Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-06-18 / 25. szám
» új ifjúság 5 A Central Park körül mélv csöndben pihent a város. Fölötte haj- nali-négy-órás-ég. Szelíden hunyorogtak a csillagok, puhán. remeqőn szállt el a köd. Néha elsuhant egy autó, fel- sőhaitottak a gumikerekek és a megkavart levegő, két fényszóró éles villanással behasított a sötétbe. Ebben az órában a részegek elhúnytak már a kapuk alatt, csavargók is elpihentek éjszakára, kialudtak a magas, égbe fúló épületek ablakai, csak elszórtan, itt és ott. szűrődött ki fény, lámpát gyújtott magának a kéj vagy a kín. Szél se moccant és a föld nehéz szaga — eléggé meglepő a vasbeton városban — eovütt szállt fel a köddel. O’Malley lassan lépkedett keletről nyugat felé a park kanyargó ösvényén. Sehol egy gyermek vaov nevelőnő, rendőr. diák vagy a munkátlan- ságtól megtört szívű öregember. Senki se járt a sétányom kon. csak a nyájas éjszaka és a köd. a tavaszi föld szántókat idéző illata és annak a számtalan és végtelenül sokféle lábnak az emléke, mely mind erre járt, nyűtte az utakat ebben a zöld parkban, a város kitárt kezének tenyerén. O’Malley lassan lépkedett, fejét tudatos és túlzott biztonsággal tartotta, mint az o- lyan ember, aki a föltétien józanság állapotát, sajnos, sajnos, egy pohár whiskyvel meghaladta A kivételesen nagyszerű. fűszeres hajnali levegőt mélyen tüdőre szívta, és úgy nyugtázta, mint isten különös kegyét, irgalma és türelme bizonyítékát a whisky- ivók iránt, akinek külön i- lven levegőt teremtett. O’Malley a park fáin túl pompásan szendergő várost nézte és örült, hogy ott az otthona. munkája, jövője. Lassan lépkedett keletről nyugat felé, mélyen beszívta a lágy levegőt. és óvatosan, de nem feszesen tartotta a fejét. — Bocsánat — surrant eléje egv férfi a sötétből, — tüzet kérek. O’Mallev megállt, gyufát gyújtott. S míg az égő gyufát a férfi cigarettája elé tartotta. észrevette, hogv annak arca halványan kifestett, haja hosszú és gondosan hullámo- sított. a gyufa lángját remegő fehér kezekkel védi, és ajkán kissé elmázolódott a rúzs. — Köszönöm. — A férfi ferdén és kihívóan riézett fel O’Mallev-re, aki eltette a gyufát és fejét gyöngéd figyelemmel egyensúlyozva, tovább indult nvugat felé. — Bűbáios éjszaka — szólt "utána sietősen a férfi. Magas, lánvos hangja kapkodón, idegesen, szinte hisztériküs lihe- géssel tört elő nem is a torkából. csak a szájából. — Imádok a parkban sétálni ebben az órában és egy ilyen éjszakán. Szívja, szagolja csak ezt a levegőt. O'Malley buzgón szívta a levegőt. — Egészen egyedül? — kérdezte izgatottan a férfi. — Ühüm — mondta O’Mallev. — Nem magányos így? — a férfi a kezét tördelte. — Nem — mondta O’Mallev. és az italtól, friss levegőtől. attól az örömtől, hogy nemcsak New Yorkban él, de valahogy övé ez az egész nagy város — egyszerre elárasztotta a vágy. hogy minden élőlényhez egy kedves szót szóljon. — Nem. sohasem érzem a magányt, és szeretek a parkban: sétálni, különösen mikor ilyen sötét és elhagyatott. A férfi megadással bólintott. — Nem kívánna talán mégis társaságot? — kérdezte reménytelenül, és megint felnézett O’Malle.y-re azzal a ferde és kihívó pillantással, a- hoov félénk, de elszánt nők néznek a férfira, akit föltétlenül meg akarnak kaparintani. — Nem — mondta O’Malley tapintattal, — határozottan nem. — otthagyta a gondosan hullámosított hajú férfiút egy fa mellett, remegő kezében parázslott a cigaretta vége, otthagyta és lassan továbbment. Közben sajnálta a IRVIN SHAW Gyurák Éva rajza fiút. akivel hatvan másodperce találkozott az éjszakában, és jól is esett neki, hogy van benne annyi együttérzés, annyi emberség, hogy bár enyhén, de bánkódni is tud egy ember sorsán, aki rúzsos szájjal, bűnös és tiltott szándékkal kószál az éjszakában. — Hej, komám — lépett ki megint valaki egv fa mögül', — adj egy tízcentest! — A sötétben is látszott, hogy alacsony, de inas, izmos kis ember. I O'Malley álmatagon turkált a zsebében. Semmit sem talált. — Nincs pénzem — mondta. — Ide azzal a tíz centtel — követelőzött az idegen. O’Malley egy távoli lámpa odavetődő fényében látta, hogy arca sötét és vad, nem városi arc. csontos, szurtos és égő szemű. Ruházata túl bő, úgy lötvöd rajta, mintha véletlenül rádobták volna, két karját furcsán könyörgő, szinte papos mozdulattal folyton a magasba emeli, hogy kezét kiszabadítsa a hosszú kabátujj- ból. — Megmondtam, nincs pénzem. — Ide a tíz centtel! — ma- kacskodott a kis ember. Rekedt. durva hangja úgy recsegett. mintha éveken át zajos helyeken kiabált volna. O’Mallev elővette a pénztárcáját. kinyitotta és megmutatta. — Magad is láthatod, nincs benne semmi. Az ember alaposan átvizsgálta a tárcát. Azután felemelte karjait, kiszabadította csuklóját és kezét a túl hosszú kabátuiiból és némi aggodalommal nézett O'Malley válla fölött a lámpaoszlop felé. — Ide a tíz centtel! — ismételte. — Megmutattam a tárcámat — szólt O’Malley, — láttad, hogy egyetlen centem sincs. Semmi. Kész vagyok. A z idegen töprengő arccal, könnyű léptekkel, lábujjhegyen körülkerülte O’Malleyt, mint a- ki meglepetést készít elő. — Leütlek — mondta, — nem számít, hogy mekkora vagy. Mert én profibokszolő vagyok, ßs indián vagyok. A nagy folyó partjáról. Ügy legyen Billy Elk a nevem. No, most ide azzal a tíz centtel! — Kezét kinyújtotta, mint aki biztos benne, hogv meggyőzte ellenfelét, és a pénzdarab a következő másodpercben a tenyerére hull. — Kész vagyok — mondta O’Malley, — becsszavamra kész. Billy Elk lassan t’ovábbkö- rözött. Kabátja rongyos, bő szárnyai csapkodtak körülötte. Gyöngéd készséggel állt és várt O’Malley a fűszeres, magányos, békés éjszakában, 1- gvekezett megnyerni ezt az eltévedt, szegény indián profi- bokszolót, akit távoli otthonából a sors ilyen messzire, e- gészen a Central Parkig vetett. Billv Elk arcát a gond redőzte. Már csak félig tudta, félig nem tudta, hogy köny- nvű léptekkel kerülgeti O’Mal- lev-t, aki ábrándosán állt ott, felnézett a város tornyaira, nézte, milyen sötéten és nagyszerűen ágaskodnak fel a nal- vánv. tiszta égbe, ablakaikban itt-ott fények égnek, a kéj vagy a kín fényei, melyek mintha óvnák a várost, hogy végleg el ne aludjék az éjszakában. Billv Elk hirtelen O’Malley- nek ugrott, és szivarzsebéből kikapta a töltőtollát. Büszkén és boldogan szorította bütykös kezébe, föléhajolt, szilaj arcát beragyogta a győzelem. — Egy egész dollárt megkapok érte. — Csak huszonöt centbe került. az „öt és tizes" áruházban — figyelmeztette gyöngéden O’Malley. Billv Elk eltűnődött. Latolgatta a tenyerén fekvő toll e- sélyeit. — Jő — mondta, — hát akkor kapok érte huszonötöt. — De ki ad érte huszonötöt? — kérdezte O’Malley. Az indián három lépésre eltávolodott. zavartalanul gondolkodott. Sóhajtott egyet, azután visszajött O’Malley-hez és visszaadta a töltőtollát. O’Mallev szivarzsebébe csúsztatta, és szíves, testvéri jósággal mosolygott az indiánra. — Adj már egy dollárt — szólt rekedten Billy Elk. O’Mallev csak mosolygott és megveregette az indián vállát. — Jó éjszakát — mondta, és lassan elindult hazafélé. . — Ha nem adod ide azt a dollárt — kiáltotta Billy Elk, miközben szaladt mellette és felfelé beszélt az arcába, — akkor azonnal feljelentelek a rendőrségen. O’Mallev megállt. — Miért? — kérdezte, és álmatagon mosolygott. ßlvezte, hogy az egy pohárral több skót whisky u- tán a város és az éjszaka még ezzel a kicsi, vad alakkal is megajándékozta. — Mert egy tündérrel beszélgettél — kiabálta Billy Elk. — Ne tagadd, láttam! — Mit láttál ? — kérdezte szelíden O’Malley. — Azzal a tündérrel láttalak. és elviszlek a rendőrhöz. Nehogy szökni próbálj, mert én profibokszolő vagyok. Kezeket zsebre! Gyerünk! — Jó. menjünk a rendőrhöz — egyezett bele O’Malley. Valahogy úgy érezte, ő most kivételes helyzetben van, a város kevés számú ébren és gondatlanul sétáló polgárainak egyike, és igy kötelessége, hogv szívélyes, vendégszerető legyen, fogadja a látogatókat, útbaigazítsa a koldusokat, holdkórosokat, eltévedt gyermekeket és otthonukból megszökött leányzókat. Szótlanul vonultak ki a parkból. Billy Elk arcát félelmes redökbe vonta, szeme parázslott. szája keményen összezárult. A park nyugati oldalán, az egyik sarkon, kövér rendőr beszélgetett egy taxisofőrrel. A rendőr fáradtan ejtette a szót, a sofőr lomhán dőlt a kocsi sarkába. Az éjszaka minden súlva mintha rájuk nehezedett volna: kórházakban haldoklók szenvedése, a sötétség óráiban elkövetett bűnök, megtört szívek szorongása, férfiak kínja, kiket megcsaltak, míg a város aludt, a világ minden fáidalma finom páraként permetezett a jogrend őrére és a rozoga kocsi kormánya mellett kókadozó sofőrre. Beszélgettek a lámpaoszlop tövében, egy ívlámpa hideg fényében. O’Mallev tíz lépésnyire megállt. Billy Elk pedig odasiaty- tvogott a rendőrhöz, aki éppen a feleségé vesebaját panaszolta. és a kikapós lányán háborgott. Mikor Billy Elk megállt előtte, a rendőr is megállt a beszédben, abbahagyta a lamentá- lást. és lassan, bánatosan végigmérte az indiánt. Megint valami baj történt'? számára az éjszaka nem tartogat más a- iándékof. — No? — intett szomorúan Billy Elknek. Mire az indián gyors és vad pillantással a válla fölött O’ Mallev-re nézett, azután visz- szafordult a rendőrhöz, és hangosan megkérdezte: — Van-e itt kérem ezen a vidéken valahol Indián Rezerváció? A rendőr hálából, hogy nem gyilkosság, betörés, nemi erőszak, gyújtogatás, tettlegesség, még csak nem is autólopás történt, egy teljes percig nagyon komolyan gondolkozott. — Nem — mondta, — nem tudok róla, hogy errefelé Indián Rezerváció volna. — Indián Fokot ismerek — szólt bele a sofőr, — arra felfelé találja, a folyó mentén. Billv Elk megfontoltan, ősi méltósággal bólintott Azzal megfordult és visszament 0’ Mallev-hez. A rendőr pedig folytatta megkezdett mondatát, hogv bár a lánya csak tizenhat éves. olyan alakja van, de minden tekintetben olyan, mint egy telivér harmincéves asszonyé. Billv Elk megállt O’Malley előtt és mosolygott. Kivillanó foga, felcsillanó szeme arca szigorát egyszerre gyermeki melegségbe oldotta. — Látod — mondta. — nem vagyok én olyan rossz ember. Búcsút intett és visszatért a parkba. Nesztelenül, szakértelemmel surrant be a fák közé, mint Tecumseh indián har-~ cosai. mint Kentucky véráztatta földjének bátor rézbőrű védelmezői. O’Mallev lassan hazasétált. Mélven beszívta a tiszta levegőt, örült, hogy olyan városban él, ahol indiánok kóborolnak az utcákon, és fáradságot nem kímélve bizonyítják be barátságukat, szívük önzetlen jóságát. MARIO DE MICHELT: A szerelem vége Akár két napraforgó együtt él az ember és az asszony, s melengetik éjszakáikat, ha az ablak üvegén eső foga koccan. Köd hasal inni a folyóra, s a füvek fölött összezárul: az ember és az asszony együtt zuhan emlékek nélküli földre. De egyik este jön maid egy este, melyen a szerelem véget ér, s az ember, egy este, érzi, kés merül a bordái közé, és látja, sárgán égó szemű kecske nyaldossa, rágja a salétromot háza faláról. Papp Árpád fordítása WILLIAM BLAKE: A partra lefeküdtem én ... A partra lefeküdtem én: szerelmet szenderit a sás. A nedves szittyó rejtekén sirás. sírás. A vadonban elkeseregték a bogáncsok és tövisek: valamennyit gúzsba kötötték, s maradtak örökre szüzek. Weöres Sándor fordítása DÉNES GYÖRGY: Mint játszi léggömb A nyár egy fényes álomég, tündérek rózsakertje, ahol felszámyal boldogan az ember árva lelke. És úgy lebeg a zöld vizek felett a végtelenbe, mint játszi léggömb, hogyha már a mélybe hullt a terhe. Kiss Sándor rajza KASSÄK LAJOS: Innen és túl a siratófalon Megőrült a világ sír hogy él sír hogy meg kell halni. Aki egyedül van felfalja önmagát agyonnyomják aki a tömegbe kerül. Mindenki megkísérli hogy átbújjon a tű fokán de egyik sem született tevének és azért sír hogy él és azért sír hogy meg kell halni. A gyámoltalan siránkozók könnyei elmossák a városokat felszaggatják a sírokat eltörik a férfiak derekát meddővé teszik az asszonyokat. Könnyek könnyek könnyvlllanás könnyhullás könnyek végtelen panasza könnyek kiapadhatatlan tócsái könnyek, könnyek. A te könnyeid az én könnyeim fényutakon összefolynak.
