Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-23 / 30. szám
ALDOUS HUXLEY: Gyurák Bva illusztráclóia smink Már legalább háromnegyed órája veszekedtek. A hangok tompán, érthetetlenül hatoltak át a folyosón a lakás túlsó végéből. Vajon mi történt megint? — kérdezte magától nem túl nagy érdeklődéssel Sophie. Többnyire a Nagysága hangja hallatszott. Rohamokban fakadt ki, a dühtől élesen és a felháborodástól reszketve. Az Or mintha fékezte volna magát, és mély színezetű hangja nem is tudott olyan könnyen áthatolni a csukott ajtókon. Á kicsi és hideg szobában Sophienek úgy 'tűnt, az egész veszekedés a Nagysága monológjainak sorozata volt egv-egy -pillanatnyi furcsa, baljóslatú megszakítással. I- dőnként azonban úgy tetszett, hogy az Or alaposan kijött a sodrából, és ilyenkor nem volt csend a Nagysága kitörései között, hanem kemény, súlyos és dühös üvöltözés. A Nagysága továbbra is éles, zajos hangnemben beszélt, nem hagyta magát? hangja még dühében is furcsa mód változatlan, unalmas maradt. Az Or azonban hol erősebben, hol halkabban beszélt, kiemelésekkel, árnyalatokkal, váratlan kitörésekkel. Egy idő múlva Sophiet egyáltalán nem is érdekelte a bot-' rány. A Nagysága hálóréklijét javítgatta s ez a tevékenység teljesen lekötötte a figyelmét. Nagyon fáradt volt, fájt minden porciká.ia. Nehéz volt ez a nap, akárcsak a tegnapi és tegnapelőtti. Minden nap nehéz volt, s már ő sem volt valami fiatal. Két év múlva betölti az ötvenet. Amióta csak emlékszik. minden napja nehéz. Eszébe jutottak a krumplis zsákok, amelyeket kislány korában kellett cipelnie, falun. Lassan, lassan ment a poros úton, hátán a zsákkal. Még tíz lépés; any- nyit még kibír. Csakhogy sosem lett vége? kezdhette mindig élőiről. Levette tekintetét a hálókabátról. Jobbra-balra fordította a felét, pislogott. Fényes pontok és színes foltok táncoltak a szeme előtt. Egy ideje gyakran fordul elő vele. Egy vonagló sárgás fényhernyó kúszott fölfelé a szeme jobb sarkából, és bár egyre magasabbra mászott, mindig ugyanazon a helyen maradt. Zöldes és vöröses pontok szikráztak körülötte. Sophie és a hálőkabát között mozogtak, és akkor sem tűntek el, ha szemhéját összeszorította. Egy perc múlva újra munkához látott. A Nagysága váltig ragaszkodott ahhoz, hogy másnap reggel megkapja a kabátot. Csak ne volnának ezek a foltok, alig lát tőlük. A folyosó túlsó végén hirtelen felerősödött a zaj. Kinyílt az ajtó, most már világosan kivehetőek voltak a szavak: „...bien tort, mon ami, si tu crois que je suis ton esclave. Je ferai ce que je voudrai.“ „Moi aussi“. Az Or metszőén nevetett, fenyegetőén. A folyosóról súlyos léptek zaja hallatszott, majd becsapódott az elülső ajtó. Sophie újra dolgozni kezdett, ö, a hernyó, a színes foltok, s a minden ízébe belehasogató fájdalmas fáradtság! Ha csak egy napot ágyban ülhetne, óriási, meleg, puha pihepaplanos ágyban... A csengő riasztotta fel. A csengő haragos darázs-dongásá- fól mindig ijedten összerezzent. Felállt, a hálókabátot az asztalra tette, lesimította a kötényét, eligazította főkötőjét és kilépett a folyosóra. A csengő újra mérgeset berregett. A Nagysága türelmetlen. — Végre. Már azt hittem, nem is jössz. Sophie nem válaszolt. Mit mondhatott volna? A Nagysága a nyitott szekrény előtt állt. Nagy halom ruha az egyik karján, és az ágyon csomóba hányva. „Une beauté a la Rubens“ — gyöngéd pillanataiban így kényeztette a férje. A tömött, szép, erős asszonyokat kedvelte. A pálcikák nem voltak nekivalók. Ha becézni akarta, úgy szólította: „Helene Fourmont.“ — Valamelyik nap — mondta a Nagysága a barátnőinek, valamelyik hap okvetlenül elmegyek a Louvre-ba. hogy megnézzem a képmásomat. Rubenstől. tudjátok? Hallatlan, hogy az ember Párizsban élje le az életét s legalább egyszer ne nézze meg a Louvre-t. Ugye? Fenséges volt most. Arca kigyúlt, szeme a hosszú pillák a- latt szokatlan fénnyel villogott; rövid, rozsdaszínü haja zilált. — Sophie — kezdte drámai hangon, — holnap Rómába utazunk. Holnap reggel. — Beszéd közben újabb ruhát vett ki a szekrényből és az ágyra dobta. Pongyolája kinyílt, kilátszott hímzett fehérneműje és buja-fehér bőre. — Azonnal csomagolunk. — Mennyi ideig maradunk, Nagysága?) — Két hetet, három hónapot...? Honnan tudnám? — Az nem mindegy. Nagysága. — Most az a legfontosabb, hogy innen elmenjünk. Azok új ifjúság 5 után, amiket ma esté mondott nekem, nem jövök ide viesze, csak ha könyörög nekem. — Akkor inkább a nagy bőröndöt kéne vigyük, Nagysága, Megyek, hozom. A lomtárban poros, fülledt bőrszag terjengett. A nagy koffer egy sarokba volt begyömöszölve. Le kellett hajolnia, hogy ki tudja húzni. A hernyó és a csillagok újra táncba kezdtek a szeme előtt? mikor kiegyenesítette a derekát, szédülés fogta el. — Segítek neked csomagolni — mondta a Nagysága, mikor Sophie visszatért a nagy koffert maga után vonszolva. Hogy megfakult az utóbbi időben az öregasszony — gondolta a Nagysága. Irtózott az öreg és csúnya emberek társaságától. De olyan ügyes ez a Sophie; bolondság volna túladni rajta. — Ne fáradjon, Nagysága. — Sophie tudta, ha a Nagysága egyszer elkezdi nyitogatni a fiókokat és összevissza dobálja a holmiját, sosem fejezi be a csomagolást. — Jobb volna, ha lefeküdne. Későre jár. Nem. Dehogyis. Képtelen volna aludni. Ezek a férfiak. Micsoda megaláztatás! Utóvégre nem vagyunk a rabszolgáik. Nem volna szabad, így bánjanak az emberrel. Sophie csomagolt. Egy egész napot... egy olyan óriási, puha ágyban, mint a Nagyságáé. Hogy elszundítson benne, egy pillanatra felébredjen, s újra elszundítson. — Képzeld, mit mondott — mesélte felháborodva a Nagysága, — hogy nincs pénze. Hogy ne vegyek több ruhát, azt mondta. Egyenesen nevetséges. Hiszen nem járhatok csórén nem igaz? — Oldalra vetette két karját. — Ilyet mondjon, hogy nem engedheti meg magának, hogy ruhákat vásároljon nekem. Ezt az ostobaságot. Van neki miből? csak akarjon. De zsugori, zsugori, szörnyen zsugori. Ha ahelyett, hogy rossz verseket ír és a saját költségén adja ki őket, valami becsületes munkát vállalna, akármilyen keveset, volna elég költőpénze. — Keresztül-kasul szaladgált a szobában. — Aztán meg Itt van az apja — folytatta, — az öreg. Szeretném tudni, mi értelme’ van még az életének? Légy büszke rá, hogy a férjed költő, mondja. — Utánozta, az öreg reszketeg hangját. — Alig bírom megállni, hogy a szemébe ne nevessek. És milyen gyönyörű versekét ír rólad. Hégésippe. Micsoda szenvedély, micsoda tűz! — Hogy az öregre gondolt, fintorgott, bólogatott, mutatóujját feddőn felemelte, s utánozta a térdben megrogy- gyant öreg járását. — S ha arra gondolok, hogy szegény Hégésippe kopasz és festi azt a megmaradt néhány szál haját! — Nevetett. — Ami pedig a szenvedélyt illeti, amiről annyit beszél hitvány verseiben — kacagott, — kitalálás az egész. De Sophie drágám, hol áll az eszed? Mi ütött beléd, hogy azt a zöld vacakot is be akarod tenni? Sophie szó nélkül kivette a ruhát a bőröndből. Miért éppen ma éjszaka ilyen siralmas a képe? Sárga volt az arca, a fogai kékek. A Nagysága megborzongott; elviselhetetlen. Ágyba kellene küldeni. De végtére is, valakinek csak be kell csomagolnia. Mit tegyen? Ingerültebb volt mint valaha. — Borzasztó ez az élet. — Sóhajtva az ágy szélére telepedett. A rugók feldobták egyszer, kétszer. — Ilyen férje legyen az embernek! Nemsokára megöregszem és elhízom... És még egyszer sem csaltam meg. Mégis, látod, hogy viselkedik velem? — Ismét felállt és céltalanul téblábolt a szobában. — De tovább nem tűröm ezt az életet — tört ki. Megállt a tükör előtt és gyönyörködött szép, szomorú képmásában. Senki nem mondta volna, hogy betöltötte a harmincat. A szép tragika mögött a tükör a bőrönd fölé hajló szegény, sovány öregasszony képét mutatta, sárga arccal, kékes fogakkal. Ez már igazán több a soknál. Azokhoz a koldusasz- szonyokhoz hasonlít, akik hideg reggeleken a járda szélén álldogálnak. Az ember sietve próbálja kikerülni őket. Vagy megáll, a táskájában kotorász, s néhány aprópénz darabot dug oda nekik, vagy egy kéifrankost, ha aprója nincsen. De bármit tesz is, kényelmetlenül érzi magát, jön, hogy bocsánatot kérjen tőlük, amiért bundában jár. Persze, ha az ember gyalog megy. Mert ha kocsija volna — s éppen ez volt Hégésippe egyik gonoszsága, — észre sem venné őket, mikor elhalad kényelmesen ülve a zárt' ablakok mögött. Otthagyta a tükröt. — Nem tűröm tovább ezt az életet — mondta, és próbálta éflümi fajéból a koldusasszonyokat, a kékes fogakat és sárga arcokat. — Nem tűröm! — Leült egy székre. Hát ha az embernek egy sárga arcú, szabálytalan kék fogú szeretője volna? Beleborzongott a gondolatba, és lehúnyta a szemét. Hát ettől egyszerűen rosszul lesz az ember. Kísértés fogta el, hogy még egyszer odanézzen: Sophie szeme ólmos- zöld, élettelen szem volt. Mit tegyen? Ez az arc kifejezett szemrehányás, vád. De ettől eltekintve is rossz érzés kerülgette a Sophie jelenlétében. Sosem volt még ilyen ingerült. Sophie lassan, nehézkesen felegyenesedett, arcára kiült a fájdalom. A komódhoz vonszolta magát, és halkan számolva kiemelt hat pár selyemharisnyát. Visszament a bőrönd mellé. Két lábon járó holttest. — Borzalmas az élet — ismételté meggyőződéssel a Nagysága, — borzalmas, borzalmas! Agyba kellene küldeni. De ő, míg a világ, nem fejezi be e- gyedül a csomagolást. Márpedig nagyon fontos, hogy holnap reggel elmenjen. Mikor megmondta Hégésippe-nek, hogy elmegy, nevetésben tört ki? nem hitte. Most már meg kell leckéztetnie. Rómában találkozik Luiginóval. Bűbájos fiú s hozzá még gróf is. Talán... De népi tudott másra gondolni, csak a Sophie arcára: ólomszemére, kék fogára, aszott sárga bőrére. — Sophie — mondta egyszerre, s alig bírt uralkodni magán. hogy ne kiáltson, — menj csak a toalettasztalhoz. Van ott egv doboz Dórin arcfesték, huszonnégyes szám. Kend be egy kicsit az arcod. A jobboldali fiókban ajakrúzs is van. Behúnyfa a szemét, amíg Sophie felállt. — Milyen iszony- tatóan ropognak az Ízületei! Hallotta, amint' odamegy az asztalhoz, halkan pepecsel és az örökkévalóságig húzza az időt — legalábbis a Nagyságának úgy tűnt. Micsoda élet, uramisten, micsoda élet! Sophie lassú, vontatott léptekkel indult vissza. Kinyitotta a szemét, ő, jobban nézett így ki, sokkal jobban. — Köszönöm. Sophie. Már nem látszol olyan fáradtnak! — Élénken állt fel. — De most aztán siessünk. — Erélyes fürgeséggel lépett a szekrényhez. — Jóságos ég! — kiáltotta kezeit felemelve, — hát nem elfelejtetted betenni a kék estélyi ruhámat! Hogy lehetsz ilyen ostoba, Sophie^ FERNANDO PESSOA: Szerelmes levelek A szerelmes levelek mind nevetségesek. nem is szerelmes levelek, amik nem nevetségesek. Annakidején magam is írtam szerelmes leveleket, mint bárki más, nevetségeseket. A szerelmes levelek, ha szerelmesek, óhatatlanul nevetségesek. De végül is, csak akik sose Írtak szerelmes levelet, azok a nevetségesek. ö, hol az az idő, mikor én is írtam szerelmes leveleket, nem tudva még, hogy nevetségesek! Az igazság az, hogy ma ezek: a szerelmes levelek fölött mélázó emlékeim, ezek a nevetségesek. (A túlhangsúlyozott szavaknak vagy érzéseknek — egyremegy — a természetük az, hogy nevetségesek.) Solymó György fordítása CSANG Cl: I I " » Hűség Tudod, a tied nem leszek, adtál mégis két gyöngyszemet. Meghat ez a kitartó szerelem, gvöngyöd vörös ruhámon viselem. Házunk a császár kertje mellett. Férjem Iándzsásan áll az udvar dísztermében. Szándékod tiszta, mint a hold s a nap, köt esküm engem is szolgálni uramat. Szememben két könny, ezt adom a gyöngyért. Mért nem ismertelek eladó hölgyként? Illyé« Gyula fordítás« JÄN SKÄCEL: Apró figyelmeztetés azoknak, akik (sóssá tették a tengert) Minden országban akadnak emberek, akik azt állítják magukról /ÓSSá te.tté)í l tengert. Vagy ha éppenséggel nem állítják, de úgy viselkednek, mintha megtették volna. Olyan országokban is megtörténik ez, amelyeknek semmiféle tengere sincs s emberemlékezet óta nem is volt. Ostobaság lenne állítanom, hogy én tettem sóssá a tengert. Vafly éppenséggel olyan képet vágnom. Minden ember tudja, vagy legalább sejti, hogy a tenger tette sóssá a földet. Elfogadnám — még bizonyos kételyek árán is — hogy az Isten tette sóssá a tengert. Végül is valószínűbb mint az az állítás, hogy én tettem, A tenger sóssá tétele — ostobaság, mely a történelem folyamán hajmeresztő pontossággal megismétlődik. Azt ajánlanám az emberiségnek: Ha bármikor lesznek a földkerekségen emerek, akiknek a fejében megszületik ez a gondolat; tegyék ki őket egy nagyon forró napon a tenger partjára, szemtől-szembe a sós víz mérhetetlenségével. Ha netán megszomjaznának ettől a gyönyörűséges látványtél. udvariasan, de annál határozottabban kínálják meg őket egy pohárka tengervízzel. A kúra költségei minimálisak, a tengervízből van elég. Tán csak azokon a vidékeken, melyek nem határosak tengerrel — az utazási költségekkel egy kissé megdrágulna a kezelés. Azt javaslom, hogy ezeket a költségeket a közpénzből térítsék meg. Még így Is sokat megtakarítanának, mert ■ károk, melyeket ezek az egyének okoznak, akik saját érdemüknek tekintik, hogy a tengervíz sós — beláthatatlanok. Mint maga a tenger. ford.: Kurucz Sándor JÄN SKÄCEL: Apró figyelmeztetés a (hülyének) Jókedvvel, gyalog indultam hazafelé. Nagyon jól éreztem magam. Már csak azért is, mert el tudtam lógni a cimborák elöl * idejében távoztam a kocsmából. Időben távozni nagy dolog, s nem mindig sikerül. Jónéhány államférfi mesélhetne erről. Nemcsak arról van szó, hogy mikor, de arról is, hogy hogyan. Az ausztráliai miniszterelnök elment — a tenger fenekére. Én az utcát választottam. Csillogott az aszfalt, fénylettek a csillagok. Az út egyik oldalán park volt, hatalmas öreg fákkal — a másik oldalán egy régi börtön hosszú épülete. Mindez csak fokozta örömömet. Szeretem a fákat — s azzal gyanúsítom őket hogy bölcsek — rokonszenvesek a börtönök is — ha már megszüntették őket. Ebből Itt raktár lett. A rácsokat meghagyták. Azelőtt azért voltak, hogy senki se tudjon kijönni, most azért, hogy senki se tudjon bemenni. Ilyen átalakulások, bármily kicsinyek is örömmel töltik el az egyszerű embert. Nem csoda, hogy ezek után fütyörészve lépegettem tovább. És ekkor megpillantottam őket. Egy kapualjban, álltak. A világ megszűnt létezni számukra. Fejükkel tartották az eget, hogy le ne szakadjon. Abbahagytam a fütyörészést s Igyekeztem észrevétlenül elmenni mellettük. Hogy ne zavarjak. A bölcs fák meg engem néztek. Ez a perc bölcsességből, szerelemből a börtönépületből s az öreg fákból tevődött össze. Abban a pillanatban, mikor mindez egy akkordba sűrűsödött — a fiú hangját hallottam: „Tériké várj egy egy pillanatig — egy hülye jár itt!“ Felháborodva visszanéztem. Az utca kihalt volt — minden tévedés kizárva. ford.: Kurucz Sándor
