Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-16 / 29. szám

N. LÁSZLÓ ENDRE: úl Ifjúság l Egyedül... Meddig? • Arany sugárzásban, égkék ragyogásban, nyáreleji lázban dobban a város kőszíve... Az emberek a város vére és az utcák az erek. Beledalol- ják-belezsongják a kőtestbe az életet... Érzem a város érve­rését és az utcákon, mint virágtarka gondolatok: autó, vil­lamos suhan át... Érzem a kőszív dobbanását... Bennem da­lolnak az utcaerek és zöld mosollyal csókolnak szemembe, szívembe a parkok, virágok és a terek... Torony és kémény csókol az égbe, az emberár siet, be­szél, nevet és naív gyerekszemmel bámulják mindezt a fris­sen épült és vakolt épületek. Csiklandós leányként viháncol a férfitenyérre) megmar­kolt gép. Szerelmes öleléssel hajolnak össze a barna füst és a kékszemfl, szőke ég... A lét kitárta édes ölét és és Illatként szállt szét a szere­lem ezen a szép júniusi reggelen... Egy új kassai városnegyedben járunk és egy munkásszál­lót keresünk... Kissé korán van még, amikor megállunk egy szépnevü épület előtt. A gondnoknő irodájába megyünk be először, tőle akarunk tanácsot kéni, kit is látotgassunk meg a sokszáz munkás kö­zül. És nem is bánjuk meg, meg sok érdekes dolgot tudunk meg. tőle. Jártak már Osztraván valaha? — kérdi tőlünk. — Jártunk, de mi köze van Osztravának Kassához? — Mióta felépült a vasmű, rengeteg mindenféle-fajta em­ber özönlött ide a köztársaság minden részéből... Sok itt a börtönviselt ember, sok az olyan; akinek a házassága nem sikerült és felejteni jött ide... Sok közöttük az olyan is, aki úgy hazudik, mintha olvasná... De hát mi saját fülünkkel akarunk meggyőződni minden­ről és nekiindulunk az emeleteknek, mert a felvonó nem mű­ködik... A felső emelet egyik ablakából látjuk csak meg iga­zán, hogy még mindig milyen hatalmas arányú építkezés fo­lyik itten... S azután egy ajtón bekopogunk. Gyuri 1939-ben született és hatvankettőtől dolgozik a Vas­műben. Mint- raktáros kezdte, most az asztalosműhelyben mester, 2.200 koronát keres.... A fiatalember éppen haza készül a szüleihez és bocsána­tot kér, hogy közben borotválkozik és átöltözik. — Miért a szüleihez megy? Talán még nőtlen? — kérdez­zük tóle. Az udvarias mosoly hirtelen lefagy az ajkáról és' csak nagysokára válaszol: — Nős vagyok, de most válók a feleségemtől... — Mondja meg, hogy miért?... Feleljen őszintén! Az újság­ban csak a keresztnevét tüntetjük fel. — Amikor megnősültem, nem engedtem munkába a fele­ségemet... Azt kívántam csupán tőle, hogy tartsa rendben a lakást és gyerekeket szüljön nekem! Beszéd közben többször elakad és bátorítanunk kell, hogy csak folytassa. így azután megtudjuk tőle, hogy a feleségé­nek nem lehet gyermeke és ezt az asszony nagyon jól tud­ta, de nem mondta meg neki esküvő előtt, sőt után sem... — Amikor ezt megtudtam, inni kezdtem... Sokat, nagyon sokat ittam... Csaknem az egész fizetésem italra költöttem... Láttam, hogy mások milyen büszkén sétáltatják a gyerekei­ket és ez nagyon fájt... Nem irigységből!... De ezt maguk úgy sem érthetik meg... — És válás után mit akar csinálni? Ha agglegény marad, akkor talán lesz gyereke? — Nem maradok agglegény... Bízom benne, hogy találok én is leányt magamnak, mint mindenki más! Még csak hu­szonhét éves vagyok. Gyakran elmegyek szórakozni, mert ta­lálkozni akarok vele... Azzal, akit szeretni fogok — aki sze­retni fog és gyereket szül nekem! De tanultam az első há­zasságomból és most már majd óvatosabb leszek: orvoshoz viszem a jövendőbelimet... A szomszéd helyiségből szép új női kerékpárt hoz be. — Hát ezt meg kinek viszi? Talán a jövendőbelijéne'-' Kedvesen, kisfiúsán mosolyog, amikor válaszol: — Az édesanyámnak... A nővéremnek már vettem... Bronislav Ostraváról jött Kassára a múlt évben. A Vasmű­ben technikus, 2.400 koronát keres havonta... Ennek a felét állítólag hazaküldi... Azt is megmagyarázom, hogy miért írtam ezt az „állító- lag“-ot! Ez a harmincöt éves férfi ugyanis egyikünkre sem tett jó benyomást. Elhanyagolt külsejű, fontoskodó, állandó­an cigarettázik és beszéd közben nem néz a szemünkbe so­ha... Ez egy kissé szokatlan! A gondnoknő az irodában azt mondta róla, hogy nős, de ő tagadja ezt. Nem tudom, mi van ezen tagadni való, hiszen férfiakkal beszél. — Meg akar maga nősülni egyáltalán? — Igen, csakhogy a mai nők nem érnek egy fityinget sem! — lenézően legyint. — Minden nős barátom megbánta, hogy megnősült... — De hát mégis, milyen feleséget szeretne? — Müveit, szép nőt, jó háziasszonyt és két gyereket... Hi­szen tudják, maguk intelligens emberek... Nekem iskoláim vannak! Akárkit csak nem veszek feleségül! Kár tovább folytatni vele a beszélgetést!... Ilyen elhanya­golt külsejű, rossz benyomást keltő férfi után bizonyára nem nagyon szaladnak a müveit és szép nők! Még nyolc vagy kilenc húsz és harminc év közötti férfi­val beszélünk és ezek közül csak egy-kettő gondol a nősü­lésre! Egyik-másik a fizetésére panaszkodik! Azt mondja, hogy ennyiből nem alapíthat családot... De legtöbb kifogásuk a mai modern lányok ellen van! — Ezek csak szeretőnek jók! — Még annak sem! — kontráz rá a másik. A harmadiknak szép víkendháza van, a negyedik egy éve adta be az autóra a kérvényt és így sorolhatnám a végtelenségig... Általában elégedettek a fizetésükkel, s pillanatnyilag még az üzemi konyha, a tisztító és a mosoda némileg pótolja a fele­séget... Leány meg akad, minden Ujjúkra! — mondják ők. Hogy mennyi ebből a hencegés és mennyi a való, azt már ne­hezebb lenne megállapítani. Albert csak hallgat és mosolyog. Ö már pár éve nős és e- légedett a feleségével, aki egy közeli faluban tanít. Rendes ember!... Beiratkozott a főiskolára, maga főz és szórakozni sem jár... — Soha egy pillanatra sem bántam meg. hogy megnősül­tem! — mondja és közben készülő ebédjét kávái gatja. Lajos huszonnyolc éves korában nősült meg először és egy árva leányt vett feleségül. Mindketten dolgoztak. Aztán a fiatalasszony kezdett kimaradozni, költekezni és ha a férje felelősségre vonta, azzal védekezett hogy ő modern gondol- kozású, felszabadult nő. Megszületett a kisfia, de az asszony nem változott meg. Lajos hazavitte a gyereket a szüleihez és elvált a feleségétől. — Anyát akartam a fiamnak és 1964-ben megnősültem má­sodszor... Bár ne tettem volna! Esküvő után a feleségem látni sem akarta a fiamat, borzasztó veszekedéseket rendezett, ha ajándékot küldtem a gyereknek... Hiába akartam a lelkére beszélni, mindig övé volt az utolsó szó! Most májusban lesz a válóperünk!... Hát ilyenek a mai nők!... Jankó igazán csinos fiú és lázad minden ellen... Azt állítja, hogy a nők hetes tanfolyam elvégzése után többet keresnek, mint ő... Talán ezért is haragszik rájuk! — Az ideális nő főz, takarít és igazat mond, a másik faj­ta semmihez sem ért az ágyon kívül... Sokkal kevesebb az i- deális nő, mint az ideális férfi... Körülbelül 40-50 nőt ismer­tem és mindig próbáltam becsületes lenni, de nem érte meg a fáradságot! Olyan szép nyárelő van... Még a szürke, sáros árokpart is ünnepi zöldbe öltözött... A madarak fészkükön ülnek már... Ezek a férfiak nem gondolnak családalapításra még ilyenkor sem? \ Igaz viszont az is, hogy mi ilyeneket kerestünk! Mert a munkásszállóban találtunk volna sok hű férjet és boldog vő­legényt is... Kassa utcáin villognak a neonfények, a főtéren repgeteg fiatal sétál kézenfogva... Sok a gyerekkocsi meg a kismama is... Este a parkban a pad kivirágzik, összebújik rajta fiú és leány. Szél suhan végig kamasz fütyüléssel, zsebretett kéz­zel az utcán, parkon és a folyón. Az ég kivilágított ablakai bámulják a város ezernyi villany­csillagát... A város kő- és acéltestét asszonyos lágyság hat­ja át. Azután csend lesz... Alszik a város! Csak az éjszaka kacag, nevet, míg a város kőszíve dobban és titokban csókban forrnak össze a gépek, emberek és épü­letek... Hallom a köszív dobbanását, félálomban is a város léleg­zetét lesem és magamhoz ölelem élő, érző testét szerelmesen. Mint a szerelmesem... Mert a szerelmesem! Az iskolaügy és a demokratizálódás Az Itteni magyar szellemi é- let további fejlődése nem kis mértékben az iskolaügy meg­javításán, az általános művelt­ség színvonalának emelésén múlik. Ma már szinte közhely­ként hangzik, ha valaki azt mondja, hogy a magyar isko­lák növendékeinek lépést kell tartaniuk a cseh és a szlovák diákokkal. Ez azonban — en­gedtessék meg, hogy kimond­jam — még mindig csak jel­szó. S jelszó marad addig, a- míg nem tisztázzuk nyíltan, hol szorít a cipő. Évek óta tudtuk, hogy vala­mi nincs rendben; sokan az o- kokat is rebesgették, beszél­getés közben fejtegették, de a nyilvánosság előtt vagy nem mertek véleményt mondani, vagy ha el is mondták, nem sok foganatja volt. Ehelyett bírálatainkat inkább alattva­lóinkra. a társadalmi rangsor­létrán lejjebb állókra irányí­tottuk. Márpedig van mit kri­tizálnunk fent is. És ez alól, valljuk be, nem kivétel a Szlo­vák Nemzeti Tanács Iskola- és Művelődésügyi Megbízotti Hi­vatala sem. De vegyük most már sor­iában tisztázandó problémáin­kat! Köztudomású, hogy az érett­ségizettek jelentős hányada a Pedagógiai Fakultásra jelent­kezik. esetleg egyesek meg­próbálkoznak felvételi vizsgát tenni a pozsonyi Komensky E- gyetemen. Az utóbbiak termé­szetesen elsősorban a magyar szak iránt érdeklődnek. Talán mindenki tisztában van azzal is,, hogy éppen a magyar szak­ra érkezik a legtöbb kérvény Nyitrán is. Most nem akarom firtatni azt a kérdést, vajon ez így helyes-e; mégcsak az okokat sem. Viszont arra már kíváncsi lennék, hogy a közel­jövőben hány magyar szakost alkalmazhatnak még iskoláink. Egyáltalán nem attól félek, hogy maholnap fölöslegessé válnak; de az az érzésem, hogy nem törődünk egyformán minden szakkal. Egyszer a tervek alapján arra következ­tethetünk, hogy már alig-alig van szükség ilyen vagy olyan szakos tanítókra, máskor meg ugyanazokra a szakokra oly magas irányszámot kapunk, a- melven csak csodálkozni és á- muldozni tudunk. Nincs hiba a tervezésben? Vajon egy-két éven belül nem döbbenünk-e rá. hogy ezt a kérdést is nél­külünk oldották meg hozzá- nemértő emerek bürokratikus intézkedésekkel? Azt hiszem, érdemes lenne a Pedagógiai Kutatóintézetben vagy bárhol egy külön osztályt létesíteni, amely a magyar iskolahálózat­tal tudományos szinten fog­lalkozna. Itt ugyanis nemcsak a magvar szakosok képzéséről van szó. hiszen az előbbi pél­dát csak azért említettem, mert tipikus, hanem a magyar iskolákról általában. Felül kellene vizsgálni például azt is. hogy hánv német vagy an­gol, matematika vagy más sza­kos tanítóra vagy tanárra tar­tanak igényt iskoláink. Csakis ígv lehetne a követelmények­nek megfelelően terveznünk: ha pillanatnyilag az idegen nyel­vek tanítása körül észlelünk lemaradást, akkor ezekre a szakokra készítjük elő diák­jainkat. A tájékoztatás itt is, ezen a téren is elengedhetet­len. mert a főiskolákra jelent­kezők. valamint szüleik és ta­náraik jogot formálhatnak ki­elégítő információkra azzal kapcsolatban, hogy milyen ki­látásokkal és lehetőségekkel kecsegtet egv-egv szak elvég­zése. Ezzel is megkímélhet­nénk az embereket az esetle­ges csalódásoktól. A másik probléma, ami az előzővel szorosan összefügg: a magvar iskolákon nagyon sok a képesítés nélküli pedagógus; de méa a képesítéssel rendel­kezők sem mindig tanítják ki­zárólagosan csak szakjukat. Persze, érvelhetne valaki, a szlovák iskolákon is ugyanez a helyzet. Ez viszont számunk­ra korántsem mentség; hiszen egvben-másban követésre mél­tóbb példával szolgálhatnának a hajdani gimnáziumok. S nem mentség azért sem, mert a ki­sebbségi élet a protekciózás elharapózásának, az uram-bá- tvám légkör kialakulásának és tartós fennmaradásának az egyik legjobb biztosítéka. Bur- iánzik is különböző változatok­ban úgyszólván mindenütt! Például: tavaly nem engedtem át egy hallgatót, de hamaro­san akadtak pártfogói, akik a- zon nyomban állást szereztek neki az egvik közeli iskolá­ban. Ne tessék csodálkozni: u- gyanazt a tantárgyat tanítja, amelyből nem volt képes le­vizsgázni! Vagy: 1966-ban a nvitrai gimnázium magyar osz­tályában leérettségizett egy diák. aki félig-meddig a taná­rok jóindulatából jutott az é- rettségi bizonyítványhoz; a tan- felügyelőség azonban okosabb­nak tartotta, mert minden lel- kiismeretfurdalás nélkül meg­tette tanítónak. Talán még mindig tanító elvtársnak szó- líttat.ia magát, pontosan úgv, mbit azok. akik a főiskolai diploma megszerzésével szol­gáltak rá erre a megszólítás­ra. (Ha valakit a dolog köze­lebbről érdekelne, a neveket is rendelkezésére bocsáthatnám.) Hát ez nem deformálása vala­minek? Különösen ha figye­lembe vesszük, hogy a PF ta­nárainak nemegyszer hossza­dalmas utánjárásba került, a- míg megfelelő helyeket sike­rült szerezniük végzendő hall­gatóiknak. Most már tényleg elérkezett az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk pedagógusaink -végzettségét, az iskolák min­den szintjén: s azt is, vajon az illető saját szakját tanít­ja-e. Ki bízná rá magát olyan orvosra, aki nem rendelkezik diplomával? S vajon főorvost vagy építészmérnököt el tu­dunk-e képzelni végzettség nél­kül? Pedig tantestületek élén éveken keresztül olyan egyé­nek is álltak — s talán itt-ott még állnak is, — akik sem­milyen végzettséggel nem ren­delkeztek. Mi, hafmlncévesek, már é- rezzük is ennek a barbár mód­szerekkel intézett iskolaügy­nek káros következményeit. Hirtelen nehéz is lenne felso­rolnom, mi mindent hallgattak el vagy magyaráztak tévesen középiskolai és egyetemi taná­raim. A strukturalizmust pl. a burzsoá ideológiával össze­függő formalizmusként emle­gették, tabuként merült fel né­ha vagy szó sem esett az o- rosz formalista iskoláról, az a- merikai „new criticizm“-ról, az ún. prágai iskoláról (!), a fe­nomenológiáról. az expresszio­nistákról és a szürrealistákról, Jakobsonról és Hjelmslevrol, Bloomfieldról és René Wellek- ről, az interpretációról és a gépi fordításról, a matemati­kai nyelvészetről és jelentős magyar írókról. Stb. Stb. Per­sze. ez se csak magyar ügy, de a kisebbséget jobban sújtotta, mert kevesebb szakemberrel és mostohább körülmények között a lemaradást nehezebb felszá­molni. így ma már nem titok, hoqv nemcsak a politikai élet­ben beszélhetünk deformáció­ról. hanem pl. az irodalomtu- dománnval kapcsolatban is. É- veken keresztül pedagógusok és diákok minden irodalmi alko­tásban az eszmei mondaniva­lót keresték, és a művészet immanens értékeinek a felfe­dezése helyett politikai frázi­sokat szajkóztak. De vajon megváltozott-e a helyzet? Va­jon akik szíwel-lélekUel még nem is olyan régen i túlpoli­tizált irodalmi oktatás mellett kardoskodtak, néhány esztendő alatt átorientálódtak-e? A té­nyek, tapasztalataink másról győznek meg bennünket: Kö­rülbelül egy évvel ezelőtt az egyik felvételiző a János vi­tézről csak annyit tudott mon­dani. hogy benne Petőfi a dől-- gozó embert ábrázolja. Ilyen, ehhez hasonló, ha nem is e- gészen ennyire kirívó feleletek gyakran hangzanak el. Mi az oka. hol a hibák gyökere? I- gazat adhatunk-e Bábinak, a- ki olyasfélét fejteget az Üj Szó hasábjain, hogy az iroda-1 lomtanárok ölik meg a gyer­mekekben az irodalom iránti érdeklődés csíráit. Bizonyos fenntartásokkal igen. A fém­ről jövő utasítások, irányelvek és elsősorban a tantermek az (Folytatás a 11. oldalon);

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents