Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-04-17 / 16. szám

10 úi>fm CSEHSZLOVÁKIA ÉS MAGYARORSZÁG LABDARÜGÖ- VÄLOGATOTTAI — MINT ISMERETES - ELLENFE­LEKKÉ VÁLTAK A VILÁGBAJNOKI KÜZDELMEK E- GYIK SELEJTEZŐ CSOPORTJÁBAN. FOKOZATOSAN MUTATJUK BE A KÉT EGYÜTTES EGY-EGY VÁLOGA­TOTT JÁTÉKOSÁT. A KÖZELMÚLTBAN PIVARNlKRÖL IRTUNK, MOST PÄNCSICS MIKLÖS VAN SORON. FERENCVÁROS Született 1944 február 4-én, Garán. 184 cm magas, 83 kilót nyom. 1961 óta játszik bajnoki mérkőzéseket. Az NB I-ben 1963 augusztus tizenkilencedikén, Kom­lón mutatkozott be. 1967 október 29-én, Lipcsében, az NDK ellen került a válogatottba. Nős, fia, Dusán, 1967 nov. 12-én született. Legjobb éve: 1967. — Igen. 1967 örökké emlékeztes esztendőm marad, mondotta Páncsics. — Ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni. Különösen az év utolsó hetei voltak csodálatosak. Október huszonkettedikén végleg meg­nyertük a bajnokságot, egy héttel később bekerültem a válogatottba, majd újabb két héten belül fiam szüle­tett. Ez a sorozat olyan szép. hogy szinte nem is lehet igaz... Pályafutása érdekes módon kezdődött. A Baja környé­ki Garán élt, barátja írt Tátrai edzőnek, próbálja ki a nagyszerű adottságokkal rendelkező fiút a Ferencváros­ban. Nyolc éve történt mindez, s 1961 tavaszán már be­mutatkozott a zöld-fehérek ifjúsági csapatában. Első mérkőzésén a jobbhátvéd posztján szerepelt. Két évvel később már az ifjúsági válogatottban ját­szott, s még ősszel, 1963-ban, Mészáros József edző be­dobta a mélyvízbe. Tíz mérkőzést játszott megszakítás nélkül Novak, Dalnoki, Mátrai, Havasi társaságban min­dig a középhátvéd helyén. Kilenc mérkőzésen mindösz- sze 7 gólt kaptak és 3 pontot veszítettek, de ekkor jött a Honvéd ellen 2:7. őt találták hibásnak... Több, mint egy évvel később, 1964 júliusában újra Komlón került vissza az egybe, megint középhátvédnek. Stabil helye ekkor sem lett, csak öt mérkőzést játszott, az 1965-ös idényben pedig mindössze egyet. Az MTK utá­ni 2:4-es találkozón Mátrait helyettesítette, egy fellépés után ismét tartaléksorba került. Páncsics ideje 1966-ban érkezett el. Mint sok más labdarúgó, a kitűnő hátvéd is szerencsés véletlennek köszönheti pályafutása kedvező alakulását. A Fradi feb­ruári, milánói. Intemazionale elleni Európa-Kupa mér­kőzésén Horváthot kiállította Arribas spanyol bíró. Hor­váth nem játszhatott a Népstadionban. Tátrai edző a március 2-iki visszavágóra Páncsicsot állította balhát­védnek. — Ez az én nagy sztorim — emlékezik vissza Pán­csics. Addig soha nem játszottam balhátvédet, s a be­mutatkozásra ezen a poszton a félelmetes, gyors, sokat mozgó és ravasz Jair ellen került sor. Már Milánóban, a lelátóról jól megfigyeltem Jair játékát, bár akkor még nem gondoltam arra, hogy rövidesen szembekerü­lök vele. Láttam, ha nem engedik átvenni a labdát, könnyebben semlegesíthető. Amikor Jair őrzése lett a feladatom, nem féltem, s talán a lámpaláz nélküli já­téknak köszönhetem, hogy megálltam a helyem. A szak­sajtó ezt írta a bírálatban: Páncsics meglepő, kitűnő teljesítménnyel rukkolt ki. Gyors volt, ügyesen helyez­kedett, jó helyre adta a labdákat, és a nagyhírű Jairral szemben is helytállt.“ Hát így lettem balhátvéd, Kitűnő sportmber. Csendes, szorgalmas, az edzőnek aztán tényleg nincs gondja vele. Nem iszik, nem do­hányzik, akkor a legboldogabb, ha az edzések és utazá­sok után otthon, a családja körében lehet. Hatalmas termetű, kitűnő fizikumú. Ennek ellenére nem nagyétkű. Ha azonban csirkepaprikás vagy túróspalacsinta kerül az asztalra, nem marad hű elveihez. Szeret olvasni és szeretne színházba járni, de erre ritkábban nyílik al­kalma. mert a kis Dusán mellé nehéz pótmamát szerez­ni. B. J. ZÁTOPEK Helsinki 52 Azt látták volna, micsoda hévvel vetettem magam a küz­delembe. Ügy futottam át a hársfa-ligeten, mint a nyíl, az utat mutató úttörő még javá­ban napozott a fűben, nem vár­ta a versenyzőket. Amikor el­haladtam előtte, utánam for­dult és valamit kiáltott. Buz­dít a kisöreg, nagyon rendes srác lehet, a kép pedig nem­sokára az enyém. H egyen-völgyön robogtam, míg végül is egy vasúti kereszteződéshez értem, ahol ötfelé ágazott az út. és sehol egy jelzés! Elbolyong­tam! Ott, ahol az úttörő kiál­tott, valóban eltért az út. a versenyzők ott kerülték meg a hegyet. Árkon-bokron utá­nuk. Huszonkilencediknek so­roltam be a mezőnybe, az élen­járókat látni sem lehetett. Te már a második kört futod, cso­dálkoztak. A városban értem utol az elsőket, és háromszáz métert vertem még rájuk. Re­megett a térdem, amikor az e- melvényre álltam, a verseny 1- gazgatója azonban mosolyogva gratulált. Köszönjük Emil, már azt hittük, hogy valami régi házas kapja a festményt. Két hónap múlva, a hadse­reg-bajnokságokon jó kis zűr­zavar keletkezett. Leköröztem a gyenge ellenfeleket, de a kö­zönség csak nem csitult, pe­dig egyáltalán nem volt érde­kes a verseny. Hallom ám. hogy kórusban zengik: Rekor­dot. rekordot! Akkor figyelnem kell a hang­szóróra, hogy megtudjam, mi zajlik“. A hatodik kilométert ismét gyorsabban tette meg Zátopek, mint Heino!" Ha a hetedik is jobb lesz, rátaposok, határoztam el. Vé­gül is úi világcsúccsal fejez­tem be a versenvt. Heino nem hagyta magát. Finnországból is világcsúcsot jelentettek egy hét múlva. Engem sem hagy­tak nyugton. Neked is új ver­senyen kell indulnod, mondta egy alezredes. Ostraván került sor az ese­ményre. Esti újságjuk nem volt, a rikkancsok mégis hatalmas csomagokat szorongattak ke­zeikben. Ml lehet ez, kíván-1 csiskodtam. Megfagyott ben-1 nem a vér: A Práca különkia­dása közli, Zátopek új világ­csúcsot futott tízezer méteren! És a verseny csak ezután kö­vetkezett. , A nézőknek, a buzdításoknak köszönhetem, a remek környe­zetnek, hogy finn barátom vi­lágcsúcsa ismét az enyém lett. (Befejezés a múlt számból) A finnek még a sarkkörön túli faházikókat is fello­bogózták, s elegendő volt a versenyzők annyira jel­lemző melegítőjébe bújni ah­hoz, hogy számos barátot sze­rezzen magának az ember. Négy aranyérmet szerzett csalá­dunk, Dana és én. Nem volt könnyű dolog. Emlékszem, To­kió előtt kijelentette Clarke, hogy megismétli helsinkii bra­vúromat. Egyetlen első helyet sem szerzett. A tízezresek rajtja után elébe vágtak, le­lehagyták, fárasztották, idege­sítették ellenfelei, s bár Clar­ke mindent megtett a siker ér­dekében, végül is harmadik lett. Helsinkiben más volt a hely­zet. Amikor a versenyzők gyü­lekeztek. ámulattal néztek fel rám. a világcsúcstartóra és az első sor első emberének kijá­ró helyet adták át. Az élre vágtam, meg sem próbáltak e- iőzni. Az újságok karikatúráin úgy rajzolták le a mezőnyt, mintha vonat lenne. Én voltam a gőzt fütyülő mozdony, a töb­biek a kocsik. Sorra hagytam el a lekörözötteket is, egy­más után szakadoztak rólam a vagonok, míg végül maradt a magányos francia, Mimoun. Jő barátok voltunk és vagyunk, de rávertem húsz métert, s olim­piai csúccsal győztem. A finnek legalább úgy ö- rültek bajnokságomnak, mint honfitársaim. Elkísértek az o- limpiai faluba és vacsorát ad­tak tiszteletemre. A konyha al­kalmazottai finn népdalokkal és virágokkal vártak, a magyarok hatalmas tortával állítottak be. Hát ez nagyszerű volt, di­csértem magam, de Londonban okultam már, hiszen hátra volt az ötezer méter, jó lenne győzni itt i*. Az előfutamok sejtették, hogy nagy verseny lesz. Mimoun francia, Béres ma­gyar, Schade német csúcsot fu­tott. A harmadik előfutam, a- melyben rajthoz álltam, őrült iramban kezdődött, és ez jő volt. mert a gyengébbek visz- szaestek. öten maradtunk ver­senyben, éppen annyian, ameny- nyien a döntőbe kerülhettünk. Figyelmeztettem a többieket erre, s a célba majdnem sé­tálva mentünk, erőt takarítva meg a döntőre. Másnap rémülten futott hoz­zám Dana. Láttad a műsorfü­zetet? A gerely vetés egyidő- ben zajlik az öt kilométerrel! Rémes! Miért lenne rémes? Egyszer­re edzünk, egyszerre verseny­zőnk is. csitítottám. — De ha te futsz, én nem tudok koncentrálni a gerely­vetésre. mert izgulok és forr a stadion. — Ez a helyes Dana. A fele­ségnek mindig a férjére kell gondolnia. Dana azonban nem mosolyo- dott e! az élcen. Utánasiettem, s a finn erdőkön át, nagy ki­térővel kísértem haza. szedtem neki egy csokor szamócát, mert nincs rosszabb állapot a verseny előtti izgalomnál. A verseny előtt nem akartam a stadionba menni a többiekkel, csak a rajtra, s majdnem rá­fizettem. Egy kilométerrel a stadion előtt leállították a gép­kocsit, s csak keserves kínok között engedtek továbbhalad­ni. Az ellenfelek már melegí­tettek. Érdekes emberek a futók. Chattaway mintaszerű­en tartotta a felsőtestét, Pirié­nek póklába volt, Mimoun e- lőregömyedt, Reiffnek rózsás volt az arca. Csupán a néme­tek esélyese. Schade zárkó­zott magába. A németek favo- ritjai sorra kudarcot vallot­tak. pedig ez a Schade a be­csületesség mintaképe volt, nem taktikázott, hanem veze­tett ha ő következett, nem húzatta magát, a többiek úgy hagyták melegítőjüket a füvön, ahogy éppen kibújtak belőle, Schade szépen elrakta azt is az útból. A rajt után Chattaway vá­gott az élre. de egy kör után Schade vette át a vezetést. A bolyban futni jó dolog, min­den felelősség, minden súly mások vállán fekszik, az em­ber nézheti a lenyugvó napot, a körönként változó, egyre fo­gyó számokat, figyelheti a szurkolók hangját. A hetedik körben én fura- kodtam a mezőny élére. Taps köszöntött. Gondoltam, a né­met fiú most megpihen egy kicsit, hiszen vezetett éppen eleget, most rajtam a sor. Csakhogy Schade ne mígy ter­vezte. Azonnal visszaszerezte pozícióját, s nem engedett e- lőre senkit. A negyedik kilo­méteren Reiff iramodott neki, meg akart ugrani, de befog­tuk, végül is feladta. Négyen — Schade. Chattaway, Mimoun és én maradtunk még verseny­ben az aranyéremért. Egyre közeledett a cél, egy­re izgatottabbak lettünk, leg­szívesebben már most eldön­töttem volna a versenyt, de fegyelmezett voltam. Amikor a gong az utolsó kört jelezte, ki­ugrottam a többiek közül, és sprintelni kezdtem. Évek óta gyakoroltam ezt a befejezést. A közönség tombolt, bennem pedig megfagyott a vér, mert száz méteren belül mindhár­man befogtak, vége minden­nek, gondoltam. Aztán tovább morfondíroztam: lehetséges-é, hogy ezek egyforma taktikát készítettek elő erre a ver­senyre? Aligha. Az viszont megtörténhetett, hogy az én finisemet akarják megállítani, s akkor van némi reményem, mert én még bírom. És való­ban. Kétszáz méterrel a cél előtt már egyre nehezebben léptek, és én még jobban rá­kapcsoltam. A közönség üdv­rivalgása közepette futottam át a célon. Első gondolatom Dana volt, de a stadion üres. A nők ge­relyvetése a verseny befeje­zése után következett. Amikor eltávoztam a stadionból, ak­kor jött meg Dana és a töb­bi gerelyvetőnő. Dana még el­kérte az aranyérmemet, látni akarta. Milyen jó, ha az ember­nek van egy felesége! Nincs gondja az aranyakkal. Veze­tőnk néhány perccel ezután hozzámfutott, és újságolta, hogy Daga új olimpiai csúcsot dobott, már az első kísérlet során, több mint ötven métert. Sehogysem értettem, hiszen az olimpia előtt nem jutott túl a negyvenhéten. Lezuhanyoztam, amikor már jött is Dana. és dicsekedett, hogy ő is nyert egy aranyat. — Ez az én érdemem, kom­mentáltam az eseményt, mert győzelmemmel annyira megha­tottalak, hogy három méterrel tovább dobtál örömödben. — Akkor csak menj, és hass meg egy lányt, te lángész. Majd meglátjuk, hányszor do­bok még ötvenen felül. Családunk már három ara­nyat szerzett, az olimpia a vé­ge felé közeledett, s nekem, már csak egv versenyem volt hátra, a maratoni futás. Az o- limpia előtt arra törekedtem, hogy növeljem a gyorsaságom, s most. amikor higanymozgá­súvá váltam, át kell képeznem magam kitartásra, a maratoni nem lehet elsietni. A londoni olimpián egy bel­ga futó fizetett rá gyorsasá­gára, aki a rajt után kilomé­tereket vert rá a mezőnyre, de úgy kimerült, hogy amikor a stadion bejáratánál megje­lent, meghökkent a leghiggad­tabb angol is: a belga esze­lősen nézett a semmibe, a lá­bai nem akartak engedelmes­kedni. és sorra hagyták el el­lenfelei, száz méterrel a cél előtt. A huszonkétéves belga fiú alig vánszorgott át a cé­lon. s azonnal összeseit. A szakemberek a fiatalság és ta­pasztalatlanság számlájára ír­ták az eseményt, pedig időseb­bekkel is történt már ilyesmi. Készültem erre a versenyre. Ki­számítottam, hogy a fönnálló olimpiai csúcs nyolcvanöt má­sodperces négyszázasokat kí­ván. Gondoltam, mégiscsak gyorsabban futok majd, s nyolcvanhármas négyszázasok­ra ütemeztem be magam, ne­hogy meglepetés érjen. Reggel gyakorolni kezdtem, s egy ba­rátom ellenőrizte az órát. ment is az ügy valahogy, de a ta­pasztaltabbak azt tanácsolták, jobb lesz, hi kiszemelek a rajtnál egy híres maratoni fu­tót, s az ő iramához tartom magam. Az újságok szerint Pe­ters angol futó a favorit, szin­te verhetetlen, az aranyérem biztos várományosa. Í87-es rajtszámmal indul, hozzá kell furakodnom, őt kell szemmel tartanom. A rajt után kikerestem a száznyolcvanhetest, és kapcso­latot igyekeztem teremteni ve­le. Ön Peters?j — Igen, is m a válasz megnyugtatott. Kép« zeljék el, mi lett volna, ha összetévesztem egy gyenge fu- tóval, a vezetők a mai napig szapulnának. A rajt után erős iramot diktált az angol, már vagy százötven méteres előnye volt, ez mégiscsak sok, utána vetettem magam, nehogy elve­szítsem a szemem élői. Rám is kötődtek futók, engem a »véd Jansson követett. A tizenhatodik kilométerén értem utói Peterset. Ki volt merülvé, megrémültem, vajon nem esett-e áldozatul a túl é- rős iramnak? A huszadik ki-' lométeren szenzációs részidőt jelentettek, engem azonban csak a kimerültség és a fá­radtság vett karmaiba, ki hit­te volna, hogy a salak és az országút között ilyen borzal­mas a különbség? Most jutott először, addigi életem folya­mán eszembe, hogy hiszen vé­ge lehetne a kínnak, ha felad­nám. de tudomásul vettem, hogy húsz kilométerre vagyok a várostól, egy szál gatyában, pénz nélkül, mi lenne itt ve­lem? Ezért futottam tovább. A rendezők frissítő állomáso­kat állítottak föl minden öt kilométeren, ahol narancs, citrom, tabletták, tea várta a futókat. viszont aki nyerni szándékszik, az nem fékezhet ie, mert az aranyért futni kell, gyorsan, szívósan, kitartóan. Az utolsó pozíciókon futóknak nincs mit veszteniök, ők vé- giglakmározzák a dúsan terí­tett asztalkákat. Edzéseim so­rán sem frissítgettem magam, így legyőztem a kísértést, de a huszonötödik kilométeren már maguk a rendezők kínálták Janssonnak és nekem a féi citromot. A svéd elvette, én nem. Megvárom, hogyan fut to­vább. Ha a citrom hajtani fog­ja. én is bevágok egyet. Csak­hogy Jansson visszaesett, és áldottam kiváló koponyámat, a- mely tartózkodó, s most már elutasító álláspontra helyezke­dett a frissítőkkel szemben. Egyedül futottam a cél .fé­lé. és tanulmányoztam, miképp fogy az ember minden tarta­lékereje. miképp gyengül el, s fárad, kimerül, a halálos szin­tig. Szerencsére beértem Hel­sinkibe. az utcákon emberek ezrei inteqettek, buzdítottak, tapsoltak, a hangok ezerfélesé- géböl kihallottam Mimoun jel­legzetes francia kiáltását, hát' hogyan van ez, két aranyat el- szipkázok előle, és ő még szur­kol nekem? Megláttam az o- limpiai stadion tornyát, a be­járatnál tapsorkán fogadott. Bizalmat öntött belém a közön­ség. most már tudtam, hogy kibírom. A nézők egyszerre álltak fel helyeikről mintha az államfőt fogadnák, és én vi­gyáztam, az utolsó métereken is, nehogy elrontsak mindent, nehogy buckába lépjek vagy rögbe rúgják. A célban már volt erőm mosolyogni, széttár­ni karjaimat. Á győzelmi e- melvénven nyugodtam meg ,i- gazán. Nem várt újabb verseny, pihenhetek, s a finnek úgy ün­nepeltek, mintha saját futójuk lettem volna, majdnem kicsor­dult a könnycsepp szememből, olyan szép volt az egész. Másnap ágyban maradtam, pihentem, míg a kalapácsve­tők, akikkel együtt laktam, ki­rándulni mentek, az ezer tó egyikére, motorcsónakon, fény­képezőgépekkel felszerelve. Egy picit fájt a szívem: mi­lyen jó nenkik, a levegőn, a vízen, a csónakban. A derék legények észre sem vették, hogy a tő közepén ki­fogy a benzin. Még szerencse, hogy voltak evezőik. így lógó karokkal, fanyar arckifejezés­sel jöttek éjjel haza, és más­nap ők dőltek ágynak, miköz­ben én. pihenten és frissen fic- kándoztam a városban. Helsinkiből hazajövet min­denki ünnepelt. Éjfélig tartot­tak a győztesek számára ren­dezett bankettek, s mi végül akkor voltunk a legboldogab­bak amikor ágyba kerültünk. f. b. gy.

Next

/
Thumbnails
Contents