Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-25 / 26. szám
á Szenzációs archeológiái leletekDél-Magyarorszá? A Nagy Magyart Alföld láthatárát csak itt-ott bontja meg «qy akácfa, csak néhol tűnik fel a távolban egy kis dombo- ruiat. A nép úgy nevezi ezeket a dombokat, hogy török vagy hun buckák. Valószínűleg azért, mert ezek a buckák hol a hunok, hol meg a törökök számára szolgáltak stratégiai pontokként és ezek körül építették fel sátortáborukat. A dombok körül legendák keletkeztek, az emberek már ősidők óta azt suttogták, hogy a dombok közelében kincseket ástak el és talán Attila hun király sírját is ilyen domb takarja. Az archeológusok már régebben kutatásokat végeznek és rájöttek arra. hogy valóban sírokról van szó. Meg is állapították, hogy ezeken a helyeken a bronzkorszakban, 4000 évvel ezelőtt temetkeztek. Az archeológusok csendes kutató munkáját Kétegyháza közelében a kotrógépek kattogása zavarta meg. A Magyar Tudományos Akadémia és a Szegedi Egyetem szakemberei most újból temetkezési helyekre bukkantak és dr. Gazdapuszti Gyula vezetése alatt először vettek Igénybe kutatómunkánál gépeket. Az archeológusok eddig még mindig ellene voltak a gépeknek. Attól tartottak, hogy azok esetleg megsértik a föld mélyében rejlő értékes leleteket. A kutatások sikerrel jártak a frissen bontott temetkezési helyen, rendkívül magas, átlag 190 cm nagyságú emberek csontvázára találtak. Érdekes, hogy a nők csontvázai is átlag 170-180 cm magasak. A temetkezési mód szerint ítélve, a sírhelyek a Dnyeper és Volga vidékén talált, ugyancsak a bronzkorszakból eredő temetkezési helyekre emlékzetetnek. I. e. a III. században a Dnyeper és Deszna közötti körzetben pásztor-törzsek laktak. A magyar tudósok azt hitték, hogy ezek a nomád pásztorok, a» mikor Délkelet-Európába jöttek, lovakat hoztak magukkal. Miért olyan érdekes a mostan felfedezett temetkezési hely? Főleg azért, mert a nyomok szerint arra Is következtetni le-' hét, hogy milyen nagyok voltak a bronzkorszakban a szociális különbségek. A csontvázak között talált törzsfőnök vagy talán uralkodó alig lehetett 170 cm-nél magasabb. É’S hogy masabbnak lássák, vaddisznó agyarakat raktak a fejére, és hatalmas bronz fülbevalókat aggattak a fülébe. A ritka értékes leleteket most gondosan osztályozzák és azután a szegedi múzeuban kerülnek kiállításra. Hogy ki volt az a törpe alakú uralkodó a hatalmas alatt» valói között, azt a tudósoknak eddig még nem sikerült meg» állapítani. FILATELISTAK CESKOSLOVE N S K O niiKtka i kisautó ' Ki« FRANTlSüK KI'PM 1Í7I-MST steooMl ctLCtu» Pitit JÜESKOSLOVENSKÓI 140. ÜES KOSLOV E N S KO j 30, Prágában a Július Fucík Kultúra és Pihenés Parkjában június 22-én nyílik meg a bélyeg világkiállítás és július 7-ig marad nyitva. Ilyen nagyméretű kiállításra még a legidősebb bélyeggyűjtők sem emlékeznek vissza. A kiállítás költségei több mint húsz milliót tesznek ki és a világ minden tájáról résztvesz- nek rajta. Ezenkívül a különböző országok postái is képviselve lesznek a kiállításon. Tízezer rámában tizenhat albumonként több mint 2 millió bélyeg kerül megtekintésre. Ha a kiállítás látogatója végig akarná nézni az összes albumot. akkor több kiloméle- teres sétát tenne meg. Hogy mennyi időt vesz igénybe, a kiállítás megtekintése, az természetesen teljesen e- gyéni. mindig attól függ, hogy milyen alaposan akarja megtekinteni az egyes gyűjteményeket. A szakértő majd olyan gyűjteményeket Ceskoslovensko 40, lát, amelyek még sosem kerültek kiállításra. Bizonyára nemcsak a bélyeggyűjtők örülnek majd ennek az érdekes kiállításnak és nem bánja meg senki aki megnézte. A kiállítást a különböző államok szerint több ver- senvkategóriába osztották fel, egy nemzetközi bíráló bizottság majd kiértékeli a gyűjteményeket és kiosztja az érmeket. A csehszlovákiai kiállítók, ha gyűjteményeik nem is képviselnek százezres értékeket, a nemzetközi versenyben bizonyára előnyös helyezést érnek el. mert gyűjteményeik fila- telista értéke meglehetősen magas. Nem kételkedünk abban, hogy az egy kg a- ranvbót és egy métermázsa ezüstből készült érmek közül több marad itthon. A csehszlovák posta a Praga-68 kiállítás alkalmából több bélyegsorozatot a- dott ki. Bemutatjuk a Nová Praha néven kiadott sorozat lÓESKOSLOV'ENSKO ! 60 h néhány bélyegét. Ezek június elején kerültek forgalomba. A kiállítás megnyitása előtt még forgalomba kerül a Stará Praha-bélyeg- sorozat. A kiállítás belépti jegyének szelvényére lehet majd ezt a sorozatot kapni. A Praga-68 kiállításnak kívánjuk, hogy a következő jelszó jegyében teljesítse küldetését: Filatelia, a megismerés és a béke világa. ran devúja CESKOSLÖVENSKO 3 Ki. inimriT Az „aranyászmesterség", vagyis az aranymosás ősrégi fogllakozás. Évezredes nyomai egy klasszikus qörög regében is felismerhetők. Az Argó hajó kalandor hősei, az argonauták — így szól az ismert história — Jason vezérletével fölkerekedtek, hogy a Feketetenger partján elterülő Kolchiszból elragadják a sárkány őrzötte aranygyapjút. A tudomány kiderítette, hogy a regebeli a- ranygyapjú nem puszta költői jelkép, hanem egy ősi aranygyűjtögető eljárásnak mitikus tükröződése. A „szent aranyéhség“ már történelmünk hajnalán találékonnyá tette megszállottáit. Kitapasztalták, hogyha aranytartalmú homokot görgető folyamnak a sodrába birkabőrt feszítenek ki, a fövény parányi aranyszemcséi fennakadnak a gyapjú bolyhain, s száradás után a sárgán csillogó birkabőrről — az aranygyapjúról — lesöpörhetik a sáraranyat. Ezt a legprimitívebb „aranyász technikát” évszázadokon át váltogatták a szaporább a- ranymosással, s nemcsak az antik Hellászban és Rómában, de jóval később a modern Kaliforniában is. Sőt — alig néhány évtizede — a kelet-afrikai és új-guineai gyarmatosítók fekete rabszolgái is még hol birkabőrrel, hol merőlapáttal végezték a trópusi aranymosás emésztő kényszermunkáját. Mert hiszen az aranymosás csakis az erőt- egészséget emésztő kényszermunkában hajt busás hasznot a vállalkozónak. Ha az üzletember az aranyászoknak valamennyire is tisztességes bért fizet, ha valamennyire is emberi munkakörülményeket biztosít, akkor az üzlet már nem „bombaüzlet“. Ezért hagyták fel az aranymosással a Rajna mentén, holott a geológusok megállapítása szerint a Basel és Mainz közötti Rajna-szakasz fövenyének a- ranytartalma mintegy 140 millió aranymárkára értékelhető. Ezért sorvadt el Erdélyben is az aranvász mesterség. Ezért döntött úgy — tetemes költséggel végzett vizsgálatok után — a Magyar Nemzeti Bank 1934-ben, hogy a hazai folyók hordalékából nem érdemes nagybani aranytermeléssel kísérletezni. Magányos aranyászok se gazdagodtak meg. Ám nagy hegyi folyók mentében a hányt-ve- tett jobbágyoknak, maid a földtelen zselléreknek. vizeniáró szegény embereknek menedéke, reménysége maradt az aranyászás. A kincskeresés koldusai nemzedékről nemzedékre reménykedtek. Hátha egyszer... mégis... talán... Egyszer csak üstökön ragadják a szerencsét és akkora aranyrögöt kapargatnak- kuporgatnak össze, amely örökre megszabadítja őket a betevő falat, a mindennapi kenyér gyötrelmes gondjától.-0A római kori Sirmium nagyhírű pénzverőjébe Pannóniái aranyászok hordták a sáraranyat. Tőlük sajátították el a mesterséget a Róma dunántúli hatalmát megdöntő avarok, az avaroktól tanulták meg a magyarok, s magyarokkal került oda. ahol legtovább próbálkoztak vele a Duna völgyében — a Csallóközbe. Hajdanában sok csallóközi falu népe ara- nyászott. A kolozsnémaiak. csicsóiak, boda- kiak, medveiek között se szeri, se száma nem volt azoknak, akik kora tavasztól fagyos télig aranyért zaklatták a Duna zátonyait. A régi világban egész Linzig felkődorogtak a csallóközi aranyászok. A legutolsó próbálkozók a- zonban már csak a közeli homokpadokig jutottak el: a cslcsői papok-erdejénél, az ásványi szigeten még a töklevéli zátonyra a daga- méri Dunában. Van egy kis falu: Szap, amelyről azt tartja a fáma, hogy törzsökös ara- nvász-település. Néhány évvel ezelőtt még büszkén mesélte a régi aranyász-ivadék, öreg Berecki Vince, hogy 6 1923-ban is 'járta a- ranyért a Dunát. Pedig de kegyetlen törődés volt az! Kezdődött a mesterség kora tavasszal. Nyáron. a nagy mezei munka idején jobbára szünetelt. Aztán folytatódott ősszel, s tartott még télen is, ha enyhe volt az idő. Az aranyász legelőbb jő! szemügyre vette az aranymoső területet. A kavics színe is sokat elárult. De azt is tudta, hogy a kékes színű homok többnyire jól fizet, a durva „der- cés" homokból pedig csak szűkén szüretelhet. Próbaképpen merített mindjárt egy falapát- nvi fövenyt. Ha 70-80 aranyrögöcske akadt benne, akkor nekivágott, ha 30-40 szemnél nem perdült ki több, akkor szedte a sátorfáját s odébb állott. Ha ígéretes volt a próba, csomóra lapátolt a homokból egy köbrevalót és elkezdődött ■ munka. A mesterség legfontosabb eszköze a „ló“» nak csúfolt aranyászpad volt. A másfél mé» tér hosszú, fél méter széles, lábakon nyug» vő faalkotmány végébe vesszőből font, kosár» forma „saraglá“-t erősítettek, s tetősen telerakták homokkal. Akkor az aranyász fogta a „köpöcé“-t, egy rúdnyelű fabödönt, és öntözni kezdte a homokkal töltött saraglát. A lejtős aranyászpadon a víz a finom fövénnyel együtt a pad alsó végéhez erősített posztóra csurgott, a posztón felfogott aranyporzőt pe» dig egy sajtárba mosták bele. Innen tovább került egy „hibállő“-nak nevezett kis fatek- nőbe, s ebben addig rázogatták, mig az a- ranvparánvok a teknő oldalára nem csapód» tak. A kicsapódott szemcséket kénesővei sze» degették föl, golyócskát gyúrtak belőle, hazavitték. gyolcsruhában „kiszorították“, és vé» qezetül nyílt tűzhely fölött „köpüs vaska- ná!“-ban kisütötték. így lett belőle kicsi cipő formájú, előbb szürkésfehér, később halo- vánvra sárgult sárarany. A sáraranyat a múlt században közvetlenül a városi aranyműveseknek, ötvösöknek adták el az aranvászok, de Bereczki bácsi — aki az aranvász mesterség fortélyait tollbamondta — már az adóhivatalba hordta az aranyat. Az a» dőhivatalban iobban megbogarászták, ha hi» qany maradt benne, szeszláng fölött újra ki» sütötték — s mindenesetre kevesebbet fizet» tek érte. Régen volt, talán igaz se volt. amikor égy- egy szerencsefia aranyász egy nap alatt 5 pen» gőforintot, vagy talán többet is keresett. De hány aranyászt talált így telibe a szerencse?; ßs hány ilyen szerencsés nap akadt egy esztendőben? Kevés bizony, édeskevés. Látástól vakulásig való, 16-20 órai munkával sem ment fel a napi kereset többre, mint egy fo» rintra, de inkább csak úgy 30 krajcár körül mozgott. Pedig az aranyászok lelkűket is kitették. Szellős „nídsellenc“-ben tanyáztak, hideget ettek, vagy magukfogta halat sütöttek. Zá» por verte, nap égette, fagyos szél didergette őket, s ott gyugyorogtak éjjel-nappal két» három hétig is egy homokpadon. Az a sző» lásmondás járta róluk: Ritkán száraz a halász, Sokat fárad a vadász, Mindig rongyos az aranyász... Mindig rongyos volt az aranyász évszázadok óta... A kövér földekről a földesúri kényszer szorította ki őket a dunai zátonyokra, s a gyötrő valóság ellenében régi legendákba s csillogó reménységbe kapaszkodtak. Ältnodoz» tak a két Duna ága közé ölelt hajdani Arany» kertől, a vidacsai legelő földjébe rejtett, héf falu árát érő aranykincsről, és éhesen, mohón lesték a bújkáló aranyszemcsékef, ame» Iveket oly fösvényen mért a dunai homok. Fiaik, unokáik közül már senki sem jár a-* ranvászni a Dunára. Minek is járna? övék immár az aranyat termő föld, s abban kére» sík és találják meg a boldogulást. ii mbui ....um A csallóközi arany ászok
