Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-06 / 32. szám
És a kisbaba aludt új ifjúság 3 © m m # m # Száműzöttek Itt valahol, ott valahol Esett, szép, szomorú fejekkel Négy-öt magyar összehajol S kicsordúl gúnyos fájdalmuk bői Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: Miért is? Ady Visszamenőé az Időben, minden kornak megvoltak a számüzöttiet. Nagy és kis korok, nagy és kis nemzetek, nagy és kis emberei. Voltak olyanok, akiket idegen jöldön kényelem várt. Szálukban mégis megkeseredett a kenyér... Miért? A magyarázat egyszerű: a szülőföldet semmi sem pótolhatja. Erős karjai visszahúznak. Es nem igaz, hogy a fák, a hegyek, a mezők mindenütt egyformák. Az őszirózsák sem és ákác nem is nyílik mindenütt...-0A korvinái „Kahanec"-ben sürőg-forog a főpincér. Innen is, onnan is szólítják. — Főúr kérem, négy korsó sört és két konyakotI — Mt van a bécsi szeletemmel? — Fizetek! — Pllzenit csapolnak? Nagyszerű! Akkor egyszerre hatot hozzon, főúr. A bányászcsárda hángyabolyhoz hasonló, vagy még inkább méhkashoz, ahol az idegen csakhamar elánná magát, mert a nagy zajból egyetlen értelmes szót sem képes kihámozni. Csak a főpincér kivételével, aki mint egy jelenés, úgyszólván minden asztalnál egyszerre látható. Hozza, viszi a telt s az üres poharakat, tányérokat, s egyformán érti a cseh, szlovák, lengyel, magyar nyelvet, mert ez a babiloni nyelvkavarodás az Ostrava-kar- vinat szénmedence úf településeire általánosan jellemző, jómagam magyarul szeretném megszólítani a szolgálatos főpiacért. S bár minden bizonnyal ezt a nyelvet bírja a legjobban, hisz bölcsőjéből hozta magával, csakhamar rá kell ébrednem, hogy a vállalkozásom akadályokba ütközik. A férfi, aki vendégeivel szemben udvarias, készséggel jelel kérdéseikre, nálam, velem, mellettem megné- múl. Cigarettával kínál, beszél az időjárásról, csak arról hallgat, amiről kérdezem. Nem ad kitérő válaszokat. Sőt, tagadását meg is indokolja. — Régen volt, hagyjuk aludni a múltat. Nem JÓ felbolygatni azt, ami már csak emlékként jár vissza. — Valóban emlékké fakult volna? El lehet- e felejteni az ilyesmit még akkor is, ha közben huszonkét esztendő pergett le az tdő homokóráján? — Nem fakult el egyetlen momentuma sem, azt nem mondhatom. Sőt... Veszett ebként mar belém néha éjszakánként, mégis... Nézze, én itt ebben a csárdában egészen jól érzem magam. jóllakhatok, ha éhes vagyok. Nem tehettem mindig. A feleségem a munkatársam is, lakásom, autóm, kenyerem van, mit akarhatok még? A nyugalmamat csupán. Az meg csak akkor van meg, ha az ember hallgat. Sajnos. Iszappá sűrűsödtek emlékeink. Nem tudom, ajánlatos-e belegázolnunk. Saját lábunk is könnyen leragadhat benne. — Nem túlságosan pesszimista? Egy új világ van szülétendöben, melynek levegője megengedi, hogy véleményünket nyilvánítsuk. — Hiszek az új világ, a demokrácia vezetőiben, tiszta gondolatában, lassú folyamata mégis óvatosságra int. Csak akkor hihetek új levegőjében, hogyha az egészen megtisztul eddigi s néha nagyon Is károsnak nevezhető vezetőitől, azoktól a sárból gyúrt oszlopoktól, amelyek úgy állnak a helyükön mégts mindeddig, mintha legalábbis márványból épültek volna. Deformálták Lenin tanát, mit várhatunk tőlük a jövőben? Talán, hogy megváltják világunkat? Nem. Tovább harcolnak majd egyéni érdekeikért. Csakhogy akkor vesznek a mieink. Nehezen hinném, hogy nézeteik újjászülettek volna. Pedig ahhoz, hogy egy ország népe, egy alkotmány újjászülessék, szükséges, hogy a korhadt oszlopok helyébe tartós, s megbízható oszlopokat állíthassunk, amelyek nem fogják megcsalni hitünket. A dunaszerdahelyi járásban sok ilyen oszlopot számlálhatok. Hiába magyarok, nem hiszek bennük. — Amikor hazalök a honvágy, mert ilyen ts van, férftlétemre sem szégyellem bevallani, — hazamegyek. Azért megyek haza, mert látnom kell a hegyeket, a fákat, melyek körülölelték gyermekkorom. Dunaeperjesnél a Vág- Dunát. A régi házakat, s a régi arcokat. Egy pár napig kt is bírom. Ott ér a másik lökés. Rossz emlékeim, az említett oszlopok emberarcai vtsszaüldöznek. S otthonról hazautazom, mert... — ...minden eszembe jut egyszerre... — Koros szüleim voltak. Ezerkllencszáz- negyvenhatban deportálni akarták őket. Az l- rány Csehország, az állomás Ismeretlen. Ketten az öcsémmel vállaltuk helyettük a száműzetést. Ha őket engedjük útnak, még az utat sem élik túl. Elvitte volna őket a bánat, ha nem az, akkor a tél fagya. Marhavagonba raktak bennünket, mint a barmokat. Mt Domazll- cére kerültünk. Pogány egy világ volt, modha- tom. Embervásár a huszadik században. Legalább ha megfizettek volna értünk. A jómódú cseh és morva parasztok úgy válogattak bennünk, mint a vásártéren szokás. Még örülhettünk, ha csakhamar kedve szottyant ránk valakinek, hogy jel ne faljon a hideg és az éhség. Izmaink szerint nyertük meg tetszésüket. Ami azután következett, nem jó rágondolni. Munka rogyásig a földeken, a koszt kutyának való, hálószobánk az istálló volt, s a bérünk? Még a munkahivatal által előirányzott pénzt sem kaptuk meg. Nyáron perzselő nap emésztett, télen a fagy. Es majd elemésztett a piszok, mert'nem volt miből kimosatni fehérneműnket, újat venni még kevésbé. A gazdasszo- nyunk néha megkönyörüli rajtunk, s kimosta. — A menyasszonyom és szülei a szomszéd városba kerültek. Szerelmes voltam, ^házasodni akartam. A gazda megijedt a családalapítástól, megterhelést jelentett volna részére. Hisz jómagámat sem fizetett. Megfizette hát a papot, hogy ne eskessen össze bennünket. De akkor már én elhatároztam, hogy megnősülök. Haza kellett mennem. A dunaszerdahelyi pap adott össze bennünket. Ez volt első látogatásom is egyben öreg szüleimnél. Négy éven keresztül pénz hiányában nem jutottam haza. Az elkövetkező négyet viszont odahaza töltöttem. Nem mentem vissza Csehországba. Ojabb négy év múltán egyéves önkéntes brigádmunkára jelentkeztem Jáchymovba. írásbeli szerződésem alapján, az esztendő letelte után vissza kellett vegyenek elhagyott munkahelyemre. Akkor ígértek ts csapot-papot. Sem írás, sem sző, sem kérelem, sem káromlás nem segített. Hazai jöldön nem akadt többé kenyér számomra. Tudták mtt tesznek, amikor rábeszéltek jáchymovra. Visszamentem, s bányásztam az uránt. Erős pusztításokat vitt bennem végbe. de kibírtam. Onnan kerültem le az ostra- va-karvinat szénkörzet tárnáiba, jó pár esztendőt töltöttem itt is. De csak hazahúzott a szivem. Egy napon búcsúzni mentem Hank József havífovt barátomhoz. — Gondold meg, pajtás, nem biztos, hogy jól Jogod magad érezni a vágyott főidőn — mondja. — Mi lenne, ha megpróbálnád az én mesterségemet? En sem ezt csináltam valaha, és látod, megy... Ottmaradtam. így léptem át szakmám világát. Régen okleveles pincér vagyok. Meg vagyok elégedve az élelemmel. A- hogy mondom, mindenem megvan. Az emlékek mégis kísértenek. Most, amikor Alexander Dub- őek üstökösként vágott bele politikai világunk pállott levegőjébe, sokszorosan kísért a múltam, a múltunk, amely igazságtalan volt és nehéz megbocsájtant. — Nem panaszkodhatom: cseh, morva, szlovák polgárainkkal jól kijövök. Egyetlen nézet- eltérésem sem volt velük. Keserveim anyaföldemhez fűződnek, ahová visszavágyom. Erős karjai vannak, fogva tartanak, fő lenne remélni, hogy egyszer úgy ölel vissza magához, mint valaha anyám karfa — felezi be nehezen elkezdett beszámolóját Pieisinger József, a Kahanec főpincére. I A klinikai szobára árnyékot vétett egv vén gesztenyefa lombja. A kis szobában két fehérkabátos orvos tartózkodott. A nővérkék halkan betették az aitót. A pszichiátriai klinikán úgy látszik, megszokták már, hogy ilyen nesztelenül kell mozogni. A híres tanár is halkan alig érthetően, beszélt. — £>s hol a páciens? Nem is feküdt az ágyon, fcsak ... egy fehér bőrdiványon. Halkan —, de összefüggően beszélt — mintha aludna... monotón hangon: — Az édesanyám sohase bo- fcsátotta még az apámnak, hogy miatta hagyta ott a művészi pálvát. Semmiképpen se tudott felhelvfezkednl a polgári életben. Visszavágyódott a régi kollégáihoz, hiányzott neki a bár. a sok fénv... a taps. Apám azt hiszem, nem értette még.,, pedig igén jó- érzésű. halkszavú ember volt. És mégis sók hangos szót váltottak a szüleim. Örökké feszült volt a hangulat. Minél nagyobb lettem, annál nehezebben viseltem el szüleim ingerlékenységét. Apám egyre későbbén iárt haza. — Hogy egyáltalában még haza találsz! — rendszerint így fogadta anyám. — Né is próbálj valami újabb mesével üönnl. Nem igaz, hogy túlóráitól... nem igaz, hogy gyűlésen voltál. Semmi sem igaz. Mindent tudok. — Ilyen beszédre ébredtem fél gyakran. Megszólalni nem mertem. Az ágyamban kuporogva sírdogálfam. Féltem. Mi leszí Nehezen aludtam fel, gverm'éki fantáziámat erősen foglalkoztatták a családi jelenetek. Reggel nehezen ébredtem. Lidércnyomásként nehezedett rám az éjjel hallott párbeszéd .._. Reggel még világosabban láttam ... S egv reggel hiába kerestem apámat... Elment. Nem láttam többé. Csak sokkal később értettem meg: szüleim elváltak. Anvám még idegesebb lett. Még nehezebb volt a kedvébe járni. — Látod, milyenek a férfiak — magyarázta nekem, a tizennégy éves kislánynak. Vigyázz magadra, nehogy te is megjárd. Az apád példáján láthatod, hogv miiyenek a férfiak. Ne higgyél nekik ... — Anvám sehová sem engedett ... Tánciskolába se járhattam — nem voltak barátnőim. Nem voltak udvarlöim. Magábazárkózotí, félszeg, furcsa leány voltam. Más, mint a többi... Ügyetlen, bátortalan. „ Állandóan féltem... nem is tudom, \ mitől. Múltak az évek. Már huszonöt éves voltam. titkárnői állást töltöttem be — amikor először figyeltem fel egv férfire. Gyakran bejárt az irodába, ahol dolgoztam. Megnyerő külsejű, idősebb ember volt. Eleinte csak hivatalosan beszélgettünk ... azután jólesett az érdeklődésé. Nem zavart, hogy vagy húsz évvel idősebb náiam. Sőt $ppen ezért vonzódtam hozzá... Hiányzott, hogv nincsen apám ... Nem volt senki, aki törődött volna velem. Jólesett a figyelmessége ... jólesett a ba- busgatása. Megkérte a kezemet. Olvan férfi volt, akire valóban Tel kellett nézni. Szép. meghitt otthonunkban nagvon boldognak éreztem magam. Míg aztán nyugfalansfrg fogott el. Figyelni kezdtem a fériemef. Hová jár, amikor esténként későn jön haza? Talán... ő is olyan mint az apám ?' — Nem hiszek néked — mondtam — anyám tmindig mondogatta, ne higgy a férfiaknak. mind egyformák. Állandóan figyeltem a férjemet. Meglestem a hivatal előtt. Utána utaztam, ha hivatalos útra ment. Állandóan telefonáltam néki. De ő tűrte, egy szót se szólt. Úgv kezelt, mint égy lábadozó beteget..., mert valóban beteg lettem ... a féltékenység állandóan kinzoft... Gyötörtem magam... Már semmi se érdekelt. Elhanyagoltam a külsőmet. Orvosi kezelésre szorultam — a depresszió egy- rfe jobban elhatalmasodott.., Miiiiinmis ciiimf smmiSBsmiHH A férjem felhalmozott szerete- tével... a jándékokkal ... Ez még jobban fájt... Míg egyszer, megláttam a férjemet egy vendéglőben. Szóval, még se beképzelés... szóval még se ............. gondoltam magamban ... Anyámnak igaza volt... a férfi mind egyforma ... Minek élni... ?. ... Nem érdemes annyit küszködni... A férjem aznap korábban jött haza —, mert amint később elmondta, a főnöke azzal bízta meg, hogv vigye el a húgát ebédelni — nincs ideje elkísérni a vonathoz. Már nem is tudom pontosan, hogy történt ... csak azt tudom, hogy a kórteremben ébredtem fel... és azt hallottam; már túl van a veszélyen. Nem sikerült. Tovább kellett élnem. Kevés altatót vettem be. A férjem megint úgy bánt velem, mint egy beteg gyerekkel... Talán el is hittem, hogy az a nö. akivel megpillantottam. valóban a főnöke hűga volt — és ... semmi köze se volt hozzá... De mindig ... apvám szavai csengtek a fülemben ... — Most mondta el a páciensnő a lényeget — szólalt meg a pszichiáter. Ez nyomja: Me higgy a férfiaknak — mind olyan, mint az apád. Ez a fiatal asszonyka, aki nőst hipnotikus álmából beszél, nem is tudja, mit mondott. Kigyógyul, ha felszínre {erűinek gyermekkori élményei, amelyek egész életére olyan nyomasztó hatással vannak ... A kísérleti személynek most szt szuggeráljuk — azt beszéljük be — mondotta, hogy újnői gyermek. Igen, újból gyérnek — mondja monotón, be- nízeloő hangon... most az igvacskáiában fekszik ... alszik ... mélyen alszik... Hazajön az apja ... Mit is mon- lott az anyja: Hogy egyáltalá- >an mersz hazajönni... Nem gaz, hogy túlórázol... — Meglepő — mondom haltán — mintha attól tartanék, nogy a páciens felébred... A lipnózisban valóban valahová — a gyermekkorába tért visz- sza? — Első pillantásra azt hin- íénk. A valóságban más a lelyzeí. összehasonlításaink nvomán arra jöttünk rá, hogy i hipnózis hatása alatt az agy evékenységét fokozni lehet, i koncentráció sokkal jobb — >ersze, szintén csak egy bi- :onyos határig... A kísérleti személy a hipnózis alatt nem viselkedik úgy, mint egy gyérnek. hanem úgy, ahogy azt .udatosan, vagy tudat alatt el- :épzeli, hogy annak idején viselkedett ... Az emlékek élnek... A hip- tózis által eltávolíthatjuk a :ellemetlen nyomasztó érzéseset, enyhíthetünk, vagy egé- zen feltávolíthatunk fájdalmasat... Sok mindent gyógyít- satunk hipnózis útján... De sem mindig — és nem min- lenkit — mondta a pszichiá- er. — A páciens fekszik... úgy léz ki. mintha aludna — mé- yen aludna... A pulzusa a zuggesztió elején igen szapo- a — azután teljesen meg- ivuqszik ... hasonlóan, mint a élegzete is ... az elektrogal- ’anikus reflexe is... amelyből rra következtetünk, hogv a láciens kellemes vagy kelle- netlen lelki állapoton megy ceresztül. — Ne gondolja, hogy a hip- sózis valami titokzatos jelenég. Nem az. Kísérleti módszer, ímelv lehetővé teszi, hogy fi- l.veljük a szellemi megnyilvá- lulásokat. Nem szabad túlsá- losan nagy fontosságot tulaj- lonítani a hipnózisnak, de nem zabad felvetni sem. Tudunk irról, hogy már a régi égyip- omiak. a babilóniaiak is is- nerték a hipnózis hatását. A srónikák megemlékeznek olyan irós akaratú egyénekről, akik it tudták vinni másokra az ikaratukat és ezért varázslők- íak tartották őket. Ma az orvosok — a pszichiáterek kezében komoly gvógymódszert jelent . .. — Látta, hogyan altattam fel,.. És mit érez? Amit minden ember, amikor elálmoso- dik... fáradtság ömlik el a testén... a szemét már nehezen tartja nyitva. Lecsukódnak ... lehúzza az álom, a hipnotikus álom. — A szónak, az emberi szónak hatalmas ereje van. Hallunk egy szót — és elsírjuk magunkat. — Máskor nevetünk rajta... Ma már kísérletképpen kikapcsoljuk — a hipnotizőrt. a közvetlen hangot — már magnószalagról is hipnotizálunk ... teljes sikerrel. — Mindenkit el lehet altatni. csak a gyengeelméjűeket nem. Minél intelligensebb a páciens, annál gyorsabban alszik el... Tíz éven aluli gyermeket nem szoktunk hipnotizálni. — A hipnotizőr lehet szőke vagy barna — mindenki hipnotizálhat —, de nem ajánljuk. Árthatnak is — bízzuk csak a szakemberekre. A hipnotikus kezelés nem olyan egyszerű. Nemcsak azt jelenti, hogy valakit elaltatunk és aztán ráparancsolunk, hogy már nem fog félni, hogv már nem lesz levert — nem gyötri depresz- szió... A pszichiáter halkan magyaráz: — Ennél a fiatal asszonykánál is feloldódik a depresz- szió... Könnyebbnek érzi majd magát... Elmondjuk majd, hogy kénvszerképzetei vannak — ezek még visszanyúlnak a gyermekkorba — abba az időbe, amikor az apja későn járt haza... Az anya ingerült volt — a kislány leikébe a bosszú és a bizalmatlanság magvát ültette... Pedig — nincs oka féltékenynek lennie — a férje imádja ... boldoggá akarja tenni. Ha most rájön ezekre az összefüggésekre — megérti, ioqv igazam van — mondta a pszichiáter. A páciens megérti, hogy a ‘érje szereti... Azt akarja, logy boldoo... nagyon boldog legyen .r. • • • Mit jegyezzek még le ütó- szóként? Hivatalos titoktartás köt. Nem mondhatom el a ke- jelő professzor nevét — és oersze a páciens nevét sem irúlom fel. Nemrég láttam. Az utcán — karonfogva és gyermekkocsit tolt. A férfi védón, kissé apás- kodva — a kezét fogta az asz- szonykának... A kisbaba aludt... Ez a gyerek nem hall majd olvan hangos beszédeket — mint az édesanyja, — amikor kicsi volt. MICHAL MÄRTA MOYZES ILONA,
