Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-05-07 / 19. szám

10 új ifjúság PLASS A csehszlovák labdarúgó-válogatott ú.i koncepcióval lépett a jugoszlávok el­len pályára. Az eredmény hízelgő, bár a fáradt és kedvetlen ellenfél még így is ordító helyzeteket hagyott ki, viszont a labdarúgást gólra játsszák, s a kilencvenedik perc után már egyre kevesebbet beszélnek a kihagyott helyze­tekről, s marad végül is az eredmény, amelynek — érthetően — nagy külföl­di sajtóvisszhangja van. Vadonatúj védelmet láttunk a csehszlovák csapatban. Pivarník és Hagara volt a két S7élsöhátvéd, aki pedig összefogta őket, a pilzeni Plass. A fekete fiú 1944-ben született, száznyolcvan centiméter magas, és hetvennégy kilo­gramm. Nős, egy fia van. Negyvenegyes számú cipőt húzott a jugoszlávok el­leni élső találkozón a lábára. Az l:0-ás kassai győzelemmel végződött VSS—Pilzen mérkőzés után lát­tam, amint a középhátvéd sírvafakad az öltözőben. Tizenegyessel kaptak ki, bár megérdemelten, de a kiesés réme még mindig fenyegeti őket. BENE Plass egyik nagy ellenfele lehet a csehszlovák-magyar VB-selejtezokön. Reméljük, nem jön közbe sérülés, mint a mostani szovjet-magyar küzdelmek során. Az olimpiai év, az ezerki- lencszázötvenhatos, a lehető legrosszabbul kezdődött szá­momra. Amikor a legtöbbet kellett volna edzenem, operá­cióra mentem. A kórházban az újságok révén tartottam kap­csolatot az atlétikával, innen szereztem tudomást Kuc és Gordon Pirié világraszóló e- redménveiröl is. Az utolsó pillanatban sze­reztem meg a melboumei o- limpián való részvétel iogát, ahol végül is csak a marato­ni távon álltam rajthoz. s még étiéi is futottam, hogy behozzam a betegség okozta lemaradást. Még a repülőben is edzettem, helyben futottam, gondoltam ez is valami, leg­alább megnyugtat egv kicsit. A francia pilótáknak nem szá­mított. üget-e valaki a hatal­mas gép fedélzetén, vagy sem. küldöttségünk tagjai azonban még a hajszálaikat is az ég­nek meresztették, és kértek, hagyjam abba, mert megbillen a gép és lezuhanunk. így hát csak a pihenöállomások repü­lőterein. Istanbulban, Abadá- ban. Karacsiban, Szingapúrban és Darwinban edzhettem. Melbourne hideggel, esővel fogadott, az átázott melegítő­ket nem volt hol megszántam, a rövid kis futónadrágban pe­dig erősen fáztam, hiszen át- fütvült rajtam az északi szél. A gondosabb atléták beszerez­ték a meleg, finom ausztrál gyapjúból készült szvettere- ket, de mire beszerezték, meg­szűnt a hideg, rekkenö hőség váltotta fel. A maraton előtt úgy per­zselt a nap, hogy a maratoni futók féltek még levetkőzni is. Néhánvan vazelinnal kenték be testüket, mások kendőt kötöt­tek a fejükre, nehogy napszú­rást kapjanak. Melbourne ut­cáin, a rajt után is keresték az árnyékos helyeket, érdekes volt ókét az árnyékos részek felé futni látni. Tudtam, hogy ilyén körül­mények között senki sem szár­nyalja túl Helsinkiben felállí­tott olimpiai csúcsomat Éppen ezért nem hoztak lázba a he­ves afrikai maratonisták, akik szédületes iramban vágtak ne­ki a távnak, hiszen úgyis visz- szaesnek később. Angolok és finnek közé keveredtem, a fa­voritba« közé, akik Mimoun, Kelly és Mihalovics voltak. Csendben, jó iramban fűtöt­tünk. csak Oksanen szólalt meg időnként, szerencsére fin­nül. így senki sem értétté. A tizenötödik kilométerén engem is kivert a hideg verejték. A forróra hévülf aszfalton szét- málltak fufócipőm műanyag- részéi a talpamon, összecso­mósodtak. s mindén lépésnél nyomták a lábamat, törték a bőrömet, e talpamat. Vége volt a laza, jö stílusú futásnak. A görcsös futást azonnal észre­vették a többiek, s megérez­ték. hogy itt az ideié az előny- szerzésnek. Mimoun hátrafor- dít'ott arcából kiolvastam, hogy hű barátja bajban van, de i- Iyen a sport, hiszen ez a Zá­topek nevű hú barát már há­rom alkalommal szedte el tő­ié a nagy világversenyek leg­értékesebb érmeit. Mire bebotorkáltam, besán- tikáltam a stadionba, hatodik voltam a célban, s első dol­gom volt a jő öreg Mimoun- nak gratulálni, aki végre o- limpiai bajnokságot nyert. „E- mil. lányom van" fogadta gra­tulációmat a francia futó — „És ezek a ravaszok nem mondták meg a rajt előtt!" — tette hozzá mosolyogva. Szívből örültem Mimoun győ­zelmének. hiszen annyi kese­rűség után, most egyszerre kettős öröm érte. Melbourne után nem volt szándékomban tovább verse­nyezni. Az én időm lejárt, egy egészen új nemzedék nőtt fel, csupa kiváló futó világszerte, s Csehszlovákiában is itt volt Jungwirth, aki világcsúcs elé­résére is képes volt. Vissza­felé is ünnepeltek utazás köz­ben az emberek, ez nagyon Zátooek Egyszer sajnos mindennek vége jólesett, de tudtam, hogy egy­re kevesebb ilyen pillanat vár. Hazatértünk, s legnagyobb meglepetésemre spanyolországi levél várt. meghívtak egy me­zei futóversenyre, pedig én már szegre akasztottam a cipőm. Megírtam nekik a valót, de a- zért megjegyeztem, hogy ha komolyan gondolták a dolgot, a következő évben szívesen rajthoz állok. Beleegyeztek, és én ismét edzeni kezdtem, de már csak szolidan, csendeskén. igazán csak passzióból. Rajthoz áll­tam, néhány kisebb versenyen közepes eredményeket értem el. A spanyolok nagyon kedve­sek voltak, a határnál vártak, Jurekkel érkeztünk kettesben, néhány idősebb újságíró azt hitte, hogy én vagyok Jurek vezetője, a rutinos öreg. Meg is jegyezték, hogy nem lehet mindig nyerni, most bi­zonyára nem is állok rajthoz. Azért rajthoz állok, mondtam, már csak azért is, mert sze­retek futni. Az a verseny bizony nem volt könnyű. Ellenszél fújt jő darabon, emelkedők követték egymást és iszapos részek, a- molyan igazi futóverseny volt a mézei kategóriában. Az angolok kezdetben óriá­si Iramot diktáltak, dé vissza­estek. Jurek is jól tartotta ma­gát égy ideig. A finisben ma­gam mögé utasítottam min­denkit. Örültem, hogy örömet szerezhettem a derék spanyo­loknak. A hátukra kaptak, bőrtömlőkből, ősi szokás sze­rint, borral itattak, s alig a- kartak hazaengedni. A határon pici fehér ku­tyát kaptam tőlük ajándékba, vonaton vittem Párizsig, onnan pedig repülőn Prágába. Mókás öt volt. Pedronak neveztük, még ma is vidítja barátainkat Prága-mellétti udvarunkban. És mit csinálok most, miu­tán régen abbahagytam már éltető elememet, a futást? Né­ha megpillanthatnak a Stro- movkán átillani, amint éppen téglákért’ futok, vagy egy kan­nával egyensúlyozok, hogy Da­na virágait megöntözhessem. Majd kacsintsanak rám. ha ta­lálkozunk. Kívánom, hogy találjon min­denki annyi örömöt az életben, mint én. Higgyék el, mégegyszer így csinálnám. És végül egy kérdés-felelet játék Zátopekkel. 1. Volt lámpaláza a verse­nyek előtt? Ha igen, miképpen igyeke­zett legyőzni? Volt. Azt hiszem, mindenki lámpalázas, ha valamit komo­lyan vesz, ha az eredmény szá­mít neki. Miért kellett volna legyőznöm? Éppen fordítva: szeretem, ha a versenyek előtt lámpaláz jelentkezett. Rendkí­vüli izgalmi állapot nélkül so­hasem érhettem volna el rend­kívüli eredményeket. Azt hi­szem, mindenkinek elszorul a szive, ha az állam jelvényével a mellén áll neki versenyezni. Izgatna mást is, vajon sike- rül-e maid helytállnia, s nem utolsó sorban az is, hogy ép­pen őt érte a naqy kitüntetés. Ha meghallanak valakit arról szavalni, hogy neki nem szá­mítana. kiért, kinek a színei­ben versenyez, ne hiqgyenek neki, mert nem mond igazat. És különben is: ha ezt ko­molyan venné, nemcsak magá­nak ártana, hanem azoknak is, akik sikereket vártak tőle. 2. Milyen érzések rohamoz­ták meg utolsö versenyén? Kellemesek és rosszak is. ö- rültem. hogy győztem, de szo- mörködtam amiatt, hogy töb­bet nem élhetek meg ilyen ö- römöket. Akkor, ott) Spanyol­orszáaban egymás után jöttek utánam az ellenfeleim, és kér­dezgették: valóban abba aka­rom hagyni? Nem kár, hogy abbahagyom, most, amikor i- lyen kitűnő formában vagyok? Tudják, ez az én cselem — akkor búcsúzni az atlétikától, amikor még győzni tudok. Né­hány éven belül nem lennék már képes erre. Máig is hiszem, hogy nem cselekedtem rosszat. 3. A négerek alkatuknál fog­va jobban művelhetik, sikere­sebben űzhetik az atlétikát, mint a fehérbőrűek? A négerek többnyire rosszabb körülmények között élnek, mint mi, ezért a civilizáció még nem puhította őket el annyira, mint’ bennünket. Afrikában például néha tizenöt kilométert is fut­nak a munkahelyükre, és ti­zenötöt vissza. Mi bizonyára nem tennénk meg ilyesmit. De a rendszeresen edző sportolók között nincsenek semmilyen különbségek. Az olimpiai a- ranvérmekért folyó küzdelem­ből minden nép. minden faj fia kiveszi a részét. Ez a legdön­tőbb bizonyíték abban az ügy­ben. amelyről most szó eseti, hogy tudniillik nem a bőr szí­ne dönti el, ki győz, hanem a szorgalom, a lelkiismeretes­ség. a kitartás. 4. Hol versenyzett a legszí­vesebben. és hol a legkevésbé szívesen? Legjobban Finnországban fu­tottam, s egyben a legszíve­sebben is. és nálunk a HouSt- ká-n. Stará Boleslavban. A legkellemetlenebb dolgom In­diában volt. Olyan pokoli volt a hőség, hogy majdnem elszé­dültem. s képtelen voltam az erős fejfájás miatt megje­gyezni, hány kört tettem már meg, s mennyi lehet még hát­ra? 5. Hány és miféle díjat ka­pott versenypályája során? Rengeteget. És rengeteget nyert Dana is, gerelyvető ver­senyein. Ha minden trófeán­kat el akarnánk lakásunkban helyezni, azt hiszem, végül is a folyosóra kellene szorulnunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy jó­pár díjat szétosztunk bará­taink. ismerőseink között. Csak az ideaen országokra jellemző, s az ott kapott eredeti dolgo­kat hagytuk még, s azokat a tárgyakat, melyekhez -- bizo­nyos történetüknél fogva — nagyon vonzódtunk. Ha nálunk járnának, színes, dzsakartai függönyt láthatnának, vietna­mi szalmatárgyakat, aranybro- káfot Bonvbayből, tuniszi sző­nyegeket, porcelánokat^ kézzel kovácsolt finn késeket’, vagy korutáni díszített tányérokat. A brazíliai szilveszteri futó­versenyen való jó szereplésem és győzelmem elismeréseként annvi plakettet, serleget és é- gyéb_ tárgyat gyűjtöttem, hogy összesen hatvanöt kilogram­mot nyomtak. A repülőbe csak húsz kilogrammos csomaggal léphet be az ember, és ponto­san ennyit nyomott az én poggyászom. Kénytelen voltam, még ott, Brazíliában szétosz­tani ezeket az ereklyéket. Da­nának még sem mutathattam, mikét kaptam. Csupán egy é- 2üst serleget hoztam néki. Vi­szont minden díjam közül a legjobban azt a serleget szere­ti. amit az utolsó versenyemen, Spanyolországban nyertem. A brazil és spanyol serleget te­hát megtalálnék prágai laká­sunkban. ugyanis ezek nagyon a szívünkhöz nőttek, és nem adnánk őket a világ minden kincséért sem.-0­Ezzel Zátopekről szőlő soro­zatunk végére értünk. Tudom, hogy ez a nagy futó, bár a világ sporttörténelmének je­lentős alakjává vált — nem o- Ivan naqv mágnes, mint mond­juk Eusébio. vagy Tichy Lajos. Viszont: . remek, talpig becsü­letes embernek ismerem, s é- zért is szenteltünk élettörté­netének ennyi helyet. b. fly.

Next

/
Thumbnails
Contents