerejének hatása a kör­nyező falvakra ugyan még nem vesztette el hatását, de munkalehetőség híján mindez édes-kevés. Lega­lább 1500 munkahelyre len­ne szükség, hogy a város betölthesse azt a szerepét, amelyre fekvése és hagyo­mányai feljogosítják. További kérdés felvetésé­re nem is vállalkozom. Tu­dom, hogy a lakásépítés itt sem lehet jobb, mint másutt az országban, ez mindenki előtt ismeretes. Az alapfo­kú iskola alsó tagozatán két műszakban folyik a ta­nítás, és amikor a délutáni tanításra igyekvőkkel szót akarok váltani, elállók et­től a szándékomtól. Lega­lább ugyanolyan fáradtnak látszanak, mint azok, akik már hazafelé igyekeznek. Arra már gondolni sem me­rek, hogyan is nézhetnek ki ezek a gyereke^, amikor majd hazafelé marnék. Hisz az ismert szénhiánnyal meg­birkózni ebben agn esetben csak egy módg&j lehet. Ugyanazt az elhas^pált le­vegőt szívják a ^élután ér-, kező gyerekek, ami a dél­előtti tanítás után megma-' radt. Amikor pedagógus is­merősiemmel találkozom, igyekszem másra terelni a szót. így hát nem marad más hátra, mint hogy befejez­zem az ipolysági sétát. El­hagyva a hajdani várme­gyeháza tágas folyosóját, lent a földszinten az ugyan­csak tágas bejárat falán egy táblára esik tekinte­tem; Ezen czímerkő, mely hajdan Nagy és Kis Hont- vármegye kemenczei szék­házát díszítette, az ősi idők iránti kegyelet jelvényeként itt elhelyeztetett. MDCCCLXXXIX. |7 ■ ■ Ihagyom a Városi ■ i iiM Nemzeti Bizottság épületét, kint va­gyok a város főterén. Las­san szemerkél az eső, köz-« ben a lexikonból idézettek­re gondolok. Ezen a főté­ren keresztül igyekszem 59 év távlatából felmérni a változást. Nincs szeren­csém, nem sikerül. Átme­gyek a VNB épületével szemközti oldalra és az ál­lomás felé nézek. Csak az Ipoly hömpölyög szélesen és zavarosan, mint a Duna a tavaszi áradások idején, egy hosszú, erős betonhíd alatt. Ez is valami — gondolom. Aztán irány az állomás. Majd még egyszer vissza­nézek az Ipoly bal partjá­ról a túlsó parti házsorra. A házak falát a víz mossa, ki tudja még meddig? Ezt sem kérdeztem meg Ko­vács István titkártól. SÁRKÁNY ÁRPÁD Ipolyság látképe az Ipoly balpartjáról.---------------új ifjúság 3 Vádlottak padján az érettségi Vádlói a tornaijai Mezőgazdasági Középiskola tanulói Harnöcz Zoltán Miről lehet szó egy középiskola negyedikes tanulói kö­zött márciusban? HárómSzor találgathattok. — Szerelemről? — Nem — Politikáról? — Nem. — Persze hogy az érettségiről. Velem szemben három fiú ül: Foglár Zoltán, Hamócz Zol­tán és Kulcsár Sándor. Mindhárom a tornaijai Mezőgazdasági Középiskola negyedikes tanulói. Csakis a véletlen tehet arról, hogy a IV. ökonómiai A osztály három fiú tanulója volt a riportalany, mindannak ellenére, hogy az iskolán csaknem tízszer annyi a lány, mint fiú tanuló. Az osztályban rajtuk kívül még egy fiú van, a többi lány. Már felfestettem az ördögöt a falra, beszéljetek hát a számotokra legaktuálisabb témáról, az érettségiről. — Jaj, csak arról ne. Eddig az Oj Ifjúság megkímélt ben­nünket ettől a fenyegető rémtől, diskuráljunk inkább másról. — Jól van. Akkor azt mondjátok meg, tanáraitok közül kit kedveltek legjobban. Mindhárman erős fejtörés után végül kisütik, hogy efajta vélemény nyilvánítást talán mégiscsak jobb lenne az érettségi után közölni. — Kasza Miklós, az osztályfőnökünk. — Mire tanít benneteket? — Az osztályunkban már négy éve a magyar nyelvet ta­nítja. — Tehát 6 visz majd benneteket a zöld asztalhoz? Nevetnek. Látom rajtuk, beletörődnek sorsukba, jöhet az aktuális tárna; a matúra. Veszitek már a tételeket? — Igen, már minden tantárgyból átvettünk éppen eleget. — Féltek? — Most még nem. Az „érettek“ ugyan ijesztgetnek ben­nünket, hogy majd úgy egy nappal az érettségi előtt vado­natúj alsónadrággal ajándékoznak meg bennünket... Jó lenne, ha az Oj Ifjúság tanúja lenne az ellenkezőjének. Az Új Ifjúság inkább majd egy nappal az érettségi után látogat meg benneteket. Rendben? Szeretjük a vidám em­bereket és megítélésem szerint Tornaiján az érettségi után az idő tájt nem lei*z bennük hiány. Az érettséginek általában két célja van — azaz kellene, hogy legyen: értékelést adjon arról, hogy mit sajátított el a tanuló négy év alatt, hogy mennyire „érett“, azonkívül ugródeszkának kellene lennie az egyetem felé. Mit gondol­tok, lesz-e valamilyen értelme annak, hogy fél évig „nyúz­zátok“ majd a tételeket és utána leérettségiztek? Egyálta­lán, gondolkoztatok-e már azon, szükséges-e az érettségi? — Hát, nem tudom. Mélyebben közülünk ki gondolkozott ezen. Zoltán, talán te... — Valóban kevés értelmét látom és igazságtalannak talá­lom azt az érettségit, amely nem a diák négy éves munká­ját tükrözi... Például megesik, hogy minden tételt kitűnően tudok, kivéve egyet, amit persze szerencsémre ki is húzok. A tanár, aki négy éven át foglalkozott veleip, ismer, tadja, mire vagyok képes, még sincs lehetősége arra, hogy meg­védjen az érettségiztető bizottság előtt — és ez érthető. Nem javasolhat hármast, ha a tételről alig mukkantam meg. — Ez persze egy túl idealizált példa. De itt van még egy: minden iskolán elég gyakran cserélődnek a tanárok és meg­történik, hogy a negyedikesek is új tanárt kapnak, aki aztán abból a tantárgyból az érettségihez vezeti őket. Az ilyen tanárnak még ha lenne is lehetősége megvédeni diákját a bukástól, nem teheti, nem ismeri képességeit, mert csak egy évig-- foglalkozott vele. Ebben az esetben sem igazságos az érettségi. — Az érettséginek semmi értelme, hiszen nem azt tükrözi, amit valójában tudunk, amit négy év alatt elsajátítottunk. Nekem nincs javaslatom, de talán a négy év anyagából a tanulókat az órákon is vizsgáztatni lehetne, nem? Viszont minden nagyobb szabású emberi munka igényli annak összegezését. A szövetkezetekben ilyen a zárszámadás, az egyetemisták életében pedig a diploma-munka. A közép­iskolákban az érettségi a mérce, az összegezi a diákok al­kalmazásra, illetve továbbtanulására érett tudását. Nem sza­badna lemondanunk róla, már csak azért sem, mert az érett­ségi vizsgának jelentős ösztönző hatása van a tanulók és tanárok munkájára egyaránt. A vizsgával járó „sokk“ az egyik leggyakoribb kifogás az érettségivel kapcsolatban. Ez a sokszor mesterségesen szított izgalom egyáltalán nem az érettségi lényegéből, inkább némely tantestület, tanár vagy szülő helytelen nevelési gyakorlatából fakad. — Ha rajtam múlna, én mégiscsak az érettségi vidám részét hagynám a gyakorlatban. A leikemre kötötték: ne írjak rosszat róluk, kritikus meg­jegyzéseiket hagyjam névtelenül. Nem szabad elárulnom, ki mit mondott közülük. Legyen úgy, beszélgetésünk amúgy is kollektív jellegű volt. — Milyen tanulók vagytok? — Egyikünk sem jó. Harnócz különben verseket is ír. Beküldte már az Oj Ifjúságba is és azt a választ kapta, hogy reménytelen eset... Látom, hogy ez csak provokáció Foglár részéről, később azonban kisül, hogy Harnócz valóban verselget. Milyen órátok van most? — Statisztika. — Szeretitek? Grimasz és egy elfojtott „... nem látni." Z á c s e k Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents