Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-10 / 49. szám

ui tfiusag 3 Vil ástál «tii« k V i íásna f j a tudatom megsokszorozódott, átgondolt logikus töprengéseim csődöt mondtak, mindenen fe­lülkerekedett az érzelem. Tra­gikusan különleges intimitásra számítottam, de már az első percben válságba kerültem — egészen mást bizonyított az atmoszféra. Sőt a végén, ami­kor távoztam, bármennyire is erőltettem szememet, érzései­met, — nem tudtam a párszáz ember közül egyetlenről sem biztosan, hogy lát-e, vagy vak. Annyira természetes hangulat uralkodott köztük, hogy még az is megtörténhetett volna, hogy ha előre nem tudom hová me­gyek, utána sem tudom meg — hol voltam. A két világtalan fiatalember bemutatott tehát Pavel Janus- kának, aki már tizenkét esz­tendeje a Rokkantak Szövetsé­gének önkéntes funkcionáriusa. Erős, mokány ember, külseje nem árulja el tragédiáját, még sötét szemüvege sem, mert il­lik az arcához. 1944-ben a fel- ső-nyitrai partizáncsoport tag­jaként a németek fogságába e- sett. Azonnal koncentrációs tá­borba hurcolták, ahol hét hó­napig sínylődött. Két hónappal a felszabadulás előtt veszítette el szemevilágát, ott a táborban, mérgezés következtében. Tizen­hétéves volt, még szinte gye­rek, aki a világból alig látott valamit. A legtragikusabb idő­szakban vakult meg, mikor az ember a legkíváncsibb, a leg­mohóbb a tudásra, megismerés­re. Amit életében utoljára lá­tott, az nagyvenkét orosz ha­difogoly bestiális kivégzést volt a koncentrációs táborban Amit még egvszer látni szeret­ne, az a szülőföld, a szülők, a testvérek, az a hely, ahol ti­zenhét évig élt, és az élettár­sa. Már őt sem láthatta, mát vak volt, amikor feleségül vet­te. És Pozsony. 1930-től él eb­ben a városban, de életében még csak egy gyárkéményt sem látott belőle. Mielőtt a par­tizánmozgalomba bekapcsoló­dott volna, a Bafa partizánskei szakiskolájában tanult. Keres­kedelmi utazó akart lenni, mo­solyogva vallja be, hogy prak­tikus szempontok is közreját­szottak pályaválasztásánál, mert utazni, világot lát­ni, szeretett volna. És lett volna rá lehetőség. És így, még a várost sem látta, ahol két évtizede él, még a házat sem, amelyben lakik, az épü­letet, amelyben dolgozik, az é- lettársat, akit szeret. Lelkesen beszél a szövetség munkájáról, gondjairól, sok­szor felháborodásba csap át a hangja, mert főleg a közelmúlt­ban rengeteg nehézségbe ütkö­zött a világtalanok elhelyezé­se, olyan munkaterületeken, a- hol mint bárki más meg tud­ják állni a helyüket. Olaszor­szágban például törvény védi a vakok munkabiztosítását, de nálunk ezt még mindmáig nem sikerült kiharcolniok. Elég saj­Koiler Sándor és családja nálatos, hogy maguknak kell érte viaskodni, s bizony az el­múlt években ezt majdnem re­ménytelenül tették. Azt mond­ja, január nemcsak másban, de ebben is nagyon áfegített, s rengeteg szervezeti probléma megoldását könnyítette meg. Véleménye szerint valószínű, hogy rövidesen nálunk is be­iktatják ezt a törvényt. Miért is ne? Tökéletesen jogos a kö­vetelmény, az országban nem egy olyan intézet' van, ahol a világtalanok tökéletesen képe­sek bizonyos szakmákat elsa­játítani. Jellemző példa ez a korábbi esztendők politikai és gazdasági baklövéseire. Bármi­lyen iskola költségvetésénél is nagyobb anyagi áldozatok árán működtették a világtalanok speciális szaktanintézeteit, az­tán a kitanultakat tengődni hagyták munka nélkül, alacsony segéllyel. Logikus, hogy gyors és hatékony intézkedés remél­hető. Szlovákiában hetente kétszer jelenik meg a vakok folyóira­ta, eléggé terjedelmes kiadás­ban. Pavel Jaruska tagja a tíz­tagú szerkesztőbizottságnak. A lap technikai kivitelezése tö­kéletes, nyomása a legmoder­nebb módszerekkel történik. Pár évvel ezelőtt Nyugat-Né- metországban kezdték gyártani azt a komplett nyomdai gép­sort, amelyen ezt a lapot nyomják. Ez a technikai meg­oldás annyira modern, hogy pár évtizedig talán nem is szükséges a fejlesztésére gon­dolni. Annál nagyobb viszont a lemaradás, a hangszalagra fel­játszott regények, irodalmi al­kotások területén. Sajnos, szlo­vák nyelven eddig még csak 38 szépirodalmi tájékoztatót és nyelvkönyvet játszottak fel, s még ennél is szomorúbb, hogy magyarul egyetlenegyet sem, pedig a világtalanok közt vi­szonylag nagyon' sok a magyar — többnyire hadirokkantak. I- gaz, rendelhetnek Magyaror­szágról hang-regényt, de mi­lyen nemes cselekedet lenne, ha valaki szívügyének tekinte­né és hazai magyar irodal­munkból állítana össze egy „hang-antológiát“. Csehország­ban 340 ilyen hang-regényt készítettek már. Hiányzik a stú­dió, ahol feljátszani, dolgozni tudnának a szerencsétlenül járt emberek. Szövetségük egyik legprakti­kusabb cselekedete, hogy Ide­gen nyelvekre tanítják a vi­lágtalanokat. Talán az benne a legszebb, hogy a legaktívabb eszoerantisták közé tartoznak. A Vakok Világnapjának hiva­talos dátuma Louis Braille születésének és halálának hó­napja. Számunkra, akik ezeket a sorokat szemmel tudjuk ol­vasni, talán semmit sem mond a franciás hangzású idegen név, de a világtalanok valahányan szobrot állítanának neki, hiszen ő állította össze a plasztikus ábécét. Nálunk kivételesen no­vember 13-án tartják az ünne­pet. Az idén technikai okok miatt 30-ra tolódott ez a dá­tum, de valószínű, hogy 1970- ben nálunk Is január 6-át je­lentik ki majd a vakok ünne­pének. És még két emberrel Ismer­kedtem meg. Koller Sándor és felesége, mindketten világta­lanok, igaz, az asszony valamit Iát 12-13 dioptriás szemüvegén keresztül, de forgalmas város­ban mégis módfelett veszélyes egyedül, kíséret nélkül járnia. Mindketten a telefonközpont­ban dolgoznak. Prágában is­merkedtek meg, abban az is­kolában, ahol a világtalanokat képezik ki telefonkezlőkké. Hét éve házasok, három gyermekük van, a középső gyerek ugyan rövidlátó, de az orvosok telje­sen megnyugtatták a szülőket, nem kell aggódniuk, a kis le- génv szemevilága miatt. Koller Sándor pozsonypüspöki szüle­tésű. És ismét hihetetlennek tűnő dolgot kell elmondani: hosszú éveken keresztül tán­cosa volt a pozsonypüspöki majd a csallóközi népi együt­tesnek. Több alkalommal Gom­baszögön, és megszámláihatat- lanszor az ország különböző részeiben lépett fel, anélkül, hogy a közönség soraiból va­laki is seltette volna, hogy vi­lágtalan. Tíz éves korában fo­kozatosan veszítette el látását. Könyvek, füzetek nélkül fejez­te be az alapfokú iskolát s ma te­lefonkezelő egy kutatőintézet- hen. Tizennyolcéves öccse Lő­csén a Vakok Intézetében ta­nulja a kárpitos mesterséget. Viccelődő, állandóan mosoly­gó fiatalember. — Jól érzi magát ezen a mu­latságon? — kérdezem. — De még mennyire! Regge­lig akár olyan is lehetek, mint a kefekötő. Ezt azért mondta, mert sorstársai között nagyon gvakori ez a foglalkozás. De közel sem „isznak úgy, mint a kefekötők.“ Emberek, nagyon becsülete­sek, akik mindent megérdemel­nek, ami boldogít, hiszen majd­nem mindent elveszítettek. KESZELI FERENC A januárban életre kelt demokratizálódási folyamat népünk régen nem tapasztalt politikai aktivitását és sokoldató meg­nyilvánulását hozta napvilágra. Ennek a nagy palitikai meg­mozdulásnak odaadó hívei, sőt aktív részesei a lakosság leg­szélesebb tömegei lettek. Hittek és reménykedtek benne mun­kások, parasztok, diákok, értelmiségiek, fiatalok, idősek, nem­zetek, nemzetiségek, mert tartalma és célja a legközelebb állt hozzájuk. Hiszen ez a folyamat nem volt egyéb mint a humán, emberi arcú szocializmus reneszánsza és megvalósí­tása. Habár ma már kissé más politikai légkörből tekintünk vissza a demokratizálódási folyamatra, nem szabad elcsüg­gednünk, hátrálnunk és feladnunk a reményt. Hiszen mi ki­sebbségi magyarok a demokratizálódási folyamathoz nagy re­ményeket fűztünk és kell, hogy ezt tegyük ma is. Nekünk is, legszámottevőbb kisebbségnek felgyülemlettek a problémáink, amelyek megoldásánál oly mostoha volt a múlt konvenciója. Ilyennemű problémánk egyike: etnikai egységünk, azaz Dél- szlovákia gazdasági, kulturális és szociális továbbfejlesztése. Az elmúlt évek centralisztikus-bürokratikus gazdasági rend­szerében, az állítólagos szocialista törvényszerűségek legkü­lönbözőbb leple alatt, szinte virágzott a gazdaság-politikai deformáció, amely sajnos lényegesen érintette Dél-Szlovákiát is. A köztudat és a statisztikai adatok is bizonyítják Dél-Szlo- vákia gazdaság-politikai lemaradását más országrészek, il­letve Szlovákia fejlődése mellett. A lemaradás a legészrevehetőbben a következőkben nyil­vánul meg: 1. Dél-Szlovákia rendkívül alacsony gazdasági erővel ren­delkezik. Az elmúlt húsz év alatt ezen országrész ipari fejlő­dése szinte minimális. Ezt bizonyítják a következő táblázat adatai is: A járások részvétele a kerületek Ipari termelésében: (1964-es év százalékban kifejezve) Nyugatszlovákiai kerület: Járás: ipari termelés %-ban Középszlovákiai kerület: Járás: ipari * termelés %-ban Trencín 11.2 Martin: 10.6 Trnava 13.7 Pov. Bystrica 18.3 Dunaszerdahely 1.0 Rimaszombat 3.1 Komárom 3.5 Losonc 5.7 Érsekújvár 4.0 FEJLESSZÜK TOVÁBB DÉL SZLOVÁKIA GAZDASÁGÁT Adatforrás: Západoslovensky kraj v cislach, Stredosloven- sky kraj v cislach, Státny úrad statisticky, Praha 1964. 2. Az iparilag alacsony fejlettségű Dél-Szlovákia elmaradott a közszolgáltatások, útihálózatok, közlekedési, élelmiszerellá­tás, stb. terén is. 3. Az alacsony ipari fejlettségű vidék korlátolt munkalehe­tőséget nyújt a lakosságnak. Nagyon alacsony számú a lakos­ság alkalmazottsága. Nagy a költözködés, a munkalehetőség miatti vándorlás. Még napjainkban is az emberek ezrei kény­telenek kereset után nemcsak Szlovákia egyes vidékeire, de Morva- és Csehország legtávolabb eső vidékeire vándorolni. 4. Dél-Szlovákia lakosságának túlnyomó része a mezőgazda­ságban dolgozik. Sajnos a mezőgazdasági munka jutalmazása hazánkban manapság is a legalacsonyabb. Figyeljük a követ­kező táblázatot: A havi átlag bérek és jutalmak: (koronában) 1965 1966 1967 Az iparban 1570.— 1613.— Az iparban 1570.— 1613.— Az állami gazdaságban 1286.— 1380—. Az EFSZ-eknél 954.— 1022.— Átlag tiszta bér a népgazdaságban 1319.— 1353.— 1683.— 1683.— 1473.— 1179.— 1429.— Forrás: Vyroéní zpráva o vysledcích hospodárení za rok 1967. Kétségtelen tehát, hogy Dél-Szlovákia gazdasági és kul­turális továbbfejlesztése ezen vidék lakosai életszínvonale­melésének egyik alapvető .forrása. Milyenek a gazdasági lehetőségeink? Dél-Szlovákia tipikusan mezőgazdasági vidék. Területét túl­nyomórészt kitűnő minőségű barna és fekete talaj alkotja. Megterem itt tulajdonképpen minden, de a legfőbb szerepe a gabona- és a zöldségtermesztésnek van. Jogosan minősíthet­jük ezt a vidéket országunk egyik legnagyobb gabonatermő vidékének. A zöldségtermelés itt tradíció, és hazánk szinte monopolszerű kiváltsága. Többek között a világhírű Tokaj-vi- dék hat községe is itt található. Hogyan is állunk az ipari nyersanyagok szempontjából? Ipari nyersanyag készletein­ket sajnos kevés szén. vasérc és némi magnézium képezi. Itt vannak azonban Szlovákia legjelentősebb folyamai és víztar­talékai. A folyók medre sok építkezési anyagot tartalmaz. Az értékes kavics, sóder, az elsőrendű minőségű homok, tégla­gyári és építőipari nyersanyagok szinte kínálkoznak a feldol­gozásra. A víztartalékok alapvető feltételei a vízi szállítás, víztartályok, erőművek, hajóipar, vizikultúrák, stb, fejleszté­sének. Ettől eltekintve Dél-Szlovákia iparosítását a mezőgaz­daságban, illetve az élelmiszeripar fejlesztésében és a mun­kaerő tartalékok bőségében kell keresnünk. Ebből kifolyólag Dél-Szlovákia iparosítását a következő módon kellene meg­valósítani: 1. A mezőgazdasági termékek ipari feldolgozása A gabonatermékek, zöldségfélék, gyümölcsfélék, tej, hús és egyéb termékek ipari jellegű feldolgozása. Például konzerv- készítés, feldolgozás, tartósítás, fagyasztás, befőzés, tejfel- dolgozás, malomipar, szeszipar, stb. 2. Az építkezési iparcikkek termelése és az építkezési ipar fejlesztése A téglagyártás felújítása, új üzemek, panelgyárak kiépíté­se, és egyéb előregyártott elemek gyártása. 3. A gazdasági és a közszolgáltatások fejlesztése A modern nagyüzemi mezőgazdaság és az ipar fejlesztése maguk után vonja a gazdaság és a közszolgáltatások fejlesz­tését. A modern mezőgazdaság, nagykapacitású raktárak, ter­méktárolók, szárítók, műtrágyakeverők és tárolók nélkül szin­te elképzelhetetlen. A kereskedelem és általában az inten­zív gazdasági élet nem valósulhat meg úthálózatok nélkül. Csak ezen a vidéken találunk olyan községeket, települése­ket, amelyeknek nincs összeköttetése, vasúti hálózata stb. Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és főleg az iparosítás, já­rulhat hozzá, hogy eme vidék élet- és kulturális színvonala emelkedjen. Az iparosítással növekednének a bérek, a segé­lyek, az emberek nem keresnék másutt a boldogulást, és sok egyéb gazdaság-politikai és szociális kérdés is megoldást nyerne. Tóth Endre, mérnök Az első ember akit igazát csodáltam — vak volt. Ma h él, már túl ját a hetvenen NemcsaTí közszeretetnek, d< mondhatnám „közcsodálatnak1 is örvend: negyvenkettedik esz­tendeje már, hogy világtalanul mint postás és újságkihordf szolgálja embertársait. Öt méc a rossz ember is kedveli. Szen­vedélyes óragyűjtő, gyönyört antik óráinak száma a kétszá­zat is meghaladja, értékük ta­lán a télmilliót, — a nyugati régiségpiacon ennél jóval töb­bet is. Az órák nagyrésze már évtizedek óta a tulajdonában van, de mióta Miska bácsi a gazdájuk, még ember nem lát­ta belsejüket, mert maga javít­ja s évente tisztítja valahányat — világtalanul. Rozoga alkat­részekből nem egy órát ké­szített már. Amennyire csodá­latos és hihetetlen ez, annyi­ra csodálatraméltóan megszál­lottja ő a tikk-takkolásnak, az órák muzsikájának. A kétszáz­nál több óra örök ketyegése, muzsikálása, harangozása, ka­kukkolása csak egy mesteri hangverseny-zenekar gyönyörű előadásához hasonlítható. Ilyen az ő világa. És elégedett, bol­dog, magányos ember, mú­zeumtulajdonos, és állandó ven­déglátó, de vendégeit, gyűjte­ményének csodáiéit épp úgy nem látta még soha, mint e- gyetlen óra belső szerkezetét. Amíg látott, az órák nem ér­dekelték. Ilyen ember csak egy van ebben az országban s valószí­nű, hogy a világban sincs pár­ja. De világtalan telefonközpont­kezelő van egy vagy kétszáz Csehszlovákiában, s csak Szlo­vákiában hetven a számuk, ösz- szesen 1320 világtalan él eb­ben az országban s nagyré­szük dolgozik, produktív mun­kát fejt ki, mint bárki más. Kosárfonók, kárpitosok, könyv­kötők, kefekötök. S még talán egy tucat olyan szakmát so­rolhatnánk fel, amelyekben va­kok dolgoznak. De szóljunk a kivételekről. Dr. Ján Gregor — ugyancsak világtalan — a kas­sai orvosi fakultás assziszten­se. Jankó Lajos nem egy köz­ismert sláger szerzője, állandó­an alkotó zeneszerző. Mindezt Pavel Januskától tudom, aki az OsyiT n. v. szociális referen­seként dolgozik már harmadik esztendeje s szintén világta­lan. Egy vak ember vezetett az asztalához. DE SZÓLNÉK TALÄN AZ ELŐZMÉNYEKRŐL. Baráti társaságomban egy közelmúltban bemutatott re­mek amerikai film nyújtotta élményről beszélgettünk, a- melyben a bájos Audrey Hep­burn játssza a főszerepet. Egy bestiális gengszterbanda ke­lepcéjében vergődő ártatlan vak nőt alakít — csodálatosan. E beszélgetés kapcsán értesül­tem arról, hogy a Csehszlovák Rokkantak Szövetségének po­zsonyi szekciója november har­mincadikén kultúrműsorral egybekötött táncmulatságot rendez a pozsonyi és az ország különböző részeiből meghívott világtalanok részére. Első hal­lásra mondhatnám majdnem hi­hetetlennek tűnt ez a hír. Az­tán kinyomoztam hol lesz, pon­tosan mikor, tényleg igaz-e, hogy lesz? Két hétig készültem rá, de a legőszintébben meg­vallom, valami titkos és meg­magyarázhatatlan szorongással, mert nem a leghétköznapibb „élménynek“ tartottam bevo­nulni kétszáz ember társaságá­ba, akik valahányan világtala­nok. Még utalni is nehéz a szo­rongás okára. Talán a megma­gyarázhatatlan bűntudat bán­tott, mert kivételt képeztem köztük — hiszen én látok. Sajnos, azon a napon el kel­lett utaznom, de sikerült úgy intéznem dolgomat, hogy még éjfélre visszaérjek. Már a vil­lamosok, az autóbuszok sem közlekedtek, gyalog mentem hát a Hajósok Házába, amelyet az ünnepség megrendezésére kibéreltek. A kihalt utcán vagy kétszáz méteres távolságból a- dódott az első élmény. Két hó­fehér mankón egy féllábú em­ber vágott át az utcán, a Ha­jósok Házából jött, és beült a túlsó oldalon várakozó taxiba. Később tudtam meg, hogy nem­csak a lábát, hanem a szeme világát is elveszítette a máso­dik világháborúban. Ezért jár márványfehér mankón. Mert a világtalanoknak az egész vilá­gon kötelezővé tették a fehér pálca viselését. De ő? Ő nem tarthatja be ezt a törvényt. Kénytelen volt hát a mankóit fehérre festetni. Két fiatalember vezetett Pa­vel Januska asztalához. A be­járatnál cigarettáztak, tőlük érdeklődtem. Bocsánat, nem tu­dom elkerülni, hogy ne tűn­jön hihetetlennek, de ők is va­kok voltak. Odavezettek a tán­coló tömegen keresztül, — a vak főrendező asztalához, — a- kiknek nagyrésze ugyancsak vak volt. Ezt látva, minden magabiz- tnnsánomat elvesztettem, hun-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents