Új Ifjúság, 1968 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1968-03-12 / 11. szám

IÁTOPEKET láttam néhányszor futni, és ez mindennél többet mond. Mégsem ez * legnagyobb élményem. Egy vimperki spartakiádon mint ifjúsági versenyző beugrottam háromtusázni labdarúgó létemre, az atléták közé, kényszerből, mert nem volt más. A magasugrást Zátopek is végignézte. Megtetszett neki, hogy nincs semmilyen stílusom, csak a nyers erőm, az akaratom, amely dühösen dobbantja lábam a salakra, s még a levegőben is arra nógat, kerüljek minél magasabbra. Megveregette a vállam, előkészítette a salakot az újabb ugrásra, azaz katona-csizmájával egyenletesre taposta, és ennyit mondott: húzd még följebb a lábad a léc fölött, akkor a százhatvanon is túljutsz talán.

A százhatvanon sohasem jutottam túl, de ez a vimperki élmény azóta is bennem ég. Most, amikor a világhírű ember könyvét olvasgatom, s néhány szemelvényt lefordítok belőle, jóleső érzés hullámzik végig rajtam, s valamilyen hálát érzek iránta. Nem a vimperki tanácsért. Azért, hogy ó. soha, semmiféle körülmények között sem bújt ki a boréból: egyformán tisztelte — s tiszteli ma is — földünk népeit: köztük minket, magyarokat is. b. g.y.

r %

U. 1.

IQ új ifjúság-------------------------------BATTAGYÖRGY:

TICHY

8.

ZárószókénS illesszük még ide a legfrissebb Tichy-nyilatkozatot, amely a Labdarúgás c. szaklapban jelent meg a napokban: „Engem olyan sok csalódás, keserűség és balszerencse ért az elmúlt évek alatt, hogy ez a hatvannyolcas év hozhatna végre szépet is. Elsősorban azt, hogy rendbejőjjön a lábam. A műtét azt hiszem valóban sikerült, s a tavaszi i- dény derekán esetleg már játszani is tudok. Az a véleményem egyébként, hogy az utóbbi két évben rendkívül sokat fejlődött labdarúgósportunk. így ez az esztendő olyan lehet, amikor stabillá érik a fejlődés. Nem tagadom, nagyon fogok szurkolni az új kapitánynak, s ha lesz egy kis szerencsénk, akár a dobogóig vihetjük az EB-n.

— A Honvéddal kapcsolatban? Azt várom, hogy a tavalyinál végre jobban szerepelünk. Bár a játékosanyag nem változott, sokat, úgy érzem, ez a Honvéd mégis más, mint a tavalyi. Elsősorban szellemében...“

Az ohvaső elégedjen meg ?gyelőre Ennyivel.

Hogy is volt csak?

Egy hékszemü kis pesti srác megjelent az Építők edzésén, mert olvasta, hogy a kölyök- csapatba toboroznak. A szertáros először eltanácsolta a pöttöm fiúcskát, de mihelyst felfedezi mozgásában azt a fényt, amely később sokezer ember perceit; ragyogja be, megváltoztatja ítéletét és felszereléssel látja el.

Élete első meccsének mindkét gólját a kis Tichy lövi. A labdarúgás egére ekkor fut fel egy csillag, melynek ragyogása évről-évre e- rősödik. Rövidesen Puskás és Kocsis mellett látják, Európa és a világ egyik legjobbjává válik, számos csata hősévé, hetvenszeres válogatottá.

És amikor majd szomorú szívvel búcsút mond a gyepnek, mint csatár, vidám szívvel tér oda vissza ismét, mint edző, mert a labdarúgás varázsától nagyon nehéz szabadulni.

Sok sikert, minden jót, Tichy Lajos!

SPORT

Emii Zátopek: Első versenyem

Betöltöttem tizennegyedik évemet, befejeztem az iskolába járást, és ezzel végétért a gyermekkorom is. Állás után néztem, s ez abban az időben nem volt egészen egyszerű dolog. A Tátra-gyárba bejutottam volna, de a szakma kitanulása után az elbocsátás réme fenyegetett: nem tudtak munkát biztosítani. Végülis egy barátom húzott ki a csávából, amikor Gottwaldovba jött szabadságra: „Gyere velem" — mondta. „Itt a cipőgyárban megcsinálod a felvételit és cipész lesz belőled.“

Apám kikísért a vonathoz, és én két óra múlva már száz kilométerre kerültem a szülői háztól. A környezet elképesztett és elborzasztott. Csupa korszerű épület, csupa korszerű munkamódszer, viszont: vasfegyelem lépten-nyomon. Én ehhez nem voltam szokva.

Az internátusbán nagyobb volt a szigorúság, mint a kaszárnyákban. A beágyazatlan ágy, a hanyagul elhelyezett bőrönd, de akár egy fejjel lefelé álló fogkefe is ok volt a büntetésre. A futószalag-gyártás módszere még rémesebb volt a gyárban. A cipők csak jöttek, egyre jöttek, mindenki csiszolt rajtuk valamit. Én a talpat formálgattam. De nem ment sehogysem a munka. Végülis odafutott a mester, és elvonszolt onnan. „Gyere ide, te mafla, ezentúl a kaptafákat készíted majd ki, mert több lesz a kár, mint a haszon.“

A kaptafák keresése sem volt könnyű munka. Majdnem mindig hiányzott egy vagy két darab, nem tudtam őket sebtiben előkeresni, és ilyenkor a mester úgy leszidott, hogy könnyeztem.

Eszem ágába sem jutott a sport. Még a hagyományos Gottwaldov-körüli verseny, az országszerte ismert futóviadal sem vonzott, pedig az nagy e- semény volt. Tizenkilenc éves voltam, és utolsóéves, amikor elkapott engem is a verseny láza. Nevelőnk kijelentette: mindenki indul a versenyen, a- ki egészséges. Ez parancs volt. Azonnal jelentkeztem, hogy szúr a térdem. „Mars az orvoshoz!" rivallt a mester. Az orvos rajthoz kényszerített. A nevelő gúnyosan vigyorgott, s ha tehette volna, azonnal megesz. „Ej, ha úgy megnyerném ezt a vacak versenyt, nagyot nézne a nevelőnk, morfondíroz- gattam“.

A rajt után az élbolyban maradtam, szédületes volt az i- ram, sűrűn kapkodtam a levegőt, de bírtam. Egy kilométer megtétele után már csak ketten voltunk elől. Jó iramban vágtunk át az utcákon, az emberek tapsoltak, és ez tetszett nekem.

Addig ábrándozgattam, amíg kikaptam. Egy Krupicka nevű

futó erősített, s mire én felfogjam voina, mi történt, már bent is volt a célban. Borzasztó csalódást éreztem, keserűséget

Á nevelőm viszont, sugárzott a boldogságtól. „Tessék“ — csődítette össze a kollégáit — „ez a fickó az én neveltem. Így nő ki kezem alól a jövendő bajnok!“

Rögtön körülfogtak a gratulálok.

Hiszen nem is nyertem, szabadkoztam, de mit tagadjam: nagyon jólesett a sok figyelmesség.

Ennek a versenynek köszönhetem, hogy versenyző lettem.

A nézők között ugyanis atléták is voltak, s meghívtak a helyi klub edzéseire. Első találkozásom az atlétákkal azzal a megállapítással zárult, hogy semmit sem tudok. Egy idősebb, jónevű versenyző vett kezelésbe, és azonnal megmutatta, hogyan történik a bemelegítés, a helyes légzés, nii az edzések alapja, stb.

Néhány héten belül megszoktam a rendszeres edzést. A- mikor pedig a versenyek időszaka következett, megállapítottam, hogy nyolcszázon vagy ezerötszázon ismét javultam néhány másodpercet, ez azonban még édeskevésnek bizonyult a győzelmekhez. Két év telt el, és én még nem ízleltem meg a győzelmet. A srácok mosolyogtak, és elnevezték „Második Emil“-nek.

Mégsem kedvetlenedtem el. Többet edzettem, többet futottam, mint a többiek, és ez hozta meg aztán végre az első .győzelmet is, ez a nagy akarás, ez a szívósság. 1943 őszén 1300 méteren indultam a Csehország — Morvaország viadalon. Égy Sale nevű, akkoriban neves versenyzőt figyelt mindenki, aki híressé vált hajrájáról, finiseiről.

Engem is ugrattak: Nézd E- mil, mindenki Sale-t nézi. Hadd nézze, vágtam vissza. Az a fontos, hogy engem nyugton hagynak. A rajt után úgy robbantak ki a futók, mintha sprintet kellene abszolválniok. Rögtön e- szembe jutott, hogy meg szeretnének lógni Sálétól, már az elején, mert a finisben _ úgy sincs semmi esélyük. Egészen meg voltam szeppenve, mert ennél kegyetlenebb, gyilkosabb iramú versenyt nem futottam még addig. Minden erőmből futottam, nem akartam lemaradni. A harmadik körben közelítettem meg először az élen futót, és mihelyt ő lassított, máris elébe vágtam. Minden pillanatban vártam, hogy megkezdődik a finis, de már csak kétszáz méter volt hátra, és nem történt semmi. Nem értettem a dolgot.

Mi lehet itt; a kanyar után jön a célegyenes, látom már a célszalagot, és senki sím gyorsít. Mi lenne, ha én megpróbálkoznék?.

Gyorsítottam, és ismét az élen voltam. A tribün felől tapsot hozott a szél. Mindent beleadtam, és a közönség üdvrivalgása közepette győztem.

Amikor az éjjeli gyorssal hazafelé utaztam, kezemben volt már a friss napilapok e- qvike. A sportrovat vezércikkének címe azt adta az olvasóknak tudtul, hogy egy Zátopek nevű futó négy perc egy másodpercet futott ezerötszázon. Egész éjszaka ezt a cikket olvastam. És egyszerre elfelejtettem az előző vereségeket.

A siker megsokszorozta akaraterőmet, edzéskedvem nőtt. Még többet edzettem, még többet futottam. 1944-ben már játszva nyertem az ezerötszázas versenyeket. Mi lenne, ha hosszabb távon is megpróbálkoznék?

Edzőm stoppert vett a kezébe, és én nekiindultam a két kilométeres távnak, „öregem, hiszen te csehszlovák rekordot futottál!“ képedt el a tréner.

És mennyi a rekord? — érdeklődtem. Este átolvastam a csehszlovák atlétikai szövetség rekordlistáját. Az edzőm nem tévedett. Másnap mosolygósán jártam végig a gyárig tartó u- tat. Mennyi ember, és egyik sem tudja, hogy én csúcstartó lettem!

A klub elnöke azért mégis felhívott, gratulált, és megjc- jegyezte: „Nagyon sajnálom, hogy az ilyen csúcsokat nem lehet hitelesíteni, de sebaj, szombaton három kilométeren futsz majd, már készek a plakátok, ott majd bírák is lesznek.“

De hiszen én el sem bírok futni olyan hosszú távon a célig, védekeztem.

„Kibírod“ — így az elnök. „Ez csak egy kilométer ráadás.“

Ezzel a fölvétellel búcsúzunk Tichy Lajostól: kívánjuk, hogy mielőbb írhassunk jó játékáról, góljairól.

LUOMHLA-ANYOKA Í$ QIEG-APÓKA?

A szombatig tartó három nap örökkévalóságnak tűnt. A nézők minden mozdulatomat lesték a rajt előtt, a bemelegítést, a cipő felhúzását is. Nekiindultam. Könnyedén futottam, bírtam erővel. Az utolsó körben még erősítettem is. Rekord, mondta a hangszóró.

Aztán átvettem a díjakat. Nem érmeket és diplomákat. Arra nem volt akkor mód. Valaki két körtét adott, a másik egy almát, a harmadik vajaskenyeret. Két percen belül tele volt az ölem ezekkel a finomságokkal. Nagyon megörültem nekik.

Jöjjenek el egy hét múlva is. Akkor ötezer méteren próbálok csúcsot javítani. És én csúcsot javítottam, egy hét múlva, ötezer méteren is. 14.55 volt az időm. Az első tizenöt perc alatti csehszlovák csúcs. A háború még nem fejeződött be, amikor én Csehszlovákia legjobb hosszútávfutója voltam már.

ford.: b. gy.

Befejeződött a műkorcsolyázó világbajnokság is, most már hivatalosan is kinn vagyunk a télből, hiába szállong még néha a hó. vagy recésedik a víz.

A Protopopov-házaspár három a- ranyat gyűjtött az idén is, s ezért cserébe rengeteg tapsot kaptak, rengeteg táviratot, köztük Ad- rey Hepburn amerikai filmszínésznőtől is, dicséreteket a szovjet sportszövetségtől és a kormánytól, s néhány érdekes levelet, például Csehszlovákiából is. A levelek kisebb számban érkeztek, mint a gratuláló táviratok, mégis egy közhangulatot fejeznek ki: kedves Oleg és kedves Ludmilla, (van persze durvább megszólítás is némelyikben) megtettétek a magatokét, legyetek szívesek visszavonulni, mert kell a hely a fiataloknak is, ti lassan felbuktok saját szakállatokban, mi már nem vagyunk kíváncsiak rátok.

Tény, hogy Ludmilla és Oleg túl vannak a harmincon, tény, hogy a néző szinte előre tudja már. mi következik, mert kevés újjal lepik meg az utóbbi időben a világot. Akkor sem helyes módszer a durva levelek írása. Úgy érzem, ha Kilius és Baumler nem lépnek át a revűhöz, s történetesen ők játsz- szák a szovjet páros szerepét, most egyetlen elmarasztaló hangot sem hallanánk. Erre a következtetésre úgy jutottam, hogy visszaidéztem a régi versenyek hangulatát, amikor Marikáék voltak Olegék ellenfelei, amikor Oleg még nem volt harminc sem, s a közönség nagyobbik része az ezüstérmeseket kedvelte inkább.

Miért? Mert a Kilius-Bäumler páros sokkal szebb, sokkal reprezentatívabb, sokkal jobb megjelenésű emberpár. Marika végülis egy milliomos szívét hódította el, Jürgen pedig nem tudja, miképp szabaduljon az őt ostromló szépségek gyűrűjéből. Nehezen tudnám Ludmillát Zahnnénak látni, és el sem tudom képzelni, hogy Oleget megrohanják egy bécsi utcán, hogy kegyeit és érintését legalább — elnyerjék.

Bratislavában pedig egyenesen viszolyogtam, amikor kürjük azon pontjához érkeztek, amikor egymásra mosolyognak és csücsörítenek: valahogy nem illett ez a színpadiasnak ható, bár valószínűleg szívből jövő mutatvány az arcukhoz. Oieg szökés, félcentiméter hosszú frizurájához és Ludmilla nem is oroszos, hanem még egzotikusabb fejéhez, eléggé sima felsőtestéhez.

Mégis: a zsűri, amelyben nemcsak szovjet pontozók voltak, nekik ítélte és ítéli oda az aranyat évek óta már. Senki sem győzte le őket eddig, bár jó lenne már, ha így lenne, hiszen ez azt igazolná, hogy ebben a sportban is van fejlődés, s az idáig tökéletesnek elfogadott művészi, balettelemekre épülő produkciót egy ú- jabb váltotta föl. Amíg azonban ez nincs így, nem szidhatjuk a Protopopov házaspárt, csak azért, mert egyszerűen: nem tartjuk ő- ket rokonszenveseknek, szépeknek. Ritka eset ez. A labdarúgásban lehet szőrös, karikalábú, kancsal egy balszélső, és ráadásul harmincöt éves, ha gólokat !ő még, nem követelik a fejét. Lám. Schroiff szinte teljesen kopasz már, ő is harminchat, sőt több, s nem csökkent a varázsa, mert nem csökkent, nem kopott a tudása. Ki tudja, ha ő ál! az írek elleni mérkőzésen a kapuban, milyen az e- redmény? (Ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel a csehszlovák labdarúgás egycsapásra korszerűbbe vált volna, hiszen a támadójáték még mindig gyenge oldala. Dehát az írek belőtték az öngólt.)

Mátrai őszülő, sót ősz már, és az Egyetértés meg a Ferencváros még mindig számolt és számol vele. Protopopovéknál az a hiba, hogy ők nem Kiliusék, azaz: nem olyan csinosak, szépek, vonzóak. Ha illeg nevet egyet, az sohasem éri el azt a hatást, mint amikor Jürgen csak elmosolyodik. Marikáért pedig hányán rajongtak Csehszlovákiában is. én hányán szerettek volna a nyugatnémet gyáros bőrében lenni az esküvőn? Most pedig képzeljük el ugyanezt a házasságkötést Ludmillával. Ugye. hogy nehezebben megy?

A tény: Protopopovék minden a- ranyat hazavittek az idén is, méghozzá nem is akármilyen érmeket. Grenobleben nagy szüksége volt erre a sikerre a szovjet sportnak, mert esetleg a franciák is megelőzhették volna őket az éremlistán, és egy második hely. Norvégia mögött mégis csak hízelgőbb. mint egy harmadik vagy negyedik.

Ügy érzem, ez a probléma nem csupán sport-téma, hanem emberi. Az amerikai statisztikusok azt is kimutatták, hogy a rokonszenv elnyerésére, a politikai, vagy akár elnöki tiszt megszerzésére annak van a legnagyobb esélye, akinek a Iegfotogenikusabb arca van, aki a kamerák elé olyan öltözékben megy, és olyan hajviselettel, hogy az a képernyőn a lehető legjobban mutasson. Azaz: lehet a legjobb akaratú, legtisztább szívű ember a jelölt, ha egy másik, kevésbé tehetséges ellenfele jobb képű, jobb megjelenésű! Ezt szám. adatok bizonyítják!

Kennedy századunk egyik legnagyobb politikusa volt. Garrison ügyvéd szerint, aki a gyilkosság nyomait kutatja most is, az első olyan amerikai elnök, aki megpróbálta a világot a béke felé vezetni. Ezért kellett meghalnia. De ne feledjük: sportos külseje, filmszínész-arca. termete is hozzájárult ahhoz, hogy szeressük. Nem véletlen, hogy a világnak szinte az első igazán modern államfér- fiúia volt.

Ha Olegék és Kiliusék állnak a kamerák elé, azzal a céllal, hogy a közönség kiválassza közülük a legrokonszenvesebbeket, akkor a szovjet párosnak csak a második hely jut. De vajon: egy nem o- lyan megnyerő külsejű emberpárnak nincs-e joga ahhoz, hogy a nyilvánosság elé lépjen művészetével? Egyikük sem tehet arról, hogy ilyen vonalakkal vésődött az arca.

Csak azért elitéin! őket, mert nem szépek, embertelenség. Hogy valóban öregek már? Lehet. De akkor ne a két versenyzőnek, hanem a zsűrinek címezzék a leveleket. A zsűri tartja őket ugyanis az élvonalban, az ott jelenlévő pontozók látják művészetüket

— egyelőre — felülmúlhatatlan- nak. Nem hoznak semmi újat? Támadják a zsűrit, mert nem veszi észre. De ne Protopopovékat. Ők semmiről sem tehetnek, és miért vonulnának vissza, ha aranyérmekkel térnek vissza mindig?

Egyébként: nekem, mint embernek sokkal szimpatikusabb volt a Kilius-Bäumler páros. Az igazságot azonban mindig, minden körülmények között, indulataink és érzéseink hátterébe állítása árán is

— meg kell védeni! Batta György