Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-15 / 41. szám
Szeptember utolsó napjaiban az újságok többször közzétettek egy felhívást. Pozsony lakosaihoz szólt, azok érdekében, akik ugyancsak pozsonyiak, de azzal a szomorú különbséggel, hogy nincs lakásuk. Se jó, se rossz — semmilyen. Háromezer főiskolai hallgatóról van szó, akik október elején megkezdték a tanévet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy tanulni kezdtek, mert logikus, hogy nem tanulhatnak. ha egyszer nincs hol. Egyetlen reményük e felhívás eredménye, mert ezen kívül valóban nincs miben bízniok. Esetleg abban, hogy ha ez az állapot tovább tart, akkor szép lassan lemorzsolódnak a főiskolások nyilvántartási listájáról, s mehetnek haza szüleikhez, vagy dolgoznak itt a városban, ahol a legjobb esetben egy ágyat harcolhatnak ki maguknak valamelyik munkásszálláson. De térjünk visz- sza a felhívás tartalmára, már csak azért is, hogy megismételhessük, mert nézetünk szerint a felhívást létrehozó alapgondolat aknázható ki leginkább. Tizenegy napja már, hogy a fiatalok segítséget kértek az újságok hasábjain, de eddig még csak százhúsz diáknak sikerült llv módon lakáshoz jutnia. Ügy látszik, hogy újabb tizenegy nap múlva, mikor ezek a sorok megjelennek, ez a szám már nem emelkedik a duplájára... hacsak csoda nem történik. De még ha százhúsz diákot is számítunk minden tizenegy napra, a háromezer diák, akiknek nemcsak hogy tanulnia, de aludnia sincs hol, — így csak kétszázhetvenöt napon belül tudna ágyhoz jutni, amelynek eltelte körülbelül egybeesik a tanév végével. A helyzet tehát válságos. Bármilyen szempontból nézem és próbálok következtetni — a háromezer diák sorsában ott látom a kisebb-nagyobb tragédia csíráját. Bármilyen szempontból mérlegelem a helyzetet és próbálok megoldást találni — bizony csak abban látom, hogy az elkövetkező tizenegy vpgv legfeljebb harminc napon belül csoda történik, illetve hogy ezek a főiskolások privát lakásokban ágyhoz és a legszerényebb emberi életmód lehetőségeihez jutnak. Ebben persze nagyon nehéz hinni, de ók is és én is szívesen vennénk, ha ezt a pesszimista jóslatot a gyakorlat sürgősen megcáfolná. És mégsem indokolt teljesen ez a pesszimizmus. Gondoljunk az augusztusi emberi egységre és azonnal derűlátóbbak leszünk. Persze a cél érdekében sokat kell tenni, méghozzá nagyon sürgősen. Sajtókampánnyá kell bővíteni ezt a problémát, s meg kell találni az utat azokhoz, akik segíteni tudnak. Természetesen ezt a lakásnélküli főiskolások nem várhatják ölhetett kézzel, de még csak ölhetett könyvvel sem, s remélhető, hogy nem is várják. De hogy ez az állapot éppen a legdöntőbb időszakban, a tanév elején menynyire elvonja őket a tankönyvtől, a tanulástól, — azt felesleges ismételni. És azt is felesleges újra elmondani, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Ne vegye senki túlzott idealizmusnak, ha arra merek gondolni, hogy az a diák, aki két hőnap múlva a lakáshiányból eredő rossz tanulmányi előmenetel miatt kiesik az orvosi fakultásról, — nem menthetné-e meg majd meg annak az öregasszonynak az életét, aki ezerkilencszázhatvannyole októberében segíthetett volna rajta azzal, hogy lakásában „átenged" neki egy felesleges ágyat?! Én tudom, mit jelent albérlőt tartani — albérlőnek lenni, évekig magam is albérletben laktam, de most sokkal tragikusabb a helyzet. Nagyobb megértést és szerénységet követel, mint a korábbi esztendők folyamán. Túlzás vagy nem túlzás a fenti feltételezés — mindegy. Háromezer emberről van sző. A jelenlegi helyzetben az ő szerény igényeik még szerényebbek, miért ne lehetnének szerényebbek a főbérlők is. Engedjenek el egy ötvenest az albérlő havi lakbéréből. Ezt azért merem mondani, mert tudom, liogv a diákokon nem azok segíthetnek, akik arra az ötvenesre rászorulnak, hanem azok, akik a kényelmüket áldozzák majd fel. És akiknek ez a kényelmük megvan, azoktól megint nem lenne emberséges ötven koronával csökkenteni annak a diáknak a havi zsebpénzét, aki a menzán kettő hetvenért ebédel, és ezt is sokallja, mert havi jövedelme három — maximum öthatszáz korona. Udvarol, öltözködik, villamoson jár, dohányzik — egyszóval igényli az élet apró kis kellemességeit, azokat, amiket más is igényei. A feltételezett öt-hatszáz korona, száz közű! legfeljebb tíz-tizenöt diákra vonatkozik. Ez nem hivatalos, de egyéni statisztika. Sokat vagyok diákok között, tudom, mennyi a pénzük. Meggyőződésem, hogy háromszázötven koronánál többet egyikük sem kap. A kivételekről nem beszélek, kevesen vannak. Itt viszont szólni kell arról, hogy természetesen a „szociális eseteket“ a főiskolák de- kanátusain előnyben részesítik és kiharcolják számukra az internátusi elhelyezést. Ezek a szociális különbségek viszont nem annyira el- ütőek, de sorrend mégis van és ezt igyekeznek betartani. Ez hivatalos állítás, akad diák, aki ennek az ellenkezőjét állítja. — Ez a dolog két éve történt velem — meséli — de még ma is érvényes példának számíthat. Reménytelen volt, hogy bejussak a diákszállásra. Ismerőseim nem voltak, tehát csak erre számíthattam. Mindent megtettem, de végül is csak az segített, hogy feljött az anyám pénzzel meg páiinkásüveggel. Láttam, hogy egy nevet kihúztak s beírták helyébe az enyémet. Ez előfordulhatott akkor is, mist is. Most, amikor végigjártam a pozsonyi diákotthonokat, beszélgettem vezetőikkel a náluk- nál még illetékesebbekkel is a megbízotti hivatalban; meggyőződtem róla, hogy megtesznek mindent a diákok érdekében, megértik őket, segíteni akarnak rajtuk. Több hasonló esetről hallottam, ám az illetékesek jóindulatát, felelősségtudatát tapasztalataim alapján mégsem vonhatom kétségbe, legfeljebb elfogadom, hogy itt is akadnak sajnálatos kivételek s egyesek megvesztegethetők. Valószínű, hogy konkrét leleplezésekre is sor kerül majd, de bár ne lenne mit leleplezni, bár jutna minden diáknak megfelelő otthon. Szó se róla, ebben a helyzetben is akadnak válogatósak, akik csak nehezítik a probléma megoldását. Molesztálják az illetékeseket, hogy helyezzék őket más internátusba, mert a lány akinek udvarolnak, távol lakik, amíg liazakísérik. amíg visszajutnak a saját inter- nátusukba, abba beletelik két óra, s ez alatt a két óra alatt tanulhatnának. Ilyen helyzetben persze ez nemcsak nevetséges, de bosz- szantó követelmény, bosszantó érvelésekkel. Ing. Mária Matusková az SZNT iskolaügyi bizottságának dolgozója úgy tájékoztatott, hogy ez a probléma csak 1980-ban lesz megoldható. A Malom-völgyben folyik az inter- nátusok építése. 1980-ig ezen a diáktelepen fokozatosan elhelyezést nyer minden diák. Addig alig van más kilátás. Apropó, itt a La Eranconi. Tudvalevő, hogy ez az épület valamikor a legnépszerűbb diákotthonnak számított. Később kiskatonák költöztek oda s azóta tiszt- képző. katonaiskola. A szorult helyzetben az is'rolaügvi dolgozók tárgyaltak a honvédelmi miniszterrel az internátus ügyében, s kérték hogy ezt valamilyen úton-módon juttassák vissza a lakást igénylő diákoknak. Az ígéret megvan, lehet, hogy megvalósul. Ez elsősorban attól függ. hogv a jelenlegi bérlők taiál- nak-e maid megoldást, hiszen ők sem mehetnek sátrak alá, még akkor sem, ha katonák. Diáknyelven felsorolom a város diákotthonait: Hegyi-park, Malomvölgy. Ifjú-gárda. Berno- lák Beloianisz, Nesporák, a Soltész-utcai és a Suvorov utcai diáklányotthon. Kapacitásuk összesen 8500 ágy, a főiskolások száma pedig húszezernél több valamivel. Ugyencsak ezrekben fejezhető ki az olyan diákok száma, akik nem igényelnek lakást. Az intemátusok túlzsúfoltak, csaknem mindenütt csökkenteni kéne a fekvőhelyek számát és ezt nem csupán ott, ahol még emeletes ágvak vannak. Ma a diákotthonokat jártam, este a József Attila Ifjúsági Klubban voltam. Szórád János a Közgazdasági Főiskola másodéves hallgatója megsürgette beszélgetésünket, mivel kilencre haza kell mennie. Tegnap költözött átmenetileg egy új lakásba, akarom mondani albérletbe, mert a kettő között mégis csak van különbség. Holnap költözik tovább, mert szerencsére itt a klubban sikerült mást találnia. Az egvik barátja szerezte el oda. ahol ö is lakik. Négyen lesznek egy szobán a periférián „per-kopoltyú“ havi százötvenért. Holnap költözik, mert előző este lármázott vele a háziúr, mivel kilenc után — tízkor — ment haza az Ifjú Szívek próbájáról. A helyet, ahová költözik, még nem is látta. Bohus Gyula ugyancsak JAIK-os, A Beloja- nisz előtt találkoztam vele ma délben. — Itt laksz? — Itt. — Gyere el este a klubba, beszélni szeretnék veled, most sietek, nincs időm. Az SZNT-re mentem, ugyanabban az ügyben, ami miatt Bohust estére a klubba rendeltem. Eljött. — Szóval a Belojaniszban laksz. Mióta? — Ma dél óta. — Hogy sikerült? — Feketén lakom ott. így igaz és sajnos nem hihetetlen. Ezerre rúg azok száma, akik feketén laknak a diákotthonokban. Gumimatracon alszanak, katonazekével takaródznak. Sorolhatnám még a hihetetlent annak bizonyítékaként, hogy rámutathassak ennek nem éppen higiénikus oldalaira. De nem sorolom, mert ezek a diákok nem tehetnek mást, ők is szívesebben... de minek magvarázzam tovább? A napokban döntés született, hogy az In- ternátusokon kijelölnek egyes szobákat, ahová átmenetileg még legálisan bedughatnak egy pár lakót. Persze a saját gumimatracukon alszanak, esetleg kapnak ágyneműt; szimbolikus árat fizetnek és várják, keresik a lehetőséget, hogy helyzetükön javítsanak. Ez a megoldás ilyen körülmények között sokat jelent, mert ha gumimatracon is alszanak, mégsem kell, titokban felosonniok a szobába, reggel meg vissza — ami persze nem mindig sikerül és ha nem sikerül — már másnap az állomás várótermében ébredhet a diák. Láttam már hajnali négyórakor néhányat tanulni a váróteremben. Ez egy külön riporttéma. Nem vonatra vártak. Itt éjszakáztak és mert itt nem lehet aludni, tanulni próbáltak, de mert tanulni itt mégügy sem lehet — hát másnap bezsongtak. Nem az ő hibájuk — Hogy nem lehetnek a nyolcezerötszáz között, akinek van hol tanulnia és aludnia. , Mindenkinek be kell látnia: ha vannak in- ternátusok és abban diákok laknak, akkor a többi is jogosan tart igényt az internátusra. Persze az igényeknek a törvényekhez is al- kalmazkodniok kell. Az egyik ilyen alapvető törvény, hogv a városban és annak ötven kilométeres körzetén belül lakó diákok nem léphetnek fel lakás igénnyel. Ez emberi törvény s a diákoknak erről nem szabad megfeiedkezniök, még akkor sem, ha az utazás sokban hátráltatja őket. Lehet, hogy évek múlva ez is megváltozik. Mindenesetre most más a fontos. Háromezer diáknak van sürgősen lakásra szüksége. Főleg a lakosságban bizakodunk. Az ő segítőkészségükben. Riportom alcíme: háromezer főiskolás érdekében. Még ha naiv is a riport elején felhozott öregasszony és orvostan-hallgató-hasonlat’, akkor is tény, hogv ez az érdek nemcsak a háromezer szállásnélküli főiskolás érdeke, hanem mindnyájunké, az egész társadalomé. Nem az internátus kevés, hanem sok a főiskolás. De szükségünk van rájuk, bár többet bírnánk taníttatni, bár lenne több diákotthon is. Sajnos, egyik napról a másikra nem lehet őket felépíteni.--------- új ifjúság 3 A háromezer főiskolás sorsa tehát mindnyájunk szívügye. De ez még nem elég. Valamit tenni kell, mert valamennyiünk érdeke.
