Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-21 / 21. szám

JAN PETERSEN:

Üj módszer

Nyüzsgő tömeg a kirándulóvillamos megállójánál. Akár a vörösréz, fénylik a sok barnapiros arc meg kar. Vasárnap. Az alkonyl napfényben is rezeg még a hőség az aszfalt fölött. A meleg jókor reggel tisztára söpörte a várost; most térnek haza a kirándulók.

Zökken egyet és megáll a villamos, fékcsikorgás hasít át a levegőn. A kocsi belsejébe igyekszem, megállók egy nyitott ablaknál — talán itt lesz egy kis légáramlat. A kalauz derékig kilóg az ajtón, ftgyeli a pótkocsit, bal keze a csengőn. A járdaszigeten egyszercsak felbukkan egy tántorgó férfi. Evez a kocst felé:

— Nyugi, nyugt... várj at oki — kiabál.

Az utasok feléje fordulnak; elmosolyodik mindenki. Még a kalauz is mosolyog, lenyúl, megragadja a lemaradt utast a hóna alatt és felhúzza a lépcsőn. A férfi egy pillanatra a kalauz vállára hajtja borzas, hirtelenszőke fejét, mint aki nagy sokára révbe ér.

— Rohanni... csak rohanni... hukk... vár otthon a mamus, mi? — azzal nyájasan vállon veregeti a kalauzt. Az érti a tréfát.

— Mért, téged talán nem?! — mondja. — Ideje is már.

— Az ám — bólint rá a hirtelenszőke. Mutatóujját ingatja a kalauz orra előtt. Vörösbabos Inget visel, nyitva a gallérja, nyakkendőjének csomója valahol a mellén himbálózik. A zsebéből kikandikáló virág szomorúan bólogat minden mozdulatára. Világos nyári kabátján egy mtkiegér spirálrugófarka lengedez.

— Itt kapaszkodjonI — mutat a kalauz egy nikkel)ogózóra.

— Ugyan, api... még állok,,., hukk... a lábamon — rázza fejét a hirtelenszőke, s az ajtó felé dülöngél. Átbotladozik a peronon. Az utasok oldalba bökik egymást, és mosolyogva helyet szorítanak. Látom, amint a férfi nagy nehezen az elülső peronajtónak támaszkodik.

— Ide figyel... hukk... ide figyeljetek gyerekek — harsog befelé a kocsiba. Észrevette már, hogy mindenki rábámul.

— Kérem a jegyeket! — A kalauz megáll a hirtelenszőke előtt.

— A magáét is.

A hirtelenszöke magához húzza az alacsonyabb kalauzt a táskájánál fogva. . ,

— Még hogy a... a... hukk... viteldíjat... tőlem?

— Igen. Kérem a viteldíjat.

— Én azt hik... hittem, hogy mostanság... hukk.. népközösség vagyunk — oldalra imbolyog, megkocogtat egy feliratot

az ablaküvegen; „Berlintekl A Berlint Közlekedést Társaság a tiétek/“

— .Elvégre... minálunk most., hukk.. német szocializmus van...

Magam ts, mint mindenki más a kocsiban, eddig meglehetősen élveztem a jelenetet. De az utolsó mondat letörölte arcunkról a mosolyt. Csend lett. Félve pillantottunk körül. Megállapítom: egyetlen nád uniformist sem látni a kocsibant A hirtelenszöke most kinyújtja nehéz, eres kezét:

— Tisztelet a kérges tenyérnek... hukk... tiszteletből talán elvisz a villamos?!... Hukk... ezt halljuk, ezt olvassuk... hukk.. de a boltban semmit nem kapsz érte! Mi?

— Na-naaat szól rá a kalauz. Idegesen nyttogatja-csukogat- ja a táskáját. A helyzet egyre kínosabb, a kalauz a pillantások kereszttüzében áll.

— Na és a kereset — folytatja zavartalanul a hirtelenszöke, és a kalauz mellére bök. — A levonások... hukk... munkafront... adó... légvédelmi alap... hukk.. még elmondani is sok... eredj, kérd előbb mástól a viteldífat.

Zavartan, tiedten vonogatja vállát a kalauz, sarkon fordul és otthagyja a hirtelenszőkét.

Egyszerre mintha megsűrüsödnék a kocsiban a levegő. A- kár valami Óriás harang alatt, úgy forog a kerék, úgy himbálózik bent a csengő. Vészterhes csend. Csak ne legyen semmi baj I— fohászkodom. Mereven nézem a férfit. Tévednék? Nem. Imbolyogva, de vtllámsebesen furakszik át a tömegen. Most lehajol az előtte ülő asszonyhoz; az Ijedten hátradől, idegesen babrálja a kalapját.

— Tudja, a szakik mindig mondják... hűk... hogy inkább a levonást fizessék ki és tart... hukk.... tartsák meg a bérünket... hukk„. jó ts volna, mi?

Az asszony komoly kifejezést erőltet az arcára, merőn bámul ki az ablakon. Mereven, akár a bábuk, ülnek az utasok. Csak nem válaszolni, nem keveredni gyanúba — ezt mondja valamennyi arc.

—aztán most még hét márka ötvenet is levonnak... hukk... a Hitler Mein Kampf-jára... még hogy... hukk... még hogy olvassam el.

Élesen kanyarodik a villamos. A hirtelenszöke áttántorog a másik oldalra, egy fiatal lány mellé.

— Megbocsásson kisasszony... moszáj leszállnom...

Végigegyensúlyoz a kocsin; matat a zsebében, mikor hátul

újra megállítja a kalauz, aztán fizet. Utána nézek.

Még vagy hatan leszállnak. Aztán nyomban elszélednek, csak a hirtelenszöke támogatja a megálló-táblát. Hét-nyolc métert se tehettünk meg a villamossal, hát látom: emberünk sarkon fordul, s nyílegyenesen átvág az úttesten. Sokatmon- dóan pillant rám a kalauz. Mire leszállók, majdnem kiürült a kocsi.

— Mik vannak... — mondom óvatosan a kalauznak. Az nyomban érti.

— Mindjárt gondoltam, hisz nem is volt alkoholszaga! — mondja, de az arca mozdulatlan. Majd hozzáteszi: — Ez aztán új módszert

LUDVlK ASKENAZY:

ELSŐ NAP

A háború után legjobban esik az alvás.

A háború előtt az ember nyugtalan. Lesz? Nem lesz? Kinyitja az ablakot, a város fölött fényszórók karjai tapogatóznak, keresztezik egymást. tehergépkocsik futnak az esőbén. azt sem tudják hová. Valaki ordít a rádióban, a szünetben indulókat játszanak. A páncélszekrényekben három pecséttel őrzött borítékokban a mozgósítás különböző változatai feküsznek. Az embert valami felébreszti. Ogy tűnik, hogy valaki minduntalan

föl-fölgyújtogatja az égboltot. A háborúban az ember sohasem alussza ki magát. Mindig történik valami. Felugat egy géppuska, csattan az akna, megcsíp a tetű. Késik a gulyás, a lövészárok nyirkos. Vagy: tüzérségi előkészítés. Az is felébreszt mindenkit. És amikor már teljes, dé teljes > csend van, akkor egyszercsak valami leszakítja a lábadat. és megint csak rosz- szul alszól. Nos, ne is csodálkozz. Egész életedben két lábad volt. és egyszeriben az egyik hiányzik. Most azért nem alszol, mert szokatlan.

Legjobban esik az alvás a háborút követő első napon. A csalogány sem ébreszt fel. A civilek agyonfutkoshatják magukat, a katona ledől — bárhol. Csak ne legyen a közelben ébresztőóra. A katona nem ébreszteti magát telefonon sem. Ilyenkor a barátairól álmodik, akik elaludtak, de már sohasem, ébrednek fel. Ezekről álmodik a legtöbbször. Egy nappal a háború után az ember nem szívesen ébred: nem tudja aztán, nevessen-e, hogy mindezt átélte. Vagy: sírjon?

Ford.: Paiágyi Lajos

SVATOPLUK PEKÄREK:

A lány

(II.)

A nyomtatványon megpillantotta a nevét, ritkítva kopogták le, aztán a pecsétét és a szétfolyó aláírást.

„Köszönöm szépen.*

„Hiszen, ha megjönne már végre az esze, mondta a bíró. ,Méq fiatal, maga előtt az egész élet... Megérthetné már vég- re hogy nincs értelme tagadni. Mit akar tulajdonképpen letagadni? Magának igazán mindegy lehet, hogy holnap jövünk-e rá vagy egy hét múlva... vagy - tegyük fel - egy hónap múlva de akár fogadhatunk is, amibe csak akar, hogy rájövünk. Ha végre bevaílaná az igazat, megpróbálnék valamit tenni magáért. De így, nem tehetek semmit, a legjobb akaratom mellett

se tehetek semmit." ,

„Én már mindent elmondtam, amit csak tudtam.

Nézze, nálunk nem is egészen arról van szó, hogy mennyi pénzt meg mimindent kapott érte... bár magától értetődően az is fontos'és a bíróság is tudni akarja majd... Minket elsősorban az érdekel, hogy kt és hogyan rántotta magát ebbe bele,

miért éppen magát...“ „

„Senki se rántott bele, komolyan nem.

Hát ahogy gondolja," mondta a bíró elutasítóan „de megnyugtathatom, 'hogy ha a föld alatt van is, megtaláljuk azt az

emt>Semmit se találnak meg... mert egyszerűen nem létezik. Már százszor elmondtam magának, hogy történt, azt, ahogy iaazán történt. Egyszerűen belebotlottam egyszer egy nekem való pasasba. Szolid volt... szóval intelligens. Először csak úgy hülyéskedtünk egymással..."

„Külföldi volt," jegyezte meg a bíró.

„Svájci. Pléhet jött venni Ostravára, valami különleges plédéi, amilyet csak itt Ostraván csinálnak... de lehet, hogy Tft- necben, erre már pontosan nem emlékszem... Azt a svájcit nagyon megsajnáltam... rettenetesen fáradtnak nézett kt és valahogy nagyon rossz bőrben... Talán olyan volt, mint most maga.

A bíró megrezzent, de neki semmi se jutott eszébe, amivel az Iménti baklövését jóvátehette volna.

„és németül beszélt vele", mondta a bíró, mintha mise történt volna. „Mondja csak, egyáltalán hol tanult meg maga t- lyen jól németül?"

„£n, tudja... maga ezt komolyan nem tudja, vagy csak megint úgy tesz, mintha nem tudná?"

„Ezt komolyan nem tudom," mondta szigorúan.

„Nálunk, otthon, utóvégre is, akárki beszél úgy németül, mint csehül... határvidék..."

„És angolul is tűd?"

„Nagyon keveset," mondta.

„És oroszul?" , ■

„Oroszul valamivel többet."

„Egyszeri azt vallotta, hogy nyelveket akart tanulni."

„Most már köpök rá!"

„Miért? Nem magyarázná meg?"

„Azelőtt... valóban akartam, de a faterom miatt nem vettek fel főiskolára. De azt hiszem, maga már tudja ezt is...“

„És maga meg van róla győződve, hogy ez az intézkedés igazságtalan volt?"

„Nem, igazságos volt," mondta sóhajtva.

„Csakhogy nem hiszi?"

„Igazságos volt... szerintük... De mondom, hogy az egész a faterom miatt volt."

„De hiszen tudja, hogy a maga apja...“

„... ült. No és akkor ml van?" mondta bosszúsan. „Ez már a váréban van. Ült az első köztársaságban, ült a németek alatt, aztán megint. És mindig a pofája miatt. Én tudom, hogy az e- gész pofázásnak nincs semmi értelme, de ahhoz, hogy apát megértse, ismernie kellene. Ha anyám nem lett volna annyira vallásos, gondolom, hogy már régén összeszedte volna a cók- mókját és'otthagyta volna."

„és maga?"

„En a faterral maradtam volna... ez biztos."

„Nagyon szereti az apját?"

„Nagyszerű ember," elhallgatott. „Egyszerűen belevaló férfi." Halkan elnevette magát. „Képzelje csak, amikor haza engedték és megkérdezték, hogy van-e valami kívánsága, azt mondta nekik, hogy már csak azt kívánja, hogy a kommunisták maradjanak az evezőknél, mert ha megint jönne valami fordulat, ő biztosan negyedszer ts a bányába kerülne, pedig már öreg erre a munkára... Egyszóval, vagány. Azok meg jót nevettek rajta."

„És ha most tudná, hogy maga mit csinál?"

„Az biztos, hogy dühítené, ö ugyanis a nagy pofája miatt ült."

A bíró a célzást elértve nevetett.

„Csakhogy,“ tört ki belőle, „én se vagyok holmiféle rlngyó. Maga akarja mindenáron rám bizonyítani... közveszélyes munkakerülés és prostitúció... de látott engem valaki egyszer ts az utcákon? Vagy, hogy valakivel lefeküdtem pénzért? Azt hiszi, érdekel, hogy maga mit gondol rólam... Én azt sohase pénzért csináltam. Ami pénzt kerestem, azért tisztességesen meg ts dolgoztam."

,Mít ért Ön azalatt, hogy tisztességesen?" kérdezte a bíró klmérten.

„Hát becsületes munkáért... a munka ellenértékét. Én intéztem a levelezéseiket, elvezettem őket ahová menniük kellett, telefonálgattam helyettük, tolmácsuk voltam és... minden a- hogy jött."

„Látja, éppen ez az. Ez a-minden."

„Ha naponta mással henteregnék, az magukat ugye nem za várná?... azok a lánykák se zavarják magukat, akik tuzex- koronáért fekszenek le a négerekkel... De én szerettem őket," kiabált, „én soha egy szóval sem mondtam nekik, hogy valamit is adjanak... és akkor ts elmennék velük, ha egy kávéra valójuk se volna." Elsírta magát: „Ha azt mondtam nektk, hogy nem, hát nem, ők a vtlágért se szemtelenkedtek volna velem, ezek rendes emberek voltak. Mindegyiküket szerettem... mlndüket megsirattam, amikor elmentek. Maga nem tudja, hogy mit jelent találkozni és mindjárt búcsúzni is. A legtöbben hat hetet töltöttek itt... csak hat hetet..."

„Mit ígértek magának ezért a hat hétért?"

„Semmit, az égvilágon semmit se ígértek. Csak utazgattam velük és aztán ha úgy adódott... hát le ts feküdtünk. Mückeúj ifjúság 5

ZELK ZOLTÁN: \

Májusi kívánság

Szakad a hó, szakad, mert így kívánom: toronyhegyig belepje tájamat, folvóm, tavam mederfenékig fagyjon, gyümölcsfáim üszkös ujjal mutassák a napot, melyről jégcsap csüng alá! mint gyermekkorom téli eresze, olyan legyen az ég, ha meghalok.

És csőrükkel sikongó cserepekre törve az üveggé dermedt ködöt, csak gyűljenek az egek varjai, hogy koszorút keringjenek fölöttem.

Aztán a szél

söpörje le minden kertekről a havat, aztán az ég

szinültig töltse fénnyel a vidéket s hús vízzel töltsön minden medreket.

Neked, neked,

hogy hozzád illő ifjak csapatjávai bejárjad májust, mely vidám időben oly tündöklő és gazdag, mint a tested.

Szájamig ér a hó már idebent — de odakünn a koranyár tükrében fecskék, záporok közt villog hajad.

RADNÖT! MiKLÖS:

Május

Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul.

A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok.

Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

KISS SÄNDOR rajza

melder, Rommel alatt szolgált a sivatagban, ott szerezte a nyavalyáját is, hogy... képtelen volt. Nagyon széguellte. Egész éjjel a hajamat simogatta és elbeszélte, hogyan is történt, és hogy azóta kell neki valaki, akinek legalább a haját simogathatja. Nekem mindent elmondott... Lehet, hogy mindegy volt neki, mert már soha többé nem jön Ostravára... és ha mégis, hát akkor nem kell utánam jönnie és beszélnie velem. Ök nagyjából olyan valakit keresnek, akinek elmondhatnak mindent... Még azt ts, amit sem a feleségének, sem a barátiának nem mond el az ember, egyszóval senkinek... egyedül csak annak, aki egyszerre olyan közel került hozzám és úgy érez, hogy benne még megbízhatunk, hogy 6 rá még az ilyen titkainkat is rábízhatjuk..."

„Mit adott magának az a Mückemelder úr az ilyen simoga- tásért?"

„Semmit. Mit adott volna. Hiszen 6 fizette az egészs ellátást és a hotelt Is."

„A múltkor abban az értelemben vallott, hogy Mückemelder ~ ötven dollárt adott magának."

„Nem, az nem Mückemelder volt" mondta gyorsan. „Azt az ötven dollárt Reichenbach adta."

„Szóval Mückemeldertől semmit se kapott?"

„Tőle el sem fogadtam volna," mondta határozottan."

„De azzal a Retchenbacchal ugye... szóval..."

„Vele igen, vele tökéletesen."

„Minek járt itt Csehszlovákiában?“

„Valamilyen kormot vásárolt. Tíz vagonnal... Legalábbis nekem ezt mondta.“

„Őt ts szerette?"

„Csaknem..."

A bíró akarata ellenére Is elnevette magát.

„Es miért nem egészen?"

„Félt. Állandóan rettegett valamitől. Éjszaka is állandóan égett nála a lámpa. En meg nemigen szeretem a félős férfiakat."

„Maga sohasem fél?"

„Néha igen," vallotta be, „de tnkább nem."

„És mttől fél a legjobban?’

„Mitől?... az élettől."

„Az élettől?"

„Azt hiszem, mindenkinek kell egy kicsit félnie. Legalább néha... legalább egy ktcslt, akkor, amikor az embert elkapja a gépszíj. En úgy gondolom, hogy az életnek abszolút semmi fazonja nincs... de néha éppen ezért tetszik. Persze, ha teljes pontossággal kellene meghatároznom... tulajdonképpen azt se tudom, hogy mit akarok és mit nem... Nagyon nehéz..."

„Ha átlag ötezer korona havi jövedelme lenne, ugyanakkor a ktsujját se kéne megmozdítania, maga szerint annak lenne fazonja?

„ötezer korona?" kiáltott fel. „Annyi pénzt még soha életemben nem láttam."

„Elhiszem, hogy egyszerre nem látott,“ mondta a bíró 4e nem is erről van most szó. Azt kérdeztem, hogy annak amit csinált, maga szerint volt-e fazonja?"

„De amikor olyan gyönyörű volt."

„Szeretne majd valamikor utazni? Gondolom külföldre ?

Megrázta a fejét: K

„Amíg a papa él, nem."

IFolytatjuk)