Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-25 / 26. szám
ALBERT MAL TZ: u| ifjúság 5 BICAK ANNA illusztrációja Egy vasárnap délután történt, Januárban. Nyirkos köd nehezedett a homályos utcára, És noha kevés volt a Járókelő, hamarosan kisebb tömeg verődött össze. A fiatalember részeg volt. Arca piszkos, szeme szinte csukva, mintha aludna. Álmos, lusta mozdulatai azonban furcsa mód makacsok, akaratosak voltak; az olyan részeg makacs eltökéltsége áradt belőle, aki a fejébe vett valamit. El akart menni. De a két rendőr nem engedte. A rendőrök fiatal, erős emberek voltak. Egyikük harminc körül járt; jóvágású fiú volt, fehér, csontos arcú, kis forradással ajka fölött. A másik idősebbnek látszott, arca húsos és vörös volt. mintha évekig cserezte volna a szél. Kétfelől a részeg karjába kapaszkodtak, s ahogy az súlyosan, kitartóan rángatózott ide-oda, lassan, súlyosan lódultak vele együtt. A rendőrök sötét, vizhatlap köpenyt viseltek. Lehúzta őket. és észrevehetően feszélyezte a karjukat. Időnként megrángatták a kapcsaikat, hogy kiszabaduljanak. De a részeg ilyenkor mindig nekilendült, és meg kellett fogni ismét. Az összecsődült emberek némán vártak. Némelyek kissé félve néztek körül. Mások ajka mosolyra húzódott De valamennyien feszült figyelemmel vártak. A részeg hirtelen hanyatt esett. A rendőrök elengedték, és 'elvesztette az egyensúlyát. Nem ütötte meg magát; utána- kaptak, felfogták. Most a vörösképü fölegyenesedett. „Tartsd meg egy pillanatig“, mondta a másiknak. Kezdte kigombolni az esőköpenyét. A részeg nem maradt nyugton. Szemét csukva tartotta, szőke haja fiatal arcába hullt, olyan volt, mint egy alvajáró, de kitartott feltett szándéka mellett. A vörösképű levette köpenyét. Egyik bámészkodóhoz, egy nemezkalapos kis emberhez fordult. „Megfogná ezt?" kérdezte. A férfi átvette a köpenyt és karjára hajtotta. A rendőr hátralépett. És amint' hátralépett, a részeg megcsavarta testét, lába megroggyant és térdre bukott. Ügy látszott, elölről kezdődik az egész küzdelem. A vörösképü rendőr váratlan, heves mozdulattal behajlitot- ía lábát és felrántotta. „Gyerünk“, mondta. Térdkalácsa a másik arcának csapódott. Betörte az orrát. Mint a gátját szakított folyó, vastag, vörös sugárban bugy- gyant ki a vér. A nézőkből rövid, fojtott kiáltás tört fel. Halkan, elakadt lélegzettel. Aztán csend lett. A rendőr fölegyenesedett. A részeg előredőlt a két kezére, semmi kísérletet sem tett már, hogy kereket oldjon. Feje lehorgadt, túl nehéz volt ahhoz, hogy feltartsa. Fehér nyakbőre alatt petyhüdten remegtek az izmok. A vér meleg árja elapadt. A sűrű, vörös cseppek most lassan bugyogtak és nagy cseppekben hulltak a földre, a tóEltelf egy perc. Járókelők csatlakoztak a tömeghez. Helyet keresve, ahonnan láthatnak, körös-körül egymáshoz préselőd- tek, és percek alatt tömör gyűrűt alkottak a járda szélén heverő ember körül. A rendőrök lenéztek a részegre, aztán fel a görbe emberfalra, aztán megint le. Beljebb léptek, amint a vastag fal közelebb húzódott. A részeg hirtelen hátravetette fejét és hangosan feljajdult. „Ö“, mondta. „0! Megütött! Ö!“ Élénk mozgás hullámzott végig a tömegen, és mormogó hangok hallatszottak. Egy fiatalember kipirult arccal előre tolakodott. „Csináljanak valamit“ mondta, „nem hagyhatják így, csináljanak valamit". A rendőrök gyorsan felpillantottak, üres arcuk vad kifeje- zést öltött. A vörösképű félbemaradt mozdulatot tett kezével. „Félórát dumáltam neki“, mondta. A részeg újra feljajdult, hangja fájdalmas és rémült volt. Feje hátrabilient, a vér sűrű, meleg csomóba gyűlt száján és lecsepegett viseltes kabátjára. Valaki odakiáltott a tömegből: „Fektessék le. Tegyenek valamit a szájára“. Az, aki élőrejötí, lehajolt és zsebkendőt tett a részeg orra alá. Lenyomta a részeget, míg végül teljes hosszában elnyúlt a járdaszélen. A rendőrök kelletlenül, összevont szemöldökkel figyelték. Megint csend lett egy pillanatra. Egy nő fordult be a sarkon és a tömeg felé tartott. Harmincöt éves lehetett, fonnyadt, kiéhezett, vézna testű, kiálló, csúf fogú nő. Kíváncsiságtól kigyúlt, elgyötört, csontos arcával úgy furakodott át az emberek falán, mint vékony drót az enyven. A járda szélén fekvő férfira pillantott. Arca elfe- héredett. Aztán, mintha áram futott volna át a testén, sikoltozni kezdett. „Ismerlek én titeket“, kiabálta. „Ismerem én a zsarukat! Megveritek a szegényembert. Ismerlek titeket“. A fiatal rendőr megperdült. Arca kipirult a dühtől. „Mit tudsz te az egészről?“ „Tudom én“, sikította vissza a nő. „Majd megkapjátok a magatokét egv szép nap! Megkapjátok még egy szép nap!“ „Eredj haza“, mondta a rendőr. Hangja fenyegető volt. „Eredj haza, okosabb, ha hazamész“, A nő nem tágított, éle« hangját mind feljebb emelte, teeté remegett. „Vadállatok, ti mocskos vadállatoki Két ilyen mocskos vadállat kapott le engem is egyszer“. „Eredj haza“, mondta a zsaru. „Ismerem a fajtádat; eredj haza, eredj haza“. Arca fenyegető volt. Fejét behúzta a válla közé. A vörösképű zsaru a tömeg közé törtetett. Hangja most barátságos volt. „Oszolni“ dörmögte. „Gyerünk, elzárják az utcát. Oszolni!“ A tömeg kettévált előtte. Utat nyitott és visszafordult. A görbe fal Ismét bezárődott. A gyűrű tömör volt újra. A zsaru csak nézett. Kezével hadonászott. „Félórát dumáltunk neki", mondta. Senki sem válaszolt. A sikoltozó nő lenézett a részegre. Most csendes volt. amint ott feküdt elnyúlva a földön, véres arcával és kabátjával. A nő higgadtan, váratlan nyugalommal mondta: „Várjatok csak! Megkapjátok a magatokét egy szép nap“. Ezzel elment, éppoly gyorsan, ahogy jött. Üjra csend lett. A rendőrök a tömegre néztek. Nagyobbrészt férfiakból állt. Ilyen vagy olyan — ír — munkásoknak látszottak, valameny- nyien ünneplő ruhát viseltek. Szorosan egymás mellett álltak, testesen, tagbaszakadtén, mogorva arckifejezéssel. A vörösképü rendőr bökött egyet a hüvelykujjával. „Nem tudja, mit beszél“, mondta. Hangja mentegetőző volt. „Nem tudja, mi történt“. Egy asszony az első sorban a rendőr pártjára kelt. „Persze“, fűzte hozzá, „mind tudjuk. A részeg ember rosszabb a bolondnál“. Üjra csend lett. Az emberek ugyanazzal a hideg, mogorva tekintettel néztek. „A részeg ember rosszabb a bolondnál“. Ismételte az asz- szony. Valaki egy darab papírt és tollat vett elő a zsebéből. A zsarukra pillantott, és Imi kezdett. A fiatal zsaru egy lépést tett feléje. „Maga mit csinál?“ A férfi nem válaszolt. Tovább Irt. „Maga mit csinál?" kérdezte ismét a zsaru. „Azt akarja, hogy bevígyem?" „Bevihet, ha akar", felelte az ember. „Feljegyeztem a számukat“. Zsebre vágta a papírt. A zsaru hallgatott. Egyhelyben maradt. Odajött egy járókelő, és hangosan megkérdezte, ml történt. Egy hátul áliő válaszolt: „Egy szegény ördög berúgott — és ezek a zsaruk eszméletlenre verték“. A válasz hangos, kihívó volt. „Mit tudják maguk" szólt a vörösképű rendőr. Kissé dadogott. „Félórát dumáltunk neki. Mit tudják maguk?" „Tudjuk mi", vágott vissza nyugodtan a hang. „Zsaruk vagytok, nem?“ „Mért mondja ezt“ kérdezte a rendőr. „Mi köze ennek a dologhoz?" „Zsaruk vagytok, nem?“ ismételte a hang. Csend lett. „Tudják-e, hogy az előbb kikezdett itt égy nővel?" szólt • fiatal rendőr. „No és?" „No és? No és?“ kérdezte a rendőr. „Nekünk rendet kell tartani, nem? A törvény őrei vagyunk, nem?“ „Pokolravalők vagytok!" „KI mondta ezt? Ki mondta ezt?“ Az idősebbik zsaru harciasán előrelépett. „0n“. Zömök, középkorú, nagy fejű, keménykötésű férfi lépett elő. Szétvetett lábbal, hátratett kézzel állt. ,,ßn“. „ö, maga?" visszhangozta a zsaru. „Azt akarja, hogy bevl- gyem?“ „Fütyülök rá, hogy mit csinál". „Ügy, fütyül rá? Fütyül rá?“ ismételte a zsaru, „Mi ütött -magába?" Szünet. „Minek jött ide, hogy felfordulást csináljon?“ A többiekhez fordult. „Mi a fenének nem pusztulnak él innét' mind?“ „Mi nem csináltunk felfordulást, biztos űr", felelte szelíden a zömök férfi. „Csak látni akartuk, hogy nem bántják többet". „Ügy van“, szólt' másvalaki. „A krisztusát!" Az Idősebbik zsaru nevetésben tört ki. A társához fordult. „Hallod ezt? A krisztusát!” A fiatalabbik zsaru kuncogott. A tömeg hallgatott. „Ügy beszélnek, mintha majmok volnának, vagy mlféné", szólt az Idősebbik zsaru keserűen. „ír katolikus vagyok. Ez a kötelességem, és megtettem". „Mondok én magának valamit, testvér", válaszolt a középkorú férfi, „mint egyik ír a másiknak: hasonszőrű jó ír katolikus volt az is, aki a kilencszáznegyvenes kikötői sztrájkban béhasltotta a koponyámat. Ha egy ír katolikus zsaru-egyenruhát húz. akkor zsaru. Nem ír és nem katolikus többé". „Az kellene, hogy bevigyelek, te szukafl“, tört ki káromkodásba az Idősebbik zsaru. „Az kellene, hogy itt rögtön felírjalak". „Csak rajta“. A rendőr végignézett az arcokon. Az emberek visszanéztek rá. „Hozzon mentókocsit, maga felfújt Ír katolikus“, mondta a középkorú férfi. „Itt hagynak egy sebesült embert a földön feküdni“. A rendőr rámeredt. „Gyerünk, hozzon méntőkocsit", ismételték többen. „Hozok, hozok", szólt a zsaru. „Az ördög bújjék magukba Nincs szükségem rá, hogy a számba rágják a dolgomat". A tömeg felé lépett. „Hozzon, mielőtt magának lenne szüksége rá“, mondta valaki. A zsaru megtorpant. A puskájához nyúlt. „Lassan a testtel“, szólt a középkorú férfi. A gyűrű megnyílt. A zsaru átvonult a sarki telefonfülkéhez A gyűrű ismét bezáródott. A nemezkalapos kis ember, aki karján tartotta a zsaru esőköpenyét, előrelépett és letette a köpenyt a földre. „Mi lelte magát?“ kérdezte a fiatal zsaru. „Mért tett* le a földre?“ A másik nem felelt. A tömeg megnyílt »lőtté. Sietve felment. A tömör gyűrű üjra bezáródott. Jobban megeredt az eső, de senki sem mozdult. Már egészen besőtétedett. " ;• Ott álltak és várták a méntőkocsit. „Mi ütött magukba?“ fakadt ki hirtelen a fiatal zsaru. „Ml a fene ütött magukba?,“ Sank! sem válaszolt. GARAI GÁBOR ÜNNEP És fényes lett egyszerre minden: a csupasz fák. a tűzfalak. Hajnalok keltek mályvaszlnben az este szárnyai alatt. Mint omlós süteményt, a szánkban Gyerekkorunk oldotta szét az áhitat könnyű borában a gyönyör egyszerű ízét. Mert felnőttem, újjászülettünk, hitetlenül bár. és csodák nélkül, — és nem csontváz-keresztünk hordta a holnap zálogát, de az a test-lélek közösség, mely önmagunk fölé emelt, s melyben tüzünk — mert éltetőn ég - már a rend törvényére lelt. TÓTH LÁSZLÓ: I» KIKOTO Elmúlt a nyár, ősz, tél, tavasz, már nincsenek évszakok, ha a szemedből ömlő fény •* arany pázsitjára lépek. Elmúltak a hatvansejtes percek is, csak a bennünk lüktető jövő hömpölyög át a réteken. A vihar is elmúlt, a harc, öledben a boldogság pici hajócskái ringanak, csak a fedélzeten szerte-széjjel heverő széltépte vitorlák emlékeztetnek a nehéz utakra. r . f 1 t t • M 1 ( fe ;A\\ 1 A '-T - ' TV. TÖRÖK ELEMÉR: Tüzes nyárson pörög a föld Virággal telt váza a zöld mező csupa tűz és illat a levegő tüzes nyárson pörög ez a vén föld zsombékok közt búbos pacsirta költ csipkebokor virág-koronája pereg lassan a fű szuronyára jegenye döf lándzsaként az égnek felém lángol mennvi madárének a távoli szétszórt kökénybokrok nyájba bújnak hűsen. mint a lombok felettem a Nap egy állő óra árnyékom a lassú mutatója FÍ£H1 GYÖRGY fordítása
