Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-08 / 40. szám
E setlen, vidékies, roszszulvasalt öltönyében, himlőhelyes arcával, klasszikusokkal mindig dugig telt aktatáskájával — mely klasszikusoktól hosszú szakaszokat idézett, ittasan a szöveg szépségétől, s megfeledkezve kodácsoló hangjáról — hetedikesei szörnyen komikus figurának látták. És habár külseje oly sok és találó csúfnévre csábította a diákokat, ebben az iskolában is úgy keresztelték el, mint az összes előzőekben, ahol húszesztendős tanári tevékenysége alatt megfordult. — Magasabb Szempontból tanár úr — mondták róla rögtön harmadnap, miután a latin- és görög órákon negyedórákig hallgatták elragadtatott magyarázatait. Ez a gúnynév rövidesen teljesen eltakarta polgári nevét. — Magasabb erkölcsi szempontból... hm... — ezt még el kell sajátítaniok, fiúk, — magasabb erkölcsi szempontból nem engedhető meg az olyan nevetséges aljasság, mint aminő a szomszéd dolgozatának lemásolása lenne — mondta ezen a napon a kékeslila latin dől-1 gozatfüzetek fölé hajolva. Az utóbbi napokban annyira az írásbeli dolgozat egyes monda-' taira összpontosította figyelmét, — ezzel a feladattal akarta a hetedik osztályban befejezni az egész évi munkát — hogy a borzalmas eseményekkel telített környező világ elmerült mellette, hangjai nem értek el sem füléhez, sem leikéhez. Most éppen felemelte csontos, örökké tintafoltos mu-- tatőüjját, hogy régimódi méltósággal bejelentse, diktálni kezdi az első mondatot, enun- tiationem prímám, mikor egyszerre ideges kopogtatás hangzott fel és a keskenyre nyitott ajtón hirtelen belépett' az intézet igazgatója. Valami szörnyű nyomástól fuldokolva, háttal az ajtónak dőlt, s bágyadt kézlegyintéssel jelezte a diákoknak, hogy ülve maradhatnak. — ö, spártaiak, menekülök Termopyléből! — súgta Rysá- nek hetedik osztályos tanuló Moucska nevű szomszédjának, tréfával próbálva elütni nyugtalanságát, mely e percben elfogta. De Moucska, elsápadva egy hirtelen balsejtelemtől, meg sem hallotta pajtása szavait. Tollát minden ok nélkül bemártotta a tintába és ugyanolyan értelmetlenül füzete felső részére helyezte. A tollszár görögni kezdett a tiszta lapon és minden fordulónál nedves, fekete foltokat mázolt a papírra. — Havelka... Moucska... Ry- sánek... jöjjenek velem — hallatszott az igazgató hangja, elgyengülve az izgalomtól. Magasabb Szempontból tanár úr, akinek diktálásra felkészült felemelt ujját a meglepetés egészen természetellenes helyzetbe juttatta, nyomatékosan tiltakozott: — Igazgató úr kérem, éppen latin dolgozatra készülünk... és így... magasabb szempontból... épp ezeknek a diákoknak a távolléte... A három hetedikes zavartan felállt. Körülnéztek az osztályban, mintha társaik vonásaiból jövendő sorsukat olvashatnák ki. Mindnyájuknak egyszerre eszébe jutott a tegnapi ostoba vita az uszodában. Az igazgató nem bírta ki tovább az osztályban. Gyorsan kiment a folyosóra. De Magasabb Szempontból tanár úr, felzaklatva a gondolattól, hogy három legjobb növendéke, akiknek latin szerkesztésére gyermekien kiváncsi, lem lesz jelen a dolgozatíráson, az igazgató után futott, élénken gesztikulálva. Ebben a pillanatban Havelka, Moucska és Rysánek hetedikesek, akik már az ajtóhoz léptek, szemébe néztek sorsuknak. Az ajtónyíláson át látták, hogy a folyosó nagy, világos ablakánál három férfi áll, szürkészöld bőrkabátban. Moucska még egyszer visszanézett, sóvár szemével átölelte az osztályt, mintha egy szörnyű kérdésre várt volna feleletet. Homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. Havelka, aki az első padban ült, a helyére szaladt, öntudatlan mozdulattal rátette a tintatartóra a fedelet, aztán ismét visszatért Rysánekhez. Az már a kilincshez nyúlt. Nem nézett körül. Nem búcsúzott senkitől és semmitől. Az ajtó bezárult mögöttük. A hetedik osztály ben'tmaradt tanulói hátán végigszánkázott a jeges iszonyat. Mert 1942 júniusát írták akkor. Magasabb Szempontból tanár úr öt perc múlva tért vissza az osztályba. A lábai úgy reszkettek, hogy alig tudta magát a katedrához vonszolni. A székre roskadt,- csontos ujjaival megmarkolta hatalmas, domború homlokát és egészen elváltozott, gyerekesen siránkozó hangon, csendesen jajgatott: — Hallatlan...! Hallatlan...ü Aztán valahogy mégis megemberelte magát és a rossz előérzettől szinte megkövült osztállyal szembenézve, rekedten dadogta: — A maguk,., maguk... osztálytársait letartóztatták... micsoda... képtelen... félreértés... az én... az én... diákjaim... Este hétkor az utcai rádió szétharsogta azoknak a nevét, akiket aznap főbelőttek, mert helyeselték a Heydrich ellen elkövetett merényletet. A rádió ezek között bemondta Havelka Frantisek, Moucska Karel és Rysánek Vlastimil nevét is.-0A tanárok már reggel hétkor összegyűltek a tanácsteremben. Némán, minden szóra képtelenül. A júniusi nap az asztal lap jára esett. Húsz ember, szinte megsemmisülve az iszonyattól, úgy támolygott a napsütésben, mint a legszörnyübb sötétségben. Minden újonnan érkező csak megsokszorozta tehetetlenségüket. Kaltner, a cseh tanár, feketehajú, komor külsejű férfi,- aki október 28-ára, a nemzeti ünnepre hazafias rímeket gyártott, az ablak előtt járkált, testével megszakítva a nap áradását... Egyszerre megragadott egy széket,- kezével átfogva a szék támláját, mintha támaszt keresne a gondolatnak, amely ide-oda járkálása közben ért meg alacsony homloka mögött, s a nap vakító özönétől láthatatlanná téve, hisztérikusan kiabálni kezdett: — Tessék! Ez az eredménye a Masaryk-izmusnak! Mindnyájunkat agyonlőnek! Ügy, mint Táborban! Az intézet igazgatója halkan feljajdult és a szívéhez kapott. A többiek elhallgattak. Még a lélegzetüket is visszafojtották. Csak a történelemtanár, mé- zesszavú, sunyi ember, mert megszólalni. Aktatáskájából kivett egy iv négyrét hajtott papirost, szétterítve az asztalra tette és édeskés hangján, melyet a félelem sem változtatott meg mondta: — Kolléga urak, én feltétlenül szükségesnek tartom, hogy haladéktalanul küldjünk egy nyilatkozatot az államtitkár úrnak és Moravec miniszter úrnak, amelyben őszinte kvalitásunkról biztosítjuk őket. Bátorkodtam a nyilatkozatot megfogalmazni... A rettenetes csöndben húsz sort olvasott fel, húsz sort, telve alávalósággal és szolgalel- kűséggel. Aztán kicsavarta töltőtollát, s a papirost a gyülekezet legidősebb tagja elé tolva. szolgálatkész gesztussal kínálta aláírásra. A hetvenéves aggastyán, aki már istentudja hány éve tanított, reszkető ujjal közé vette az írást és alaposan végigsillabizálta a szöveget,- betűről-betűre. Mikor elkészült vele, a papirost az asztalra ejtette. — Én öreg ember vagyok. Az életem végén nem fogok hazudni... Elhatározták hát, hogy ezen aktus helyett a tettenért hetedik osztály diákjai előtt ki kell jelenteni, hogy elítélik elvetemedett társaik kijelentését. Ezt a nyilatkozatot pedig illően be kell vezetni az oszíály- könyvbe. — De az isten szerelméért, ki fogja ezt megcsinálni? A cseh nyelv tanára és a történelemtanár egyszerre felelték: — Természetesen az osztályfőnök! — Mindnyájan fellélegzettek, akik megszabadultak a tehertől. Magasabb Szempontbői tanár úr némán, figyelemmel szemlélte összekulcsolt keze ízületeit. A hetediknek ő volt az osztályfőnöke.-0Mintha üres lenne a VII. osztály. Hol van az az örökös zsivaj, a méhraj zúgásához hasonló zslbongás? Magasabb Szempontból tanár úr kinyitja osztálya ajtaját, de akik most érkezésére felállnak az iskolapadokban, teljesen mások, mint tegnap voltak. Csak körülbelül ismeri fel diákjait, inkább csak a megszokott ülésrend szerint különbözteti meg őket. Mert ezen az éjszakán gondolatban a hetedik osztály valamennyi diákja átment az Acheron folyón, elkísérve azt a hármat, akinek a helye üres. Ügy ülnek, mint a gépek, mikor Magasabb Szempontból tanár úr elfoglalja helyét a katedrán. Nem osztály többé. Nem is közösség már. Mindegyik egyedül van, begubózva a félelembe. Vagy a gyűlöletbe? — Fiúk — kezdi, de hangja már az első szónál elfúl. Nem kap levegőt. Feláll, hogy gégéje felszabaduljon. Szegényes, gyűrött zakójában,- térdnél ki- púposodott nadrágjában, a himlőhelyekkel borított csúfság az emelvény szélére áll. — Fiúk — dadogja újra. A gallérja fojtogatja. — A tanári kar megbízott... hogy... hm... a tegnapi.,, szomorú eseményt... helyesen értelmezzem maguk előtt... hm... Magasabb erkölcsi szempontból... Ebben a pillanatban húsz diák emelte rá szefnét. Mintha ez az ócska, komolytalan frázis egyszerre új,- rettenetes értelmet és jelentőséget kapott volna. Mintha ékéi vert volna koz» te és diákjai közt. Vagy... erőfeszítéssel lélekzetet vett, azután egyszerre, a fuldokló sietségével, aki fél, hogy elmerül, mielőtt végigmondaná, kiáltotta diákjainak: — Magasabb erkölcsi szempontból... csak azt az egyet mondhatom maguknak: a zsarnokot meggyilkolni nem bűn! Ez az egy mondat megszabadította minden feszültségtől és zűrzavartól. Feje kitisztult, végtelen pontossággal és aprólékossággal látta most diákjait, mind a húszat, akiket ötödiktől fogva vezetett,- s akiknek szemei most az ajkán csüngtek, látta és ismerte őket: a jő fiúkat: és a maka- ssokat, az álnokokat és a tisztességeseket, a békés természetűeket és a vadőcokat,- a könnyelműeket, a keményfejű- eket, a csúszó-mászókat,- a nehézkeseket, a lógósokat, a strébereket és a golyhőkat. Az is lehet, hogy valamelyik éppen közülük jelentette fel Rysáne- ket. Az is lehet, hogy valami apró sérelem, félreértés, vagy észrevétlen gyűlölet új, szörnyű eseményeket hordoz mé- hében. De akkor is; melyik diákjának tudna a szemébe hazudni? Égő vágy ragadta meg, hogy éppen ezek előtt a fiúk előtt mondja ki azt a mondatot, s amelyet ki kell mondania, lesz, ami lesz! Lassan, csöndesen, valami nagy benső nyugalommal mondta az osztályának, egészen a kezükbe adva magát: — Én is... helyeslem a Heydrich ellen elkövetett merényletet! Ügy érezte, mindent megmondott. A katedra felé fordult hát, leült és írni kezdett az osztálykönyvbe. De alig érintette "tolla a papirost, a padokból jól ismert zaj hangzott fel. Magasabb Szempontból tanár úr lassan az osztályra emelte tekintetét. Húsz hetedista állt előtte vigyázzban, felemelt fejjel; lángoló szemekkel. JAN DRDA: Magasabb Szempontból tanar úr új ifjúság 5 Mikola Anikó versei A tenger küszöbén Csöndes, nagyon csöndes ez a délnyugati szél. Csak az olajfák tépett alkonyát szegezi a felhőtlen égre. Acsorgunk félszegen a tenger köszöbén, várunk, ki lesz az első, ki meri megzörgetni kapuját? Már késő, nincs visszaút. Ugrásra feszült Inakkal falánk hegyek lesik a parton megtorpant seregünket. ♦ Gyászoljuk el A virradat' oszlopai tartják a roskadó eget. Sárga pengéit feni ellenünk a Nap. Falainkon a penész napraforgói virítanak, szemünkbe kémények álma hull. A fák körülállták a haldokló csendet, az éjszaka falai sorra leomolnak. Takarjuk el a tükrök szemét és gyászoljuk el ezt az új napot. * Miért döngeted Miért döngeted az irgalom bárányvérrei felszentelt kapuját? Ki hallja meg? Mozsártörőben tördelt csontodért, a harcban szerzett sok sebért ne várj bocsánatot. A lázadó jussa ez. Büntetésből verték szét kezed, többé ne tudd ökölbe szorítani, darabokra tördelték karod, ne zárhasd társadat fájó ölelésbe, bordáidat, hogy kín legyen a lélegzetvétel is, ágyékodat, hogy az örömből több jusson nekik, medencédet, hogy ne érhessen gyömölccsé magzatod, lábadat, mert futásod szilaj volt, mint a szarvasé, s végül bezúzták konok fejed, mert nincs kellemetlenebb a gondolkodónál. ♦ Az elátkozottak Hétfejű szörnyek jönnek kénköves lángot fújnak idétlen szörnyek jönnek jönnek körülállnak > körbe zárnak harcra várnak Félek! Félek hogy vérüket ontom és visszaváltoznak királyfivá vagy pásztorleánnyá!