Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-03 / 48. szám

T

BRODERICK GRAND:

Serge nem hazudott. A kávéház valóban kellemes volt. Serge barátja, a trombitás üdvözlésül a hangszerével integetett, Vandát pedig a házigazda udvarias mosolyával köszöntötte. Miért ne használná ki ezt az estét, a szabadságot, miért ne szórakozhatna?

De Serge pillantásai nagyon is meglepték. A fiú pillantása most férfi pillantása volt.

— Barátom meglepődött — súgta egészen közelről. — Eddig csak egészen jelentéktelen lányokkal jártam ide. De ön, ön igazi asz- azony.

— Talán túlságosan is, nemde?

— Miért túlságosan?

— Túlságosan asszony egy ilyen játékhoz.

— Semmi rosszra nem gondoltam, amikor azt javasoltam, hogy jöjjön velem ide — védekezett Serge — egyszerűen szórakoztatni akartam, meg azt, hogy együtt lássanak bennünket. Maga gyönyörű, s ezt már mondtam is.

— Rendben. De az isten szerelmére, ne nézzen már így rám.

— Mit akart ezzel mondani?

— Mintha egészen más lennék. Meghívása kedves volt. És maga is kedves nekem. De a Hamupipőke éjfélkor eltűnik és soha nem lesz többé.

— Nem — mondta Serge mosolyogva — holnap is látni fogom.

Vanda is elmosolyodott. Kellemes volt így mosolyogni, élvezni ezt a langyos-hús környezetet. Tudta azonban, hogy józannak kell maradnia, hogy vissza kell vernie minden fénysugarat, amely a fiú szeméből sugárzik, mert tekintete egy pillanatra sem fordult el róla.

— Maga pedig — folytatta Serge — ne nézzen rám tovább így, ne nézzen rám úgy, mintha gyermek lennék, aki elfelejtette, hogy ágyba kell bújnia. Különben is, ön nem sokkal idősebb mint én, huszonkettő-huszonhárom éves.

„Több, több Serge — gondolta Vanda — nem sokkal, de annyival igen, hogy ne törjek meg minden kísértés előtt. Huszonhét éves vagyok."

— Tudom, miért kellemetlen a maga számára, hogy itt látják velem — mondta szigorúan Serge. — Azért, mert liftboy vagyok. Ha én is szállodavendég lennék, akkor mindez egészen természetesnek tűnne.

— Ne beszéljen badarságokat. Ön egy bájos liftboy, én meg egy véletlen szállodai vendég vagyok. De ez egyáltalán nem lényeges. Mert ez az este nem fog megismétlődni.

— Ahogy kívánja, de most maradjon még egy kicsit.

A fény teljesen megvilágította a fiú arcát, és Vanda még inkább csodálta. Valami megmagyarázhatatlan szomorúságot érzett.

De mert Serge nem mozdult és mert nem vette le róla tekintetét, megismételte:

— Késő van, nagyon késő.

— Akkor gyerünk — mondta a fiú.

A kávéház forró gőzéből kiérve, az éjszaka frisseséae visszaadta Vanda biztonsáqérzetét.

— Szomorú vagyok — ismerte be Serge.

Nem lett volna szabad ígv beszélnie.

Nem lett volna szabad utat nyitnia Vanda érzéseihez hasonló gondolatoknak, hogy mindez lehetetlen, értelmetlen.

— Megérkeztünk. Most nincs halogatás.

— Isten önnel, Serge,

— Nem isten önnel — mondta lázadón — viszontlátásra, holnap találkozunk.

Mint a bűnös, úgy futott el. Ha valaki látta, kinevette — gondolta. Mégis olyan lázasnak érezte magát, mint tizenhat éves korában az első randevú után. Csak ült az ágyon és ismételgette: „Hogyan veszíthettem el ennyire a fejemet, hogyan viselkedhettem így ezzel a gyerekkel szemben. Hát egészen megbolondultam? Mit gondolnak majd rólam!"

. De önnön fejének háborgása ellenére, a fiú arcát nem sikerült kizárni emlékezetéből.

Másnap teljes méltóságát összeszedve ment le az előcsarnokba. Serge a liftajtó előtt állt, várta, hogy hívják a harmadik emeletre, mert látni akarta Vandát, hiszen egész éjszaka csak rá gondolt.

Vanda, a sértett királynő arckifejezésével vonult el Serge előtt, és azok arcát figyelte, akik benne gyönyörködnek, de úgy érezte, hogy ezekben a pillantásokban sok irónia bújik meg. Szerencsére, már minden elrendeződött, és nem kellett azon törnie fejét hogy munkája sikerrel jár-e vagy sem. Az aktákat aláírták, a megegyezés megtörtént. De Vanda megremegett. Azt hitte, kinevetik. Megköszönt mindent és búcsúzott.

Amikor belépett’ a liftbe, megnyugodott, mert csak egy idősebb hölggyel utazott, de a harmadik emeleten váratlanul összefutott Serge-vel.

— Miért menekült tőlem reggel? Harag-* szik? — kérdezte tapintatosan.

— Magára nem, magamra.

— önmagára, de miért?

— Ne, ne erőszakoskodjon — könyörgött Vanda. — Szamárság.

— Nem. Egyszerűen szükséges volt, mert maga hamarosan elutazik.

— Rögtön utazom — válaszolt Vanda, pe- dia abban a pillanatban döntött. — Csak a bőröndbe kell becsomagolnom. Ideje is felmennem a szobámba.

Serge megremegett, elsápadt, nyugtalanság fogta el.

— Nem tudom... Egy percig sem szűntem meg önre gondolni. Úgy érzem, hogy tegnap este óta más ember vagyok. Nem akarom így elveszíteni.

Vanda szívét a sajnálkozásnak és a szeretetnek egy különös vegyes érzése töltötte el. Azután nyugodtan olyan hangsúllyal, mintha gyermeket babusgatna, így szólt:

— Ne gondoljon erre, elmegyek!

— Ne mindjárt! Ne most!

— Most vaav később, mindegy. Ez semmin sem változtat.

— Mindenen. Látni akarom,- szeretném, ha ismét beszélgethetnénk. Ne küldjön el, ma szabad délutánom van.

Vanda ridegen, szárazon utasította vissza. Amikor, látta a szigorú határozottságot, Serge sem rohamozott tovább,

Vanda a szobájába szaladt. Éppen befejezte a csomagolást, amikor kopogtak az ajtón. Ö volt. Szégyenkezve, ijedten állt az ajtóban. Látszott rajta, csak Vanda szava derítheti fel. Kívánsága, hogy beszéljen vele, nagyobb és erősebb volt a félelemnél. Vanda csak nézte szótlanul. Nagyon szerette volna tudni, mi rejlik e mögött az arc mögött, és szerette volna megsimogatni ezt az arcot'.

— Mit kíván? — kérdezte halkan.

De jó néhány pillanat eltelt már azóta, hogy Serge megjelent az ajtóban és hogy elhangzott a kérdés, ami tulajdonképpen semmit sem jelentett. Vanda tudta, mit akar a fiú: szédülést érzett, valami leírhatatlan izaalmat, hogy most újra itt látja maga előtt. De nem akarta, hogy ez megtörténjen.

— Menjen — mondta csendesen.

De ez parancs is volt. Serge megfordult, Vanda szomorúan lehajtotta fejét. Az ajtó becsukódott. Mindörökre.

Egy másik liftboy jelent meg, jött a bőröndökért. És Vanda nagyon hálás volt Ser- ge-nék, mert segített neki, hogy elkerülje az utolsó találkozás keserves pillanatait.-0Bizonyára el is felejtette volna, ha egy este, kilépve az irodából, Serge nem toppan elébe Várta. Vanda megremegett, érezte, valami végigfut testén. Mintha kettőjük titkos álmai beteljesülésének pillanata következett volna be.

— Emlékszik rám?

Szinte gyermetegen félénknek látszott, pil • lantása könyörgött.

— Micsoda meglepetés!' Természetesen emlékszem. Tehát Párizsban van.

— Mondtam magának, hogy hamarosan visszajövök.

— Tudom, emlékszem rá. Amint látja, itt dolgozom. Ezt honnan tudta meg?

— Még a szállodában. Érdeklődtem. Mindenféleképpen látnom kellett.

Vanda arca elborult. Azt hitte, véletlen találkozásról van szó, s most a meglepetés szinte ijedtségbe ment át. A tény, hogy felkereste, hogy kutatott utána, kellemetlen volt számára, kissé mérges és ideges is volt emiatt, és szégyellte magát a történtekért. Nem tudott mit tenni. Elbúcsúzzon tőle? Ezt kellene, és ezt akarta tenni. De nagyon erős szánakozás ébredt fel benne.

— Miért? — kérdezte végül — de miért?!

— Nem tudtam elfelejteni...

— Nem volt mit elfelejteni — mondta szi- gorúan. És hogy megakadályozza a fiú ma-* gyarázkodását, az egyetem iránt kezdeti érdeklődni.

— Talált lakást? Lakást kellett keresnie, nem?

— Igen.

Kezében egy könyvet szorongatott és idegesen forgatta, Vanda pedig mindenáron el

akarta kerülni a tekintetét.

— Köszönöm, hogy felkeresett ilyen váratlanul, de bocsásson meg, itt kell hagynom.

— Nem — könyörgött. — Várjon! Nem inna meg valamit? Annyi minden mondanivalóm van.

Vanda elutasította. Határozottan búcsúzott el tőle, de mindjárt bosszankodott is emiatt, hogy valami feszültséget érez magában. MI volt ez? Akarat, harag vagy félelem?

De Serge másnap is megjelent. Vanda szinte dühös lett. Meg sem állt, hasonlóképpen az ezt követő estén sem. Serge csak nézte, ahogy elmegy előtte, meg sem kísérelte megszólítani.

— Hihetetlen! — suttogta magában Vanda

és továbbsietett. — Naqvon óvatlan voltam. Mit gondol magában ez a legényke?

Talán elég lett volna megkérni Michelt, hogy kísérje el. De hogy önállóságát megőrizze, határozottan ellenezte, hogy együtt hagy- hagyják el a hivatalt. Ha most változtatna a taktikán, Michel nyugtalan lenne. Ha pedig valamit is mondana neki Serge-ről, órákig dühöngene.* Vanda már régen észrevette, hogy Michel bármennyire is hallgatag és türelmes, mindig rendkívül idegessé és ingerlékennyé válik, ha valamelyik üzletfél vagy kolléga a szokottnál több figyelmet szentel neki. Eltűrte Vanda hideg visszautasítását, de csak egy feltétellel: ha nem látja mással.

Nem is tudni, ki iránt volt tekintettel, Michel vagy Serge iránt, amikor elvetette a lehetőséget. hoav az eaviket felhasznál ia a másik elbátortaianítására. Ha az egyetemista látta volna őt Michellel karöltve sétálni, bizonyára rájött volna, hogy nem neki való és nem zavarta volna többé.

(Folvttás következik!

Cyurák Éva■ tllusztráciűfa

•> ❖ ♦> ❖ ♦> ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ♦> ♦> ❖ ❖ ♦> ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ♦> ❖ ♦> ♦> »> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> ♦> *1* ♦♦♦ ♦> ♦> «$♦ «$♦ «$♦ *j» «$♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦> ♦♦♦ ♦> ♦> *j» »3, »3. ,3, .3,

A VAS AJTÓ MÖGÖTT

Most, araikor a világsajtót bejárta a hír, hogy Jackie Kennedy, a meggyilkolt amerikai elnök özvegye Arisztotelész Onassishoz, a több- szWis milliomos görög hajógyároshoz ment feleségül, felvetődött a kérdés: vajon miért? Valóban nem volt más választása? Kevés olyan gazdag férfi van a világon, aki Jackienél számításba jöhetett volna — írták a lapok. Ki hát a világon a leggazdagabb férfi? Meg is kaptuk a választ: Jean-Paul Gettynek hívják.-OA vasajtó Önműködően bezárult. Kocsimmal behatottam az udvarra. Szemben felötlött a felirat: lassan hajts! Ne tülkölj! Az udvaron egy férfi targoncát tolt maga előtt. Vajon ki ez? Talán valami titkosrendör? Vagy talán csak a kertész? A villát még mindig nem láttam. Beljebb mentem. A park végtelen nagynak tűnt. Talán csak nem vette meg Mr. Getty az égész Surrey grófságot?! Végre a villához értem, ahol egy livrés inas fogadott.

— Mr. Getty egy kis türelmet kér, azonnal jön.

Bevezetett a szalonba. A falakon szép képek lógtak, biztos nagy értéket képviselnek. A képek között feltűnt egy fiatal lány portréja. Mosolygott, de milyen szomorúan.

Végre kinyílt az ajtó, Jean-Paul Getty lépett be. Kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben. Ogy tudtam, hogy Mr. Getty hetvenöt éves, de el se hittem volna róla, sokkal fiatalabbnak látszott. Csak a keze, az valóban öreg A bőre finom és áttetsző. De nyugodt kéz. Energikus. Amit a kezébe vesz, azt erősen kézben is tartja. A tekintete éles, fürkésző, kellemetlen. Aztán halkan megszólal.

Talán nem is tudja, milyen nagy vagyon felett rendelkezik. 6—8 milliárd dollár, ki tudja, mennyi. Azt mondják a világ leggazdagabb embere. Vajon nős? És megtalálta a szíve választottját?

— Hogy képzeli el az eszményi nőt? — tettem fel az első kérdést.

— Az édesanyám volt a legideálisabb nő a világon. 88 évet és 11

hónapot élt.

— Többször voltam nős, de mindig visszatértem az édesanyámhoz.

Őt szerettem a világon a legjobban. Szüleim gyönyörű házaséletet éltek, sajnos, magamról nem mondhatom ugyanazt.

Jean-Paul Getty azután elgondolkozott, majd így folytatta: — Ötször voltam nős. Öt gyermekem van. Ogy látszik, szerencsém volt a vagyonszerzésben, de a szerelemben nem. Ma hetvenöt éves vagyok. Harmincéves koromban nősültem először.

— Az élet titka, kedves fiatal barátom — fűzte hozzá — hogy mindig pontosan kell tudni, mit akarunk. Ha például startolni szeretne a repülőgépével és ötször hiába próbálkozik vele, akkor ne bajlódjon tovább. Hagyja abba az egészet, mert veszélyessé válhat. Én Is abbahagynám már a repülést, mert nem hiszem, hogy akadnan még nő, aki velem együtt szeretne újból próbálkozni. — Majd egy kis szünet után így folytatta: — Sajnálom, hogy egyik házasságom se

sikerült. Persze, minden férfi sajnálja, ha hibát követ el. Bevallom, a nők nagy szerepet játszottak az életemben, de úgy látszik, minden nő megérezte, hogy nem túlságosan fontos számomra. Tudták, hogy engem jobban érdekel az üzlet, az érvényesülés. Mert tudja, a házasság olyan mint egy kert. csakhogy abban a kertben nem alkalmazhat idegen kertészt. A házasságban sok-sok apró szolgálatra, sok figyelmességre van szükség. Majd így szűrte le tapasztalatait: — A leghelyesebb, ha a férfi megengedi a feleségének, hogy azt tegyen amit akar. Például, ha telefonon felhív egy nőt és meghívja vacsorára, viszont a nő azt feleli, hogy nagyon sajnálja, de ma nem fogadhatja el, mert fáj a feje, akkor semmiképpen se beszélje rá, hogy jöjjön el. A nők pontosan tudják, hogy mit akarnak,

Jó, ha az első gyermek leány

és utána fiúgyermekek következnek. Egy nővér nagy segítséget nyújthat az becsének, sokkal többet, mint maga az anya.

— Önnek öt fia van? S talán leánygyermeket kívánt?

— Szerettem volna egy leánykát. De a legjobban fájlalom, hogy nem volt nővérem. Mielőtt a világra jöttem, meghalt.

— Talán az a fiatal leány, akinek a fényképe ott lóg a fogadószobában?

— Igen. Csodálatos, mennyire hiányzik nekem. Egész életemben

hiányzott.

— Gondol még egy házasságra?

— Nem. Már nem szeretnék újabb ismeretségeket kötni. Néhány jó barátnőm van. Például igen jó barátnőm — és azt hiszem, nem követek el indiszkréciót, ha elmondom, hogy csak harminckétéves és Miss Robina Lundnak hívják.

Érdekelt Getty barátnőjének véleménye és ezért ugyancsak felkerestem. Milyen ember Mr. Getty, kérdeztem, milyen férfi, miért nem bírják ki mellette a nők?

— Nem köti le a nőket, mert mindegyik érzi, hogy valahogy mellékes számára, őt csak az üzlet, a siker érdekli.

— Én pedig mégis nötársaságban érzem magam a legjobban — mondta Mr. Getty. — Még a női pletykákat is szeretem. A nőket semmitmondó apróságok érdeklik és ezek szórakoztatnak. Szörnyűnek találnám például, ha egy nővel vacsorázni mennék és üzleti kérdésekről társologna velem.

— Most kérünk egy kis önkritikát. Milyen embernek tartja sajátmagát?

— Azt hiszem, a régitlpusú, romantikus gavallérokhoz tartozom. Szeretek virágot küldeni a nőknek, de nem küldök olyan gyakran, mint ahogy szeretnék. Hogy figyelmes vagyok-e? Azt hiszem, a nőkhöz sohasem lehetünk eléggé figyelmesek. Egyet azonban elmondhatok. Sohasem akartam a nőket ajándékok árán megvásárolni.

— Nem gondolja, hogy a nők túlságosan szeretik a pénzt? És talán az az érzése, hogy a pénz miatt kedveskednek önnek?

— Már megszoktam, hogy az emberek szeretik a pénzt és mindent

megtesznek érte, Tudom, hogy sok minden érdekből történik. Természetesen mindig tisztában voltam azzal, hogy mit tettek az én kedvemért, és mit tisztán csak a vagyonúmért. Az életben nagyon fontos, hogy számolni tudjunk és mindennel számoljunk, (m)