Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-02-20 / 8. szám
CSOÖRI SÁNDOR: * új ifjúság 5 A zt mondod, barátom, nincs * ™ okom panaszra. Mért gondolod ezt? Azért, mert nem vagyok beteg? Harmincöt kilós csontváz? E- gyetlen erősebb léghuzattól is a halál közelébe sodródó? Vagy amiatt, hogy sokat dolgozom? Hogy nincsenek üres óráim? Hát persze, a munka! Te Is, mások is úgy képzelik, hogy aki ír, az már boldog is. Ha éppenséggel nem pénz dől is be ablakán — dől a siker. Ha megy az utcán, utána néznek, vagy ujjal mutatnak rá: nicsak, ott megy X, kár, hogy levágatta a haját. Ne hidd. hogy a közönség egyszer Is azt mondaná egy íróról: nézd, ott megy az. aki olyan rengeteget dől. gozik. Ilyesmit csak a bennfentesek jegyeznek meg. Többnyire azok is rosszaiban: irigységből vagy butaságból. Hidd el, nincs munka, de főként végeredmény, amely sok volna, ha becsületesen gondolkozik az ember saját feladatáról. Még a képzeletet túlszárnyaló munka is csak szalmaszáltologatás, portörlés, jelentéktelen mutatvány az emberi vágyhoz képest is. nemhogy a történelemhez viszonyítva. De ezt most hagyjuk! A sokat dolgozókról senki se higgye, hogy boldogok. Akik sokat imádkoztak, A kábítószer azokról még inkább elhiszem ezt, mert az imádság nem hiányt s kielégiiletlenséget szül, hanem békét és megnyugvást. Az elvégzett munka mögött azonban szükségképpen ott van a kudarc, mivelhogy semmi sem örökérvényű, semmi sem megnyugtató, semmi se befejezhető. A legbefejezetle- nebb maga az ember. A sokat dolgozók ismerik is a kudarc kikerülhetetlen természeti törvényeit. Épp ezért dolgoznak rengeteget, ezért dolgoznak szenvedéllyel, megtelitödve robbanó reménytelenséggel, a boxolók halálos ütéseinek izgalmát hordozva izmaikban. Az igazi munka olyan, mint a lét: minél élesebben kirajzolódnak határai, annál világosabban mutatkozik meg fogyatékossága. Minden hűséggel végzett munka, így új hiányérzet létrejöttét segíti elő. Vagyis önmaga megszüntetésén fáradozik. Aki naponta átéli a sikernek és a vereségnek ezt az egyidejű jelenlétét, nem merném egyértelműen boldognak nevezni. Igaz, boldogtalannak se. Mindkét állapot leegyszerűsítés volna. Én — akiről te azt hiszed, hogy rengeteget dolgozom, a munkát lepődj meg. gyakran kábítószernek érzem. Részegségnek, morfiummámornak Ha vigasztalhatatlan vagyok: írok, dolgozom, ugyanazzal a belső indítékkal, mint aki alkoholista és iszik. Ha örülök valaminek, akkor pedig örömömben dolgozom, mint ahogy a megrögzött alkoholista is iszik fölfokozott jókedvében. Mivel tisztelem a munkát, e- zért beszélek ilyen kendőzetlenül róla. Sőt, kedvem volna még közönségesebben és trágárul kifecsegni fonákságát. Ami gyerekkoromban az ágy volt: a dunyhabarlang, a dunyhavilág, a képzeletbeli hajó, a mindenüvé elröpítő sasmadár, az ma. felnőtt koromban: a munka. Pihentetőm és képzelődésem hazája, becsapóm. elárulóm - de jovőm kulcsai is nála zörögnek. Szeretőm, szajhám, ittasságom, de kijózatnító hideg zuhanyom is. Világosan fogalmazva: mindenem. Még világosabban: a szabadságom. Egyetlen veszélyes eszközöm, kockázatos lehetőségem. Hogy nincs okom panaszra? Most már beláthatod, hogy van. Az I- rásban. mint munkában találni meg a szabadságot — enyhén szólva — ellentmondás. Tehetetlenségem konok s folyamatos beismerése. Ami vigasztaló van ebben a felismerésben, csak az. hogy a kultúra e- gyik tápláló forrása buzog föl a mélyéről. Az igazi műveltség alapja: tisztán látni lehetőségeinket és korlátáinkat. Ezért ülök le naponta kishlvatalnok módjára, ezért veszek bele dolgaimba, ezért futok folyton • föladataim után. A munka számomra egyet jelent a műveltséggel. Nincs szükségem hozzá semmiféle ihletre, mert az csak megzavarna. Az igazi bódulat nem az ami megelőzi a munkát, hanem ami munka közben szabadul föl az emberben. Ha jól meggondolom, a munka annyiban különbözik csak a morfiummámortól, hogy a morfiummámort mesterségesen is elő lehet idézni, a munka közben megszerezhető kábulatért viszont keményen meg kell küzdeni. A fölszabadulás, a lebegés élménye mindkét állapotban közös. De sajnos, közös a mámor utáni kiábrándultság élménye is. Keserű szájiz, a kiüresedés szorító fáj. dalma. hogy mit csináltam, hogy tudok-e még bármit is csinálni? — aztán az új öröm utáni sóvárgás vadállati éhsége. Képtelen lennék a morfinizmusra és az iszákosságra is. de beteges munkasóvárgásom miatt senki se értheti meg jobban őket, mint én. Őket is a szabadság kisérti. s engem is. Hogy ők a zökkenőket mesterséges gyönyörrel a- karják áthidalni, én pedig elsöpörni szeretném az akadályokat, már ez is elegendő érv ahhoz, hogy kesergésre és panaszra mindenkor legyen okom. A. _........ ■ ■ vozott el ebből az árnyékvilágból, hogy két kisasszony lányára nem hagyott, csak egy ü- res erszényt és harminc hold kavicsos hegyoldalt. Maradt rájuk egy rozzant fehér faház is s bár mindkét nő napestig robotolt — a kicsi kertben még a zöldséget se igen tudták megtermelni, és a há- ládatlan földön burjánzott a kóró meg a gaz. Egy ideig az éhséget — megadó komolysággal — úgy fogadták, mint a malasztot. Ám a test erőtlennek bizonyult: túlságosan szerették az életet és az ételt. Egy napon Rosának remek gondolata támadt, és azt mondta testvérének: — Igaz-e, hogy mi sütjük a legjobb tortillát a völgyben? — Jóanyánktól tanultuk el a titkát — szólalt meg áhítattal Maria. — A Megváltó segíteni fog rajtunk. Készítünk enchiladát. tortillát, meg tárnáiét is és eladjuk Las Pasturas del Cielo népének. — De ugyan megveszik-e majd? — firtatta nővére kishitüen. — Idehallgass, Maria! Belátod- e, hogy nincs olyan tortillasütő. a- kit egy napon lehet emlegetni velünk? Anyánk emlékére kérlek, válaszolj! — óh. nem! — tiltakozott Maria. szenvedélyesen. — Széles e világon nincs olyan tortillasütő, kinek a munkája fölérne azzal, a- mely anyánk áldott keze alól kikerült! — Hát akkor fogjunk hozzá szaporán! — adta ki a jelszót erélyesen Rosa. A vendégek nem nagyon adogatták egymásnak a kilincset. Ha valaki belépett, a lányok menten mindent elkövettek, hogy kedvébe járjanak. Elragadtatva kacagtak minden szaván. Eldicsekedtek őseikkel, s harmatgyönge tortil- la-tésztájukkal. Feltűrték ingük ujját. hogy megláttassák bőrük vakító fehérségét, megtagadva az e- reikben folyó indián vért — de a vendégek mégsem szaporodtak, viszont a gondjuk gombamódra nőtt. Rájuk romlott a tészta, ha kikeverték az egész adagot. A tárnáiéba friss darált hús kellett. Csapdát állítottak hát a madaraknak és a nyálaknak. A megfogott verebet, rigót, pacsirtát kalitkába gyűjtötték hogy kéznél legyen, ha úgy kívánja a szükség. Az üzlet mégis pangott. Egyik reggel Rosa ezzel állított Maria elé: — Az öreg Lindot fölszerszámo- zod. Nincs a háznál csuhé. Ne végy többet, mint amennyi kell! — S aztán kezébe nyomott egy ezüstpénzt. Maria megcsókolta nővérét és engedelmesen elindult, hogy befogja a lovat. Mikor délután hazaért, testvére az asztalnál ült, szokatlanul csendesen. Hirtelen rámeredt Mariára. — A mai napon — mondta csendesen — odaadtam magam az e- gyik vevőnek. Maria kíváncsian s megértőén szipákolt. — De nehogy félreérts — folytatta tovább. — Nem kértem tőle pénzt. Három egész lángost megevett. Hármat, ha mondom! Ahhoz, hogy feljavítsuk az üzletmenetet. bátorítanunk kell a vendégeinket. Az a férfi csupán a lán- gosért fizetett. Beszélj már hozzám! Maria hüppögve hallgatta nővéJOHN STEINBECK: Ártatlansá: (ELBESZÉLÉS) re magyarázkodását, s valami ve- zeklésfélén töprengett. — Amondó vagyok... Rosa,... azt hiszem, jóanyánk boldog lenne, ha megkérnéd a Szűzanyát és a védőszenteket, hogy járjon közbe bűneid bocsánatáért. Rosa csupa mosoly volt, amikor magához ölelte Mariát. — Hát éppen ezt tettem. Alighogy a lábát kihúzta, megtettem! Maria kiszakította magát Rosa ölelő karjaiból, a szobájába vonult és tíz percen át térdelt a falon függő porcelán szűzecske előtt. vf. $lött, egészen kikopott. A Lopez-lányok számára öröm lett az élet. Csak a főztjükért fogadtak el pénzt. Azonban, ha valaki legalább három tányérra valót elfogyasztott, érző szívük csordultig megtelt hálával, s a férfi számíthatott bátorításra. Azon a végzetes éjszakán egy étvágytalan férfi nem tudott megbirkózni három enchalidával — de felajánlotta Rosának a gyalázat bérét. Amikor az ajánlat elhangzott, a vendégsereg éppen nagy hangon Kopócs Tibor rajza Mikor felemelkedett, nővére keblére borult. — Rosám! — sikoltotta boldogan. — Azt hiszem én is buzdítani fogom vendégeinket. E nap fordulópontot jelentett a két testvér élete történetében. E- zután sem vetette fel őket a pénz, az igaz, de a spanyol különlegesség hozott annyit a konyhára, hogy tarka ruhát vegyenek maguknak Ha valamelyikük vétkezett, menten leborult az apró porcelánszűz elé. Idővel a padló, hol kom- binéban térdepelni szoktak a szűz vitatkozott. Menten elhalt a zsivaj és vésztjósló csend következett. Maria kezeibe temette arcát. Rosa olyan lett, mint a fal, majd kivörösödött a méregtől, keble vadul hullámzott, szeme szikrákat hányt, vaskos karja szilaju] a magasba lendült, mint a vércse szárnya és a fejéhez kapott. Amikor szólásra emelkedett, hangja szokatlanul hűvös volt és tartózkodó. — Ajánlata sértő — válaszolta fátyolos hangon. — Ha nem tudná, Vallejo generális a famíliánk egyik oldalági őse, s oly közeli atyafiságban vagyunk vele, hogy bátran rokonának vallhatjuk magunkat. Ereinkben nemes vér folyik. Az ön véleménye szerint mit szólt volna Vallejo generális, ha hallja? Higgye el, hogy kardot ránt, ha jelenlétében két, hozzá ilyen közelálló hölgyet inzultálnak. Ön becstelen perszonának tartja Kalifornia legízletesebb s legvékonyabbra nyújtott tortilláinak készítőit? — s itt mély lélegzetet véve igyekezett fékezni magát. — Semmi rosszra nem gondoltam — nyöszörögte a tettes. — IstenÜccse, nem gondoltam semmi rosszra. Rosa szomorúan az ajtóra mutatott. — Távozzon! — szóit halkan. — Én elhiszem, hogy szándéka jó volt. Mégis. fájdalmat okozott. Miután a vétkes kisompolygott — folytatta; — Nos, óhajt-e valaki egy tányérka chiles con frijolest? Kinek adjak? A mi chiles con fri- jolesiinknek nincs párja. Egy nap Maria riadtan közölte Rosával. — Itt volt a rendőrfőnök... Maria izgatott hadarásba fogott. — Maga a rendőrfőnök? Akkor helyben vagyunk. Mindenben dúskálni fogunk. Na és hány enchali- dát evett? Beszélj, hányat kellett adnod a rendőrfőnöknek? Rosa odalépett Mariához és a- nyásarf átölelte. Hangja megtelt részvéttel. — Szegény kis nővérkém. A rendőrfőnök nem azért jött. Nem adhatunk el több enchalidát ezután. Nem lesz több új ruha. S élhetünk megint úgy, mint régen. — Rosa, élment az eszed? Miért beszélsz így? —Miért? A rendőrfőnök azt mondta „panaszom van magukra, bordélyházat nyitottak.“ „Ez rágalom“ — válaszoltam. — „Jó a- nyánk és Vallejo generális emlékét bemocskoló rágalom“. De ő beszélt tovább: „Nekem följelentést tettek, s vagy*beszüntetik az üzemet, vagy pedig erkölcstelen üzelmek folytatásáért letartóztatom magukat. A törvény szolgája vagyok, s a paragrafusok szerint kell eljárnom. „Hát ezért kell viszsatérnünk a régi életmódhoz Mariám. — Nyugodj meg. Maria. Már megszületett bennem az elhatározás. Ide hallgass: Felmegyek San Franciscoba és rossz nő leszek — s kövér kezébe rejtette arcát. Maria abbahagyta a siránkozást és megrökönyödve susogta: — Pénzért? — Igenis — kiáltotta keserű hangon Rosa — pénzért! Temérdek sok pénzért. A Szűzanya majd csak megbocsát. Magára hagyta testvérét és oda- állt a folyosóbéli porcelén Mária elé. Gyújtottam gyertyát. Hoztam mindennap friss virágot. Szűzanyám, mit vétettünk? Miért hagytad, hogy idejussunk? — jajgatta, majd lerogyott és elmondott egyszuszra ötven üdvözlégymáriát. A végén keresztet vetett és fel- tápászkodott. Arca meggyötört volt. de eltökélt. — Rosa — kiáltotta harsányan. — Nővérem vagy, követlek San Franciscoba és én is, én is... rossz leszek!... Rosa tartózkodása erre megszűnt. Kitárta karját. A Lopez lányok összeölelkeztek és hosszan, szívettépően felzokogtak. CSONTOS VILMOS: Nézlek Még érzem a hajad illatát. Hallom tűnő lépteid neszét. Csukott szemeimmel még felidézlek, s nézlek szomorú nézéssel. Nézlek. Mint hulló csillagokat nézhet Az éjszakai vándor, Aki riadt kétséggel döbben: lat, talán az 0 csillaga volt. (19361 PETRIK JÓZSEF: Most még Most még felém lövik kék tekintetüket a búzavirágok, s repülő halak uszonyán enyém a ztzegő szivárvány, karcsú diáklányok ábránd-száMfáskof ' behelyettesítnek egyenleteikbe, és a teltalakú fiatalasszonyok kezembe csúsztatják a mennyország kulcsát De az erdők szélén lépteim rendítik rideg szarvasbikák elcsukló bőgése s a leforduló Nap kiégett tűzfészke nagyétvágyú csókom deres csúcsát Jelzi... KI áll majd mellettem, szerencsétlenségem sziklabarlangjában, ha indulatom már csak gyűlölet s gúny lesz? ZIRIG ÁRPÁD: A varjak elröppentek Mint fekete széndarabok varjak csücsülnek a havon elhagyott szeretőm átka kivirágzik az ablakon. Kályhám kipirult arccal álmokká szövi a csendet, kiolvad az átokvirág a varjak elröppennek.
