Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1968-04-09 / 15. szám
10 új ifjúság SOS KAROLY szövetségi kapitány válaszai izgalmas, érdekes kérdésekre: — Milyen taktikával győzte le az NDK válogatottja Moszkvában a Szovjetuniót, és alkalmaz- ná-e ezt az elgondolást a közelgő magyar-szovjet mérkőzéseken? — Amikor elkészítettük haditervünket, az volt az elgondolásunk, a két középpályás játékost, Voronyint és Szabót kell „lefogni“, hogy megszakítsuk a kapcsolatot a hátsó és az első négyes között. Csatáraink ezen túlmenően feladatul kapták a védők állandó zavarását, tehát hogy Seszternyevék ne tudják pontosan előbbre juttatni a labdát támadóikhoz. Mivel a német játékosok fegyelmezettek taktikailag is, ezt az utasítást pontról pontra végrehajtották, a szovjet csapat a kezdeti zűrzavar után elvesztette biztonságát és nem volt ideje hozzá, hogy rendezze sorait, vagy valamilyen hatékony ellentaktikával válaszoljon lépésűnkre. — Miért nem edzője a magyar válogatottnak? — Pontos megbízatásom címe egyelőre: vezetőedző. Mivel elég sokat voltam távol, fontos feladatomnak tartom, hogy a pályán ismerjem meg a játékosokat, és mivel még nem vagyok annyira idős, hogy ne tudnám az edzéseket vezetni, természetesen magamra váílaltam az ézirányú feladatot. Lehet, hogy majd később változás lesz ezen a téren is. — Befolyásolja Önt a válogatásnál Mátrai Sándor kora, valamint az, hogy Mátrai egyesületet változtatott? — Az. hogy Mátrai harminchat éves, még egyáltalán nem befolyásolna döntésemben, de persze a válogatás közben már erre is mindinkább gondolni kell. Ami viszont negatív tényező ebben a kérdésben: Mátrai új egyesületbe került, ahol egészen mások a feladatai, mint a Ferencvárosban, és éppen ezért lehetséges, hogy pont ebből az okból kifolyólag döntök másként. — Alkalmasak-e arra válogatott játékosaink, hogv technikai tudásuk mellett valaha is erényük legyen a német keménység, az angol küzdenitu- dás? — Jól ismerem a magyar futballistákat. Valamelyes eredményt elérhetünk ezen a téren, de hogy teljes legyen az, amit ön a német keményséq és az angol küz- denitudás alatt gondol, nem hiszem, hogy valaha is szóról szóra megvalósítható lenne legjobbjainknál. — örömmel értesültem arról, hogy Ön szerint is a szélsők a támadójáték lendítői. Véleménye szerint mit kell tudnia egy válogatott szélső-játékosnak? — Igen. az én elképzelésem az, hogy a mai betonvédelmet elsősorban a széleken lehet megkerülni és bejutni a kapu előterébe. Ez természetesen sokrétű képzettséget igényel. Azt tartom válogatott szintű játékosnak, aki kiismerhetetlen. Nem ragaszkodik a vonalhoz. ha kell védekezni tud. a másik pillanatban lendületesen támad, eltalálja azt a pillanatot, amikor be kell adni vagy pedig kapura kell törni és gólt lőni. Tudom, ez nagy követelmény, de hát ha már szinteket nézünk, miért ne emeljük azt magasabb fokra? — Befolyásolni fogja-e önt, hogy egyes játékosok klubjukban nem azon a poszton szerepelnek mint amilyenben Ön kívánja őket számításba venni a válogatottban? Konkréten: ha Pán- csies középhátvédet játszik a Ferencvárosban, lehet-e a válogatott balhátvédje? — Ez már nem' okozhat problémát, hiszen a klubedzőkkel is olyan megbeszélést folytattam, hogy játékosaikat sokrétűen készítsék fel. Persze a kivánalmaknak, a lehetőségeknek megfelelően. A modern játékban mindjobban elmosódnak a ..számok“, tehát így a kérdés második felére válaszolva, semmi akadálya nem lehet annak, hogy Páncsics a Ferencvárosban viselt 3- as számú mezt a válogatottban 4-esre cserélje fel. És még egy kérdés, BARCS SÁNDORHOZ, az UEFA alelnökihez: — Miért van az, hogy a magyar labdarúgó-vezetők nagy része pesszimista a magyar-szovjet mérkőzéssel kapcsolatban? — Ennek két oka van. Az egyik valós ok: a statisztika, amely kimutatja, hogy az eddigi nyolc mérkőzésen a Szovjetunió fölénye domborodik ki. A másik, de szerintem ez sem elfogadható, hogy egyesek úgy vélekednek, nekünk nem megy a Szovjetunió ellen. És itt arra gondolnak, hogy a szovjetek keményen játszanak, erőteljesen, technikai tudásunkat nem engedik kibontakozni, játékosaink ezért az első percekben elvesztik kedvüket stb. Én is Sósnak adok igazat, aki optimista. hiszen ma már a sportban sincsenek legyőzhetetlen akadályok, megvalósíthatatlan célkitűzések. Ott volt pl. a legutóbbi Tgrenoblei téli olimpia, ahol a csehszlovákok sok-sok év után megtörték a szovjetek hegemóniáját. Miért ne lehetne ez a mi esetünkben is? (Folytatás a múlt számból) Télen Afrikába hívtak, oda Párizson át repültem, s merthogy a francia fővárosban két teljes napig kellett várnom a forró földrészbe szálló gépre, edzettem itt is, serényen. Két évvel ezelőtt rajthoz álltam a főiskolások egyik versenyén, ismertem az atlétikai pályájukét is, a repülőtérről egyenesen ide tartottam, edzeni. A pálya gondnoka már nem emlékezett’ rám, ezért amikor a köröket róttam, megkérdezte. francia főiskolás versenyző vagyok-e, mire én azt feleltem, hogy nem egészen, s továbbloholtam. A gondnok várt égy kört és közölte, hogy akkor itt nem edzhetek, mert ez a stadion a francia főiskolásoké. s csak az ő klubtagjuk futhat itt'. Én nem álltam meg, hanem tovább róttam a métereket. hiszen edzeni muszáj. A gondnok utánam vetette magát'. igazán jó erőnléte volt. mert sokszáz méteren keresztül üldözött, s ha azokat a kis pihenőket leszámítom, amelyeket közbeiktatott, hogy aztán annál hevesebben folytassa az üldözést, elmondhatom, majdnem olyan komolyan edzett aznap, mint' én. Az öröme nem volt teljes, mert aztán befutott egy francia atléta barátom, aki elmondta a buzgó őrnek, hogy én vagyok Zátopek, és hagyjon nyugodtan edzeni. Másnap már egyetlen körre sem tudtam az öreget provokálni. Az Orly-i repülőtérről éjjel indultam útnak Afriké felé. Sohasem felejtem el a fényeket', a színeket. Afrikában megnyertem a versenyt. Karácsony előtt’ két nappal, maid kirándulásokat tettünk az érdekes vidéken. Vettem egy csomó amerikai mogyorót, azzal etettem a majmokat. amelyek csőstül jöttek a ritka csemegére. Az egyikkel játszani kezdtem, egészen addig, amíg a fejemre nem ült. Elkapta a fülemet, majd vé- giqgereblyézte a hajam, vajon vannak-e bolháim. Akkoriban még sok hajam volt, sokkal nagyobb koponyára is kitelt volna, mint a sajátom. Amikor ki akartam szabadítani magam a majom szorításából, mordult e- gyet, és én megszeppentem, megjegyzem, a majomcsorda minden tagja élvezte a jelenetet, szetnlátomást kiválóan szórakoztak, de végül a tulajdonos lépett közbe, aki egy egyszerű mozdulattal tetté ártalmatlanná a fenevadnak nem nevezhető, ám tetteiben így viselkedő állatot. Megnyertem még egy versenyt. három kilométeren, bíztató eredménnyel. Ez volt minden ajándékom ezerkilencszáz- negyvenhét karácsonyán, na és persze a jó remény: a következő esztendőben olimpiát rendeztek Londonban, hosszabb szünet után ismét olimpiát, feledve a háborút, a holtakat, s nekem minden reményem megvolt arra, hogy ne csak eljussak. hanem talán elég jól is szerepeljek Angliában, hiszen sok nagy versenyt nyertem és világcsúcstartónak mondhattam magam, f. b. gy. A z olimpia évét, az 1948- as esztendőt Gottwal- dovban kezdtem. Itt rendezték az első iqazán nagy versenyt, s itt született az első, igazán nagy csúcs is. Nem futásban női gerelvben. Egy teljesen ismeretlen atlétanő dobta a rekordot, bizonyos Dana. Nyomban gratuláltam: „A- hogv maqa veti a gerelyt, az csodálatos“, áradoztam, s vala- hoov hosszabban néztem a szemébe. mint illett volna. Egv hét múlva újból Gott- waldovban álltam rajthoz, s most valahogy a három kilométeres távnak is szenvedélyesebben vágtam neki. A nézők ezúttal az én csúcsomnak tapsolhattak, és Dana nekem kívánt minden jót. Néhány nappal később viszont ismét ő röpítette messzire a gerelyt, a- mit én alig vártam már, s a- zonnal rohantam gratulálni. Később már akkor is járogat- tunk egymáshoz, ha történetesen nem sikerült a rekord. Egy idő múlva úgy határoztam, hogy nem ártana kicsit szorosabb kapcsolatot teremteni ezzel az atlétalánnyal, a gratulációk korszaka remek kezdet, de nem maradhatunk mindig ennél. Cselhez folyamodtam: „Nem jönnél el este moziba?“ kérdezZÁTOPEK Első (de nem utolsó) arany- érmem és első (de alighanem utolsó) feleségem honnan vesz ennyi erőt. Egy teljes körön át hallgattam a hátamon zihálását, a kilencedik körben nem láttam sehol, hiába kerestem. Heino feladta a versenyt, újságolta egy angol rendező. A célig már nem előzött meg senki. így én nyertem az aranyat, amely a csehszlovák átlétika történetének első o- limpiai bajnoksága volt egyben. A banketten csupa mosoly volt a tegnap még csikorgó vezető: Egv szlovák népdal jutott e- szembe a házasságról, amely arról szól. hogy ha az ember mennősül. az élete csupa szenvedés. Egv nappal az esküvő után negédesen kérdezte Dana: Nem ugranái el egy kis tejért? Hogyne mennék, édes szivem. s már loholtam is. Azt hittem, legközelebb aztán ő megy már. Egy hét múlva megnyúlt ábrázattal kérdeztem: Mindig én fogok vásárolni járni? Dana zseniálisan magyarázott: „Te mint futó rekordidő alatt is megteheted a távot, nem úgy. mint a többi férj.“ Meggvőzött. Hármasával szedtem a lépcsőket, s miközben az elárusitónő mérte a tejet és számolta a kiflit, Idegesen topogtam, hiszen Dana még azt hinné. ?»gy nem bírok futni. A !nős ember többet nyom a latban, mint a legény. Egy mezei futóversenyen karikagyűrűvel álltam rajthoz. A rendezők megmutatták a díjat, egy festményt amit nászajándéknak szántak, hiszen ki más győzhetne itt? tem Danát. „Nem“, felelte ö, „Utazom, haza, Uherské Hra- distebe“. Te onnan való vagy kiáltottam fel. hiszen én ott katonáskodtam, s nem tudom elfelejteni azt a várost, mindig húz oda a szívem, például ma is oda készültem. Elkísérhetlek? Az állomáson összetalálkoztunk egy parancsnokkal, akit jól ismertem, hiszen ő adta a csúcsok utáni dicséreteket meg diplomákat nekem. Már majdnem eldicskedtem Danának, a- mikor a bősz gerelyvetőnő ka- ronkapott: Apukám, te még nem ismered ezt a fiút, bemutatom. A parancsnok úgy váltogatta a színeket, mint a szemafor. Leggyakrabban zöld volt, és láttam rajta, mit nem adna egy olyan katona-kód exért, amely tartalmazza azokat az utasításokat, melyeket egy ilyen helyzetben kell a parancsnoknak végrehajtania. Amikor megkérdeztem Danát, mikor született, úgy nézett rám, mint a nők szoktak ilyenkor, s úgy válaszolt, mint ahogyan a nők szoktak ilyenkor: „Augusztusban“. „Csakugyan augusztusban? Ne viccelj! Én is!“ „Hányadikán?“ „Hányadikán? Tizenkilencedikén" „Ne viccelj, hökkentem meg. Én is tizenkilencedikén!“ „Melyik esztendőben?“ „1922-ben“ „Te valahol megtudtad a születési adataimat, s most a- zokat sorolod, ahelyett, hogy a magadét mondanád“, korholtam. Legközelebb azért találkoztunk, de igazán csak azért, mert kíváncsiak voltunk egymás keresztlevelére. És valóban: ugyanabban az évben, u- gyanabban a hónapban, egyazon napon jöttünk világra, Ebből logikusan következett: házasodjunk, ugyanazon a napon. Csakhogy ezeket az elmefuttatásokat komolyabb, fontosabb események szorították háttérbe: Dana is, én is benne voltunk a londoni olimpiára utazó csehszlovák csapatban. Az újságok szerint sohasem volt még ilyen rekkenő hőség Londonban. Vezetőink kijelentették: Zátopeket a megnyitóra sem visszük, mert a hőség eltikkasztaná. Ki vállalja a felelősséget, ha elveszted a tízezres versenyt? Zátopek az árnyékban fog ülni. — Nézzék, érveltem én, ha hazamegvünk. és az emberek megkérdezik, mondd csak. Em megkérdezik, mondd csak, E- mil, milyen volt az olimpia megnyitója, én nem mondhatom azt, hogy nem tudom, mert én az árnyékban ültem, v y hát titokban a dá- okhoz csatlakoztam, a- ik ügyet sem vetettek rám. A stadion kapujában aztán beálltam a mieinkhez, az utolsó sorba. Körbementünk a stadionon, köszöntöttük a királynőt páholyában, és a gyepre vonultunk. Vezetőink akkor fedeztek fel. Roppant dühroham hullámzott végig rajtuk, de nem csináltak botrányt, mert mit szólt volna az angol királyi pár? Este sem bántottak, mert másnap verseny volt, és nem akartak idegesíteni, inkább diplomatikusan vártak másnapig. Bemelegítés közben Heinó- val beszélgettem. Ebben a kánikulában nem lesz jó már az elején erős iramot diktálni, mondta a finn. Az edzőm fontolóra vette a dolgot, és igazat adott a kiváló finn atlétának. Csakhogy nekem tartani kell egy bizonyos iramot, mormogtam, s megkértem az edzőt, minden kör után, adjon le jelzéseket piros és fehér tornanadrággal a tribünről, én majd ahhoz tartom magam. A rajtnál mindenki robbantott. Heino is, mintha csak 1500-at futna. Bo- londítana ez a jó finn gyerek? Semmi baj, megvárjuk, milyen gatyát lobogtat az edző. Az első kör után fehér színt láttam a tribünről, ami annyit jelentett, minden rendben, tartod a saját, jól megtervezett iramodat. Csak így tovább! Nem zavart, hogy a többiek jelentős előnyre tettek szert. A további körökben is fehér színnel jelzett az edzőm. De a hetedikben Heinonak nyolcvan méterre nőtt az előnye, és ez kezdett izgatni. Nem téveszti az edző a színeket? A kilencedikben végre piros nadrágot lobogtatott a szél, s én olyan hévvel vágtam neki az újabb métereknek, mint még soha. Egymás után hagytam el az ellenfeleket Mindegyiknek elege volt már az e- gészből, és én ekkor kezdtem belejönni. Csak Heino vette észre, hogy elhagytam, üldözni kezdett. Egészen elképedtem, „Tudják miért nyert Zátopek? Mert nem volt árnyékban. Heinot az árnyék készítette ki. Emil hozzászoktatta magát a hőséghez, és nyert. Micsoda dialektika!“ Mindenki hőst látott bennem, a végén egészen belémszugge- rálták. Alig izzadtam meg, s megnyertem a tízezrest, öt kilométeren rátaposok egy kicsit. s ripityára szaggatom a mezőnyt. Alig győztem kivárni a következő napokat, amikor ismét kapok egy aranyat. Ez a nap beköszöntött, dé senkinek sem jutott eszébe mosolyogni. Zuhogott az eső, a Wembley-stadion sártól cuppogott. Amikor a víz alatt a raitvonalat kerestem, s elképzeltem, hogyan festek maid tizenkét kör után. megszületett a taktikám is: rögtön az élre vágni, és a többieket saraznl. Nem volt szép, humanista gondolat, de én végrehajtottam. Ludasak voltak a nézők Is, akik kórusban buzdítottak, s nem lett volna szabad cserbenhagynom őket. Még így sem vesztettem volna el a versenyt, ha nem akad két óvatos futó, aki arra várt. hogv bujaságomat tapossam a sárba, s amikor kifulladok, ők fröcsköljenek be sárral. Nem hagytak el, csak ketten. Reiff és Slui- khuls, de legalább olyan dühös voltam, mintha húszán e- lőztek vohia meg. Ezek a futók ugyanis olyan remekül finiseitek. hogy az urolsó métereken nem lehettem ellenfelük, ök viszont egy kilométerrel a cél előtt hajrázni kezdtek, és itt vétettem én. Tudnom kellett volna, hogy túl korai a finis. Erre csak kétszáz méterrel a cél előtt jöttem rá, amikor a holland fiút mellőztem, majdnem összecsukott már. Reiftet is üldözőbe vettem, hiszen mégsem olyan biztos, hogy elveszett az az arany! Úgy vágódtam ki. mint egy bomba, a nézők visítoztak. Reiff meghallotta a ricsajt és azt hitte, hogy kalapács repül a fejének, ezért a lárma, hátranézett, s felmérte nagyon higgadtan és okosan a helyzetet: közelebb van a célhoz, mint én hozzá, s egy méter előnnyel nyert. Azonnal gratuláltam, s mondtam, hogy igazi nagyágyú, maiamról pedig valami egészen csúnyát gondoltam. Edzőm, Kenenicky összefoglalta a tapasztalatokat: Ha e- lőbb kezdesz hajrázni, két a- rannyal térsz haza. Majd a következő olimpián, feleltem, s arra gondoltam, hogv az még néav év, és én időközben megnősülök. (Folytatjuk)’
