Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-10-01 / 39. szám
S'iLTiMT SCSE*RÍW: ■, ,MBIE i IIZCI FII(tC.ML,i£l ' NESLErre WhAíu i ,*j» u | I ol volt, hol nem volt, I I volt egyszer egy buzgó tartományfőnök. Régen történt az eset, abban a korban, amikor a fönökök között az volt a regula, hogy igyekezz minél több kárt okozni, biztos, hogy a sok kárból mégiscsak valami haszon származik. — Előbb jól meg kell táncoltatni a fickót — hangoztatták az akkori generálisok — aztán kissé meg kell simogatni sündisznóbőr kesztyűvel, hogy megtanuljon kesztyűbe dudálni. Ha már Jól betört, örül, hogy él, lassanként felvidul és boldog lesz. Ezt az elvet a ml tartományfőnökünk jól felírta az orra hegyére. Ügy, hogy amikor buzgalma jutalmául később „rábíztak egy egész tartományt“, kész elképzelésekkel utazott a helyszínre. Először Is a tudományt fogja kiirtani, aztán felperzseli a várost, s végül megfélemlíti az egész lakosságot. Közben minden alkalmat megragad és könnyet hullatva es- küdöznl fog, hogy csakis a javukat akarja. Így gyújtogat egy-két esztendőcskét, és ha hiszik, ha nem, a rábízott tartomány meghunyászkodik. Ad- díg-addig hajlítja, míg egyszer csak tábor lesz belőle. Tábor, azaz olyan kaszárnya, ahol a lakók nem ütik az orrukat idegen ügyekbe, nem találják fel a puskaport, nem írnak vezércikkeket az emberi szabadságról, hanem élnek csendben és kutyabajuk. Hétköznap végzik a munkájukat, ünnepnapokon imádkoznak a főnökért. Ezért minden úgy megy, mint a karikacsapás. Tudomány — az nincs, de azért mindenből levizsgáznak, részegeskedés nincs, de a szeszadó folyton emelkedik; külföldről nem hoznak be árut, de azért a vámot hűségesen fizetik. És ő, a buzgó főnök, elégedetten tekinthet,maga köré: a nőknek selyemkendőket osztogat, a férfiaknak piros derékszíjakat. „Látjátok, ilyen az én kaszárnyám, látjátok, ezért irtottam ki a tudományt. E- zért sanyargattam az embereket, ezért perzseltem fel a várost! Most már értitek, hogy mennyire előrelátó voltain?“ Hogyne értenénk, mi az, hogy értjük. Ilyen tervekkel érkezett új tartományába és megkezdte a kártevést. Rombolt egy évig, pusztított kettőig. Beszüntette a közellátást, tönkretette a nép egészségét, minden köny vet elégetett, s pernyéjüket a szélbe szórta. A harmadik év ben értékelte tevékenységét, szemlét tartott a tartományé ban: de micsoda disznóság! Hiszen már Istenigazában rég virágozhatna a rábízott tartó mány, de még meg sem hu nyászkodott. Amióta először rájuk ordított, azóta tátott szájjal ámuldoznak az emberek. Gondolataiba mélyedt a bűz gó hivatalfőnök, és megpróbálta kideríteni, hogy mi ennek az oka? Erősen törte a fejét, és egyszerre megvilágosodott az agya: — A gondolkodás, ez lehet mindennek az oka. — Visszaemlékezett a különböző esetekre, és minél több Jutott az eszébe, annál jobban tudatára ébredt, hogy már eddig is sok kárt okozott, de igazi gazemberségre, amikor mindenkit egyszerre szorítana kutyaszorítóba, még nem volt képes. Éspedig azért nem volt rá képes, mert gátolta benne a „meggondolás“. Hányszor előfordult, hogy rohangált, hadonászott, ordítozott, hogy „széttaposom“, de aztán jött a meggondolás: „ugyan ne szamárkodj, öregem.“ Mindig visszariadt. Pedig ha nem lenne ez a bizonyos „meggondolás“, már régen kész lenne az ő kaszárnyája. — Már régen örülhetnének! — ordítozott magánkívül, amikor mindezt megértette. öklét rázta a levegőben, és arra gondolt, hogy ha másként nem, legalább így boldogítja a rábízott tartományt. Szerencsére élt a városban egy javasasszony, aki kávé- zaccból jósolt, és ahhoz is értett, hogyan kell elvenni az emberek eszét. Elment hozzá a főnök és rárivallt: „vedd eil“ Látja a javasasszony, hogy sürgős az ügy, gyorsan keresett egy rést a főnök koponyáján és felemelte a fedelét. A résen fütyülve szállt el valami... és vége: így maradt a főnök ész nélkül. Örült is nagyon. Hozzá lét az evéshez, hát egy falatot sem tud a szájáig emelni, mind melléje rakja. Röhög rajta. % Szalad a hivatalába. Megáll a szoba közepén és ártani próbál. Próbál — próbál, de nem tudja, hogy mivel ártson, és hogyan lásson hozzá. Bámul és tátog, ennyi az egész. Am ré- mítően buta ábrázatával is úgy megrémít mindenkit, hogy a nép egyszerre szétszalad. Erre elfogja a düh és öklével szétveri az asztalt, széthasogatja, aztán elrohan. Kifut a mezőre és látja, hogy az emberek nyugodtan szántanak, vetnek, kaszálnak és gereblyéznek, Tudja, hogy bányába kéne őket száműzni, de hogy miként hajtsa végre, azt elfelejtette. Vérbenforgó szemmel nekimegy egy kaszásnak és apróra töri a kaszáját, aztán a következőre támad, hogy szétzúzza a boronáját, de az emberek úgy megijednek, hogy egy perc alatt néptelen lesz a határ. Erre szétszórja a kazalba gyűjtött szénát és elrohan. Visszament a városba. Tudta, hogy fel kellene gyújtani mind a négy sarkán, de hogy hogyan, az kiszállt a fejéből. Zsebéből szokott mozdulattal vette elő a gyufáját, de nem a gyújtó végét dörzsölte a dobozához. Felmászott a toronyba és meghúzta a vészharangot. őrákíg kongatta, de hogy miért azt maga sem tudta. Összefutott a nép és egymást kérdezgette: úristen, kinek ég a háza? Végre belefáradt a harangozásba, lemászott a toronyból és megint elővett egy doboz gyufát. Egyszerre gyújtja meg az egészet, és a tömeg közé ront, de az ahány, annyifelé fut és ő ott marad egyedül. Erre hazament és magára zárta az ajtót. Otthon ül egy hétig, kettőig: nem tesz kárt semmiben, nem zaklat senkit. Az emberek nem értik a dolgot, mert most, amíg ő bezárkózva nem tesz kárt semmiben, ők nyugodtan üdülhetnének, ehelyett azonban rémülten reszketnek. Nem is csoda, hogy reszketnek, hiszen eddig csak a kárát látták, jót hiába vártak tőle; De most, hogy valami Jő is jelentkezett, köröskörül elnémult minden: most se kár, se haszon. És ki tudja, mi lapul e csend mögött? Hát csoda, hogy megriadtak? Otthagyták a munkájukat, behúzódtak az odújukba, még a nevüket is elfeledték, csak ültek és vártak. K ■ t őzben neki ismét összeI » gyűlt cseppenként koponyájában a gondolkodás. Egyszer, amint kinézett az ablakon, megint észbekapott. — Ügy látom, hogy az értelmetlen ábrázatommal „igazi“ kárt csináltaml — mormogta és várni kezdett: arra várt, hogy tüstént összegyűl a tömeg az ablaka előtt és kaszárnya-rendet követel. De hiába várakozott, senki sem Jött. ügy látszik, hogy az emberek tudják a feladatukat: tönkretették a szántóföldeket, kiszárították a folyókat, szibériai fekély pusztította a nyájakat ős eltűntek a könyvek is — még egy kis erőfeszítés és kész a kaszárnya. Csak az a kérdés, hogy kivel rendezze be ezt a kaszárnyát. Ahová néz, sehol senki. Csak a „gazemberek“ rajzanak, mint a szúnyogok a folyó partján. Igen, csakhogy csupán ezekkel kaszárnyát nem lehet berendezni, ehhez nem hitvány gazemberek, hanem derék, békés dolgozók kellenek. Örjöngeni kezdett. Kirohant és a házakba rontott, hogy egymás után ráncigálja elő odúikból az embereket. Kiráncigálja az egyiket, az meghökken, utána a másikat, az megrémül. Megint itt a baj. Még a végére sem ér a sornak és látja, hogy az elsők ismét visz- szaosontak. Ekkor eszébe jutott, hogy gyermekkorában az ő francia nevelője (aki emigráns volt) azt szokta mondani, hogy ha egyszer be akarod csapni a hazádat, hívd segítségül a „gazembereket.“ Megörült az ötletnek, össze- csődítette a gazembereket és így rendelkezett: — Gazemberek, írjátok feljelentéseket! Erre nagy kavarodás támadt az egész kaszárnyában. Sokan keseregtek, de a gazemberek örültek. Nyüzsögtek, dorbözol- tak, kártyáztak, reggeltől estig mulatoztak. Az egyik feljelentéseket ír, a másik hamis vádakat kohol, a harmadik kemény rendszabályokat követel. Nem kenyér kell ide, hanem boti És ez a durva, szennyes zagyvalék, mind a főnök szobájában összpontosul, ö meg olvassa, de nem ért semmit: „Dobszóval kell felverni a népet éjjel“ .......de minek?“ „Állandó rémületben kell tartani az embereket“... de mivel? „Ojra be kell csukni Amerikát“ ...de úgy látszik, hogy ez nem tőlem függ. Egyszóval, mindent elolvasott, kiszimatolt, de e- gyetlen épkézláb döntést sem tudott hozni. Jaj annak a tartománynak, melynek a főnöke túl sok re- zolúcíóval dobálózik, de még inkább jaj, ha egyáltalán nem tud határozni. Megint csak összehívta a gazembereket és rájuk rivallt: — Mondjátok, gazemberek, szerintetek mi az Igazi gaztett? — És kórusban felelték a gonosztevők: — Véleményünk szerint addig nem sikerül az igazi gaztetted, amíg a programunkat minden részletében meg nem valósítjuk. Programunk viszont a következő: hogy mi gonosztevők beszéljünk, a többiek pedig hallgassanak. Hogy a ml terveinket és javaslatainkat rögtön elfogadják, a többiek 6- hajára fütyüljenek, hogy mi gonosztevők bőségben éljünk, a többieknek pedig még a fejüket se legyen hová lehajtani; hogy minket gonosztevőket tejben-vajban fürösszenek, a többieket pedig verjék bilincsbe! Hogy a mi kártevéseinket haszonnak lássák, a többiek jó cselekedetét kártevésnek minősítsék. Hogy bennünket gazembereket senki egy rossz szóval ne merjen illetni, de mi, ha úgy tetszik, bárkit megugathassunk! És ha mindez kivétel nélkül megvalósul, csak akkor származik az igazi kár. Végighallgatta a gazemberek tanácsait s noha féktelen szemtelenségük nemigen volt ínyére, mégis elismerte, hogy ez a népség helyes úton jár, nincs hát más út, bele kell neki Is egyeznie. — Jól van — mondta — elfogadom a javaslataitokat, tisztelt gazemberek. Tudom, hogy lesz belőle kár bőségesen, de hogy elegendő lesz-e ahhoz, hogy a rámbízott körzet felví- rágozzék, azt bizony kétlem. Elrendelte, hogy a gazok beszédeit márványba véssék, s mindenkinek okulására a tereken függesszék ki azokat, ő odaállt az ablakhoz, és várta az eredményt. Vért egy hónapot, kettőt; látta, hogy száguldoznak, káromkodnak, rabolnak, gyilkolnak a gazok, de a rábízott tartomány csak o- lyan sanyarú maradt, mint a- milyen volt. Sőt, az emberek úgy elbújtak az odvaikban, hogy nincs az a kincs, amiért előbújnának. Élnek-e, halnak-e, ki tudja: se hang, se szól E kkor nagy dolgora szánta el magát. Kiment a házából és elindult. Ment egyenest abba a nagy városba, ahol az ő legfelső főnökségének volt a rezidenciája. Széjjelnézett és nem hitt a szemének. Hiszen nemrég ebben a városban kürtölték világgá programjukat a „gazemberek“, a lakosok pedig az o- duíkba menekültek. Most viszont fordítva áll a dolog. Az emberek gondtalanul sétálnak az utcán, a gazemberek pedig elbújnak a szem elől. Ahová csak nézett, mindenütt Ínyfacsaró illatok, a föld gyüraölcsinek bősége. Bemegy az egyik vendégfogadóba, soha olyan pezsgő nem volt itt az élet, mint most. Benéz a pékségbe, soha annyi perecet nem sütöttek. Befordult egy cseraegés boltba: Parancsoljon uram kaviárt! Nem győzzük beszerezni, rögtön elkapkodjákl — Mi lehet az oka? — faggat ismerőst és ismeretlent. — Ki okozott nektek olyan igazi kárt, amitől most ilyen Jól megy a sorotok? — Nem attól van az •— mondogatják — hanem mástól. Most ú] főnökségünk van, s az minden bajt megszüntetett. E- zért élünk olyan remekül. Elment erre a túlbuzgó főnök az ő felsőbbségéhez. Látja, hogy a ház frissen van kifestve, új a portás, -újak a szolgák. És maga a fölöttese Is vadonatúj. Előző főnöke kárte- vőszagú volt, ez Jólétszagú. Az előző szuszogott, az új dalolt, mint a csalogány: Mosolyog, kezet szorít, hellyel kínál, a rábízott tartomány hogyléte felől érdeklődik. „Hogy megy ott önöknél? Remélem, Jól működnek a gyárak, a méhesek, az állattenyésztés, ugyebár?“ Valóságos angyali Mit volt mit tenni, elkezdte a beszámolót. És minél többet mond, annál rosszabb. így meg úgy, hebegi, akármennyi kért csináltam, abból egy garasnyi haszon sem származott. Bizony, a rámbízott tartomány nem tud felvlrágozni. — Nem érteml Ismételje még egyszer — szólt á főnök csodálkozva. — így meg így áll a dolog. Sehogy se tudtam eljutni az 1- gazi kártevésig. — Ezt hogy érti? Mind a ketten egyszerre állottak fel és egymásra meredtek. ßs ekkor az új főnök vlsz- szaemlékezett arra a korra, a- mikor maga is számtalan körlevelet szerkesztett elődje megbízásából ugyanilyen szellemben. — Ja vagy úgy, arról beszél? — és hahotázni kezd. — De hiszen mi már elvetettük ezt a módszert. Mi már nem kárt o- kozunk, hanem hasznosat cselekszünk. Mert bizony nem lehet mocskot zúdítani a patakba, és ettől azt várni, hogy tisztább lesz a vize. Ezt jól jegyezze meg magának, írja fel az orra hegyére. Visszatért a mi túlbuzgó főnökünk a rábízott tartományba és azóta az orrán két rovás látható. Az egyik (a régibb) így szól: Kártevéssel érd el a jóiétetl“; a másik (az új) viszont így szól: „Ha hasznosan akarod szolgálni hazádat, akkor...“ a többi nem fért az orrára. De olykor megesik, hogy ösz- szecseréli a két rovást. Akkor lenyeli a keserű falatot, amibe beleharapott — mindegy. Fordította: szf.- u| iftusag 5 LUDVlK aSKENAZY! A meggyőzés módszeréről Azelőtt nádpálca függött ti előszobában, s a nadrágszíj, e- gyéb rendeltetése mellett, nevelő szerepet is betöltött. Jelentősége nemcsak a hózentró- ger elterjedésével csökkent, hanem az óvodás korú gyermekek nevelésében Jelentkező haladó elméletek elterjedésével Is. Manapság meggyőző módszert alkalmazunk a nevelésben. Körülményes módszer, de eredményei meglepőek. Elmondom önöknek, hogyan törtük be az üveget. Illetve nem ml... ő törte be, és ez volt az első ablak ennek a gyermeknek az életében. Miiyen érdekes, hogy az üveg- csörömpölés az udvarunkon o- lyan sorsdöntőén hangzott fel. Addig még semmit sem törtünk el, csak a kék kávésbögrét. Az üvegszilánkok a földön hevertek, és a házmesterné mezítláb belelépett. Ez még jobban ebnérgesltette a légkört. — Az Isten szerelmére! — kiáltott fel a hánmesterné. — Az ember még Idegenek gyerekére is ügyeljen. KI Is nevelné őket, amikor mindig gyűlésekre járnak!... Es ekkor rádöbbentünk a beavatkozás szükségességére. Eddig szelíd, békés életet éltünk, s ami a kék kávésbögrét Illeti, hát az úgyis csorba volt. De most, mint ahogy mondani szokás, maga az élet szólt közbe. — KI vágy? — kezdtem azt a bizonyos emlékezetes beszélgetést. — Gyermek vagyok — felelte. — No látod, gyermek vagy — mondom, — én is voltam gyermek. Azt, ugye, tudod, bogy voltam gyermek. — Szép gyerek voltál vagy csúnya? — Várj csak — mondom, — na okoskodj, ez nem tartozik ide. Hát tudod, egész szép gyerek voltam... De nem ezen múlik. Beszélgetni akarok veled. Neked, barátom, szerencséd van, hogy egy új korban élsz, olyan korban, amikor mér a gyerekkel beszélnek. Mert velem senki sem beszélt; volt apám, annak meg egy szíja... Afelől érdeklődött, vajon katonai szíj volt-e az. — Nem — mondom, — civil szíj volt, de nem ezen múlik... Persze hogy dvll szíj volt. Mindezt azért mondom el neked, hggy megértsd, ma már másképp bánnak a gyerekkel. TI ma úgy éltek, mint azelőtt soha senki. Mivelhogy a jövő számit rátok... De egyáltalán, miért jutott az e- szedbe, hogy én csúnya gyerek voltam? — Ne mérgelődj, apa — felelte, — nekem úgyis tetszel. — No látod — folytattam céltudatosan. — Elmondom hát neked, mit Is akarok tulajdonképpen mondani. Manapság meggyőzünk benneteket, ml nagyok, titeket kicsinyeket. Mellétek ülünk, elbeszélgetünk veletek, és így tovább. Ne fészkelőd), a mindenedet! Ülj egyenesen, ha veled beszélek! — Igen — mondta alázatosan. — No látod — folytattam, — mit ebédeltél ma? Burgonyagombócot ebédelt. — Nézzük csak! — mondom. — Burgonyagombócot! És ezt csak úgy mellékesen mondod... Tudod-e, mit jelentett nekünk a burgonya- vagy a zsemlegombóc? — Én... — mondja — apúúú... — Ne szakíts félbe — mondom. — Szerencséd van, hogy éppen öt évvel ezelőtt születtél. Lehetséges, hogy ha korábban jössz a világra, minden másképpen történik veled... Ma a meggyőzés módszerét kívánjuk alkalmazni. Te. hanem hogyan jutott az e- szedbe, hogy én csúnya gyerek voltam? — Apu — kezdte újra, immár teljesen letörve. — Ml az? Mit akarsz? — Apu — mondja, — nem adhatnál ma nekem egész kivételesen pofont? Én ugyanis rettentően sietek... ugyanis játszunk... Természetesen a meggyőzé* módszerének megvannak a maga árnyoldalai is. Alkalmazzák mértékkel! {ordította: Kopasz £s!tl* I
