Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-12-27 / 52. szám
POOR PÉTERNÉL PÉNTEKEN Amikor első ízben írtam Poór PéterrSl, s a cífcfc dz Gj Ifjúságban megjelent, f.. „rokonszenves, őszinte fiú"...j levelet hozott a postás. A gyönyörűen címzett borítékból gonddal megírt sorok bukkantak elő, feladójuk egy lány volt, a levél tartalma kb. annyi, hogy az a Poór Péter nem is olyan szerény és készséges, mint gondolnám, mert a levélíró saját tapasztalata alapján úgy látja, hogy sokszor még az autogram-osztogatást sem csinálja szívesen a budapesti énekes. A levél elgondolkoztatott. Tény az, hogy másképp viszonyulnak az emberek (a híresek Isj egy újságíróhoz, mint mondjuk egy „kisemberhez“. Dehát ilyen élesek lennének a kontrasztok? A levélíró lány bizonyára megfeledkezett arról, hogy a rajongók, imádók, tisztelők tábora sokszor kíméletlen eszközökkel akarja a rendelkezésére álló időben a fényképet vagy aláírást kicsikarni. Éppen Poór Pétert szorította körül gyürümód a tömeg féléve, saját szemeim rögzítették az eseményt. Jó, hogy a ruha rajtamaradt. Egy szó, mint száz, izgatott a levél is, meg saját ember- ismeretem ellenőrzése. Nem csoda hát, hogy Budapesten felkerestem a Fekete vonat előadóját, s miközben az egyik hétköznapi délelőtt egy részét vele töltöttem az otthonában, szorgalmasan fiqyeltem, milyen ember is ez a Poór Péter. Pénteki nap volt. Péter hajnali ötkor érkezett haza egy vendégszereplésről. Amikor becsengettem hozzájuk, ő maga nyitott ajtót, s elmondta, hogy beteg a nagyapja, éppen nála jár az orvos, afféle családi konzíliumot tartanak, mert ebben a korban minden betegség veszélyt jelent. Otthon tartózkodott Klári is, a tévériporter. A telefon nagyon gyakran csengett. Müsorszervezök, rendezők, ismerősök telefonáltak, többnyire eléggé izgatott hangon. Péter pedig rendíthetetlen nyugalommal társalgóit. Megismertem személyi titkárát is. A titkár ötször öt centiméter kerületű notesz, telistele dátumokkal, telefonszámokkal és címekkel. Ha Péter elveszítené, komoly gondjai lennének. A notesz tökéletes, csak éppen telefonálni és feketét főzni nem tud. A menedzser-kérdés akaratlanul is felvetődött, de most Is az a válasz, mint régebben: Magyarországon jóformán egyik élvonalbeli énekesnek sincs menedzsere, pedig elkelne, hiszen drága időt takarítana meg gyakorlása, éneklésre, továbbképzésre. Hány lemeze van már Poór Péternek? Maga sem tudja. Lemezt a Hanglemezgyár, felvételt a Rádió vagy a Televízió is készíthet. Az egyiket átveheti a másik, vagy fordít- * va, de nem biztos, hogy átveszi. Számos felvétel készült már el, és még le sem pergették a nyilvánosságnak. A slágerré-válás egyik feltétele, hogy a számot bemutassa a tévé, annak van a legnagyobb nyilvánossága. Péter egyébként egy színes musicalban szerepel jövőre, a felvételek most folynak, táncolni is fog. A ftlmet a Magyar Televízió forgatja. Minthogy menedzsere nincs, maga kényszerül a műsorait összeválogatni, eldönteni, melyik ajánlat a legkedvezőbb, melyiket fogadja el. Általában akkor megy szívesen turnéra, ha jő a társaság, ha nincsenek közöttük színvonalon aluli énekesek. Hazájában nehezebb sikert elérni, mert mint mondja, ott egy kicsit el van kényeztetve a közönség. Szívesen emlékszik vissza Csehszlovákiára, s az ottani nézőkre, akik igazi atmoszférát tudtak teremteni az énekléshez. Most Jugoszláviába készül, egészen rövid időre, eleget tesz egy régebbi keletű meghívásnak. A szilvesztert Budapesten tölti; autóba száll, s körüljárja a szórakozóhelyeket, azaz munkával köszönti ezerkilencszázhatvankilencet. Ezerkilencszázhatvannyolcról csak annyit, hogy az ez évi fesztiválon mérsékelt sikerrel szerepelt, tetszett Koós győztes száma, de nem tartja a zeneszerző részéről teljesen erkölcsösnek a motívumok kereteit túlnövő ismert dallamok- beiktatását. , Es most jön egy érdekes dolog: a jövő esztendei táncdalfesztiválon nem bízza másra a zeneszerzést: ő maga szeretné sziámait megkomponálni. Reméli, sikerrel. Mint megfigyeltem vannak elképzelései, már most foglalkoztatja a dolog, a többi a zsűrin múlik. A telefon közben rendszeresen cseng, a beszélgetés t- lyenkor megszakad. Péter lila háziköntösben ül a készülék mellett, látszólag nyugodt, még az elutasító válaszokat Is higgadtan közit, s nem izgul különösebben, ha bajos a próbákat összeegyeztetni. A nagyapa a másik szobában fekszik, az orvos bíztatóan nyilatkozott. Végül fényképek között vájkálunk, élvezettel, ennyi képet nem láttam még róla, vannak egészen ismeretlen, magánjellegű felvételek ts. A Poór-család — számtalan budapesti családhoz hasonlóan — zavartalanul éli életét. Egy tágasabb lakásra lenne szükségük, vajon hogyan tud ebben a jövés-menésben Péter új számokat betanulni? Elbúcsúzom, s az utcán eszembe jut a levélíró kislány. Milyen új ismeretekkel gazdagodtam? Kinek van hát igaza? Remélem, nekem. Szeretném, ha Poór Péter mindenkivel úgy viselkedne, mint velem. Jó Ithne ezekután csupa pozitív hangú levelet kapni. Akkor játszva elfelejteném azt az egyetlent, azt a feddöt. Balta György 8 11 aga Pavel Mikus? — M kérdeztem a fess fia- * ,,, talembert. akinek még a munkaruha is jól állt. Első pillantásra az a típus volt, a- kiért bolondulnak a lányok. A gyógyintézet előcsarnokában álltunk, ö egy számomra ismeretlen villany berendezést javított. Elismerem, a villamosságban egyáltalán nem ismerem ki magam. — Garaj kapitány vagyok, a rendőrségtől. Nagy szemét rám meresztette, arca csúf fintorba rándult. Ügy tűnt, hogy a következő pillanatban végig vágódik a durva piros szőnyegen. — Már... már megtalálták? — hebegte. — Megtaláltuk? — enyhén meglepődtem a kérdésén. — Hát Évát... Évát... Tudtam, én tudtam... — Mit tudott? — tetettem a naivat. Az ember sohasem tudhatja. hogy az ellenfele mit kottyant ki az első pillanatban, amikor szemtől-szembe kerül a valósággal, a rendőrséggel. Tekintetem az arcára szegeztem. Egyetlen rezzenését sem akartam figyelmen kívül hagyni. Még a legapróbbat sem. Hiszen az ember sohasem tudhatja. Valaki gyilkolt. hátha éppen?... — Mit tudott? — ismételtem a kérdést. — Hogy... hogy halott. Hogy Éva meghalt. — Es honnan? Ki mondta magának, hogy halott? — Senki, senki sem mondta... — Vele volt? Ott? — találomra tettem a kérdést, azt a hitet akartam kelteni, hogy mindent tudok. Beszéljen! Ügy nézett rám, mint a sarokba szorított tigris, azt hittem, rögtön eltipor, mert felém rohan és nincs hová kitérnie. Egy kíváncsiskodó nyugdíjas megállt a közelünkben és bennünket figyelt. Nem értette, hogy mi történik. Lehet, hogy meg kellett volna Palót ragadnom, bevinni egy szobába és pohár vizet beleönteni, mert nagyon furcsán nézett rám. Lehet, hogy téves volt a benyomásom, de azt hittem, most kell támadnom, amíg ismét nyomra bukkanok. Közvetlenül nem gyanúsítottam. Nem voltak bizonyítékaink. Kérdéseimmel csak burkoltan vádolhattam. Egy ideig felháborodottan nézett rám. Kinyitotta a száját. Talán hogy mondani akart valamit. Feszülten vártam. Ügy éreztem, hogy kezemben a megoldás kulcsa. Nem, nem szeretem az egyszerű eseteket, mégis az a legjobb, ha a gyilkos minél előbb rács mögé kerül. — Beszéljen! — sürgettem nyugodt hangon. — Nem... — mondta és a lábam elé vágódott. Szerencsére a vastag piros szőnyegre, és így nem üthette be a fejét. Befutottam a közeli rendelőbe, kihívtam az orvost és az ápolónőt. — Ügy látszik rosszul lett — mondtam. Az orvos lehajolt a testhez. Egy pillanat múlva felállt. — Halott — mondta. Szava úgy ért, mint az ostorcsapás. — Halott? — lepődtem meg. Azt hittem, meg akarnak tréfálni. — Az lehetetlen... csináljon valamit, hiszen... Mit?... Ügy látszik, hogy a szive... Ez most igen gyakori... A fiatal ápolónő sírni kezdett. Lehet, hogy ez volt az első halott, amelyet életében látott. — Maga kicsoda? — kérdezte az orvos. — A rendőrségtől vagyok — mondtam. — Elintézem a szükséges dolgokat... iA SZELEK VÖLGYE 1 ■ ii. O. FÜLÖP: 9. A” z irodámban ültem és a boncolás eredményére vártam. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Egyelőre semmi konkrét nyomra nem jutottam. Hol az a szilárd pont, amelyből kiindulhatnék? Egy nagy bűnténnyel, vagy kis tragédiával állok-e szemben? Félté- kanység talán? Egy órával később -visszatért Gazo. — Mi újság? — Még jó, hogy a Tátrában kevés a mulatóhely. Segítségül hívtam Jurást is... — És az eredmény? — Csak a Podkovickában látták Zalovát. Az utóbbi időben vagy négyszer .volt ott. — Mi az a Podkoviéka? ■ — Az a drága, új mulatóhely Széplakon. — Ügy? Jó messzire elcsavarogtál... Folytasd. — Háromszor vagy négyszer egy fiatalemberrel volt ott. A személyleirás szerint Palo Mikus lehetett. Egyszer meg, azt hiszem legutóbb egy öreg, őszülő, magas, nagyon jól öltözött úrral járt ott. Érdeklődtem, nem szálltak-e meg a közeli hotelban. Nem. A főpincér, akit az ágyból húztam ki, azt állítja, hogy az a férfi Zalová- val tökéletesen beszélt angolul. És sokat ivott. Francia konyakot. Először whiskyt rendelt, de nem ízlett neki, átváltott francia konyakra. A számla körülbelül kétszázkilencven koronát tett ki. Vacsorával e- gyütt. — Van a mulatónak őrzött parkolóhelye? — Igen. Az őr azonban nem emlékszik rájuk. Azon az estén egyetlen nyugati kocsi sem parkolt a mulató előtt. — A személyzet közül sem emlékszik rájuk senki? — Senki. Nem látták... Bekukkantottam a hegymászók klubjába is, amelynek Zalová tagja volt. A vezető azt mondta, hogy Éva már régen szakított velük. Nem rossz értelemben, hanem egyszerűen nem jár oda. Véleményük szerint Éva átlagos hegymászó volt, kizárt dolog, hogy annak a falnak egyedül neki indult volna. — Helyes — mondtam egy kis tűnődés után. — És mi van Falóval? — kíváncsiskodott Gazo. — Palo?... Palo meghalt. A szemem előtt halt meg. — Az istenit... — sziszegte Gazo. — Bizonyára infarktus. Lehet, hogy az izgalomtól... Ha nem is gyilkolt, bizonyára tudott valamit. És Zalová meglehetősen zárt körben mozgott. — Tehát az ügy felderítése nem lesz könnyű... Egy apróságot még elfeledtem. Amikor visszafelé jöttem, ismét bementem a szállóba, a lányokhoz. Évát azzal az idősebb úrral nem látták, de Irenának eszébe jutott, hogy régebben, úgy fél évvel ezelőtt, látta Évát egy nagy nyugati koséiban. Nagy, hat férőhelyes kocsi volt. Lehet, hogy Chevrolet. Amikor Évát később megkérdezte, mit keresetta kocsiban, azt felelte, hogy sürgősen le akart jutni Poprádra, és autóstoppal ment le. A kocsi vezetőjére Irena nem emlékezett... Lehet, hogy... — A biztonság kedvéért keresd fel a szálloda igazgatóját, vagy a személyzeti osztályt és nézz utána a lány személyi a- datainak. Kik voltak a szülei, stb.... — Végrehajtom! Azt fittem, a boncolás 11 , U igazolni fogja az or- * vos véleményét, hogy Pavel Mikus valóban szívinfarktusban halt meg. Mikor azonban Juriga őrmester elém tette a hivatalos iratot, csodálkozásomban majd lefordultam a székről. A halál oka túl nagy adag LSD élvezete, vagyis ez a furcsa, ma az egész világon divatos „serkentő szer“ okozta a halált. Ha jól emlékszem, még az öklömmel is rácsaptam az asztalra, mert az őrmester, aki sokkal nyugodtabb természetűnek ismer, valósággal kővé dermedt a meglepetéstől. — Kapcsolja a bűnügyi intézetet! — parancsoltam rá Jurigára. A vezeték túlsó végén Pos- tolka őrnagy jelentkezett. Röviden ismertettem vele az egész ügyet és kértem, hogy minél előbb utazzék ide a munkatársaival. Húsz perc múlva már a repülőtérről hivott, hogy indulnak. 11 Megérkeztek és azonnal juj a kórházba mentek, * *' 1,1 ahol Pavel Mikus holtteste feküdt. Az őrnagynak megmutattam Éva Zalová boncolási eredményét is. Két óra hosszig tartottak a laboratóriumi vizsgálatok, orvosi tanácskozások. Közben visszatért Gazo a szálloda igazgatóságáról. Zalová édesanyja 1947-ben halt meg súlyos tüdőgyulladásban. A kis Évát nagynénje vette gondozásba, de négy évvel ezelőtt ő is meghalt Pozsonyban. F.va apjának kis mosodája volt Nagyszombatban, de 1948- ban külföldre szökött. Azóta Éva nem találkozott vele, nem is leveleztek. Ügy látszik, hogy apja cinikusan a sors kegyeire bízta. Erről Éva sohasem beszélt szívesen. Nagynénje lehetővé tette, hogy leérettségizzék, sőt azt is biztosította, hogy magánúton angolul, franciául és németül tanulhasson. Ezért Évát szívesen alkalmazták a szálló recepciójában. Mikusról már tudtuk, hogy egyedül élt, mivel a szülei vonatszerencsétlenség áldozatai lettek. Különben rendes, szerény, dolgos fiú volt. Éva előtt sok gáláns kalandja volt, de többnyire a nők akaszkodtak a nyakába. — Hát most, hogyan tovább, kapitány elvtárs? — kérdezte Gazo. — Megvárjuk az őrnagyot. Ma megnézzük mindkettőnek a szobáját. Valóban, ugorj át a parancsnokhoz, kérj házkutatási engedélyt. Mondd meg neki, hogy jelentést csak reggel adok, mert az ügyben még nem látok világosan... Hiszen mi is csak emberek vagyunk... 10 1/ét ór®va' később megI/ K érkezett az őrnagy. ' Odakünn már sötét, ködös este volt. — Ide figyelj! — tegezett le —, bizonyos, hogy LSD. A fiú már régebben használta és nagyobb adatokat fogyasztott. A lány is, de jóval kisebb adagokban. — Tehát ő is? — Igen. Szerintem itt kell keresni a dolgok nyitját. — Az egyik iskolázáson az embereid előadást tartottak az LSD-ről, monlhatnál róla valamit. — Az LSD-t 1944 körül találta fel Hoffmann svájci vegyész, mégpedig véletlenül. Azóta nagy karriert futott be és hatásos gyógyszer a lelki, betegek gyógyítására. Sajnos, kikerült az orvosok ellenőrzése alól és az egész világon üzérkednek vele. — így kerülhetett hozzánk is — mondtam. — Ismered azt a New York-i esetet? Egy volt orvostanhallgató a kábítószer hatása alatt egyik délután elindult megkeresni a feleségét. Azt hitte, hogy hazament az anyjához. De nem találta ott. Az anyós a- zonban észrevette, hogy valami nincs rendjén a vejével, telefonon hazahívta a férjét. Amikor a férj hazaért, a feleségét új ifjúság 9 agyanszúrva az előszobában találta. Közben a gyilkos kitűnő hangulatban hazament, aztán ismét visszatért az anyósa lakására, ahol vidáman köszöntötte a rendőröket: „Haló, emberek, mi történt, már harmadik napja kitűnő a hangulatom. Lebegek a levegőben... Mit tettem? Talán csak nem öltem meg a saját feleségemet? Vagy valakit megerőszakoltam?“ — s a véres ruhákra mutatott. A kábult férfit csak a rendőrök térítették észhez. • — És Mikus, kábultan felmászhatott Évával arra a sziklafalra, és ledobhatta onnan a- nélkül, hogy maga tudott vol> na róla ? — Hát... fenn forog ennek a lehetősége is — felelte az őrnagy. — De Mikus nem volt hegymászó, és az a sziklafal... . — Aki ennek a kábítószernek a hatása alá kerül, az mindenre képes, de a hegymászás technikáját ezzel nem pótolhatja... De várj, biztos vagy benne, hogy Mikuá nem értett a hegymászáshoz? Mert az még nem bizonyíték, hogy nem volt tagja a hegymászók klubjának... — Ez tény. Sajnos, annyira nem ismerjük... Gazo visszatért a parancsnoktól. Rögtön elküldtem Mikus barátjához, hogy megtudja, értett-e a hegymászáshoz. Mi viszont a halottak lakására indultunk. 10 C *°sz°r Éva Zalová la- I jj r kását vizsgáltuk át. * “ Szépen berendezett leányszoba volt. Heverő, kettős szekrény, könyvespolc, gramo- rádió és egy japán hordozható televízió. Alaposan átnéztünk mindent. Zalovának sok ruhája és cipője volt. Bizonyára ízlésesen, modernül öltözködött. Semmi gyanúsat nem találtunk. Már távozni akartunk, amikor a tekintetem ismét a televízióra esett. Úgy hallottam, hogy kitűnő készülék. — Ért hozzá? — kérdeztem a fiatal őrmestert. — Természetesen — mondta büszkén. ' — Akkor kapcsolja be, megnézzük, mit sugároz a mi drága televíziónk. Vártuk, hogy megjelenjék a kép. Hiába. — Lehet, hogy gyengék az elemei — mondta az őrmester. —* Egy pillanat, megnézem. Kinyitotta a hátsó falát, kivette az elemeket.-*- Hiszen ezek nem elemek, kapitány elvtárs! — Hát mik? — kérdeztük egyszerre az őrnaggyal. — Nem tudom. Nézzék! — mutatta a két tubust, amelyek külsőleg az elemre hasonlítottak. — Tabletták vannak bennük... Az őrnagy megszagolta. — Szagtalanok — mondta. — Színtelenek és bizonyára ízetlenek is — tette hozzá.— Mindenesetre furcsa elemek — tettem hozzá. Az őrnagy bólintott. — Az LDS-nek sincs szaga, és színtelen is... meglátjuk. Gyorsan a laboratóriumba! (Folytatjuk) Gyurák Éva illusztrációja /
